Koncert

Norvég alap

Mayhem

  • - minek -
  • 2022. május 11.

Kritika

Volt egyszer egy Norvégia csupa jóravaló polgárral, meg néhány zűrös hátterű fiatallal, utóbbiaknak fura vízióik voltak a világról és meglehetősen extrém elképzeléseik arról, miben rejlik a zenei szépség (sokszor pont a rútságban).

A sokak számára izgalmas, sőt némileg romantikus, mások számára leginkább destruktív és erőszakos múlt csak egy újabb izgalmas, ambivalenciával teli motívum a norvég black metal történetében. Meglehetősen furcsa lenne holmi klasszicizálódásról beszélni az olyan zenekarok esetében, mint a Mayhem, mert az egész (idővel fontos norvég kulturális exportcikké avanzsált) mozgalom legfontosabb képviselőjeként már a neve (az „igazi” Mayhem) is márkavédjegy, de ahogy budapesti koncertjük is tanúsította, a megszólalásuk még mindig elsöprő, a produkció mit sem veszített éléből, erejéből és radikalitásából.

A mostani fellépés esetében ráadásul a járvány miatti (többszörös) késésnek is volt jelentősége. Az eredeti időpont még a 2019-es, a kritikák által többnyire ünnepelt, a korai klasszikusokhoz hasonlított Daemon album bemutató turnéjának egy állomása lett volna, de a program azóta erősen átalakult, sokkal erőteljesebben nyúltak vissza a korai dolgaikhoz, mint az 1994-es De Mysteriis Dom Sathanas album – annál is inkább, mert ez volt az első olyan lemezük, amelyet mostani felállásukban is első számú énekesük, Csihar Attila énekelt fel. Esetében az „éneklés” magában semleges fogalma képtelen megragadni a valódi vokális teljesítményt. Csihar a színpadon is tökéletesen ura a hangjának, amelynek tónusa folyamatosan változik a black metalban kötelező gyakorlatnak számító károgástól a torokéneklésen, hörgésen át a csaknem melodikus (operai tónusokat sem nélkülöző) hangképzésig, mindig a konkrét szituáció, a számok dramaturgiája által megkívánt módon. Ráadásul rendkívül szuggesztív színpadi jelenség, önmagában is jól kidolgozott színpadi koreográfiával, festett maszkkal, kosztümmel és speciális kiegészítőkkel (kettős csontkereszt, koponya), megjelenését tekintve úgy néz ki, mint egy frissen exhumált múmia (aki valaha áldozópap volt a Sátán templomában). Hangja úgyszólván az egyik hangszeres szólam a zenekarban, ami tökéletes egységben szárnyal együtt a gitárok örvénylésével és a Mayhem hagyományosan virtuóz dobhangzásával.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.