Lemez

Szabadjára eresztve

Can Live

Kritika

Már több mint négy évtizede, hogy a kísérleti rockzene úttörője, a német Can befejezte aktív pályafutását, de a zenekar kultusza a mai napig töretlen. Az együttes híres volt a szertelen improvizációkra épülő fellépéseiről, ezekről azonban leginkább csak kalózfelvételek terjedtek egészen mostanáig. A Mute Records 2021-ben kezdte el kiadni a zenekar koncertarchívumát feldolgozó Can Live lemez­sorozatot, amelynek nemrég jelent meg a harmadik darabja.

A Can indulásakor az angolszász könnyű­zene hegemóniája megtörhetetlennek tűnt, de a hatvanas–hetvenes évek fordulójára már megkerülhetetlenné vált a nyugatnémet szcéna, bontogatni kezdte szárnyait az elektronikus zene (Kraftwerk, Tangerine Dream), a jobb híján krautrocknak nevezett irányzat (Neu!, Faust) pedig kiutat mutatott az egyre sematikusabbá és veszélytelenebbé váló progresszív rockzenének, amelynek a rockzene, az avantgárd és az újzene metszéspontján egyensúlyozó Can volt a „zászlóshajója”. Az együttest 1968-ban alapították Kölnben, tagjai pedig nem kifejezetten rockzenei közegből érkeztek: a főként basszusgitározó Holger Czukay és Irmin Schmidt billentyűs Karlheinz Stockhausennél tanultak zeneszerzést, a gitáros Michael Karoli és a dobos Jaki Liebezeit jazzformációkban játszottak korábban, utóbbi például tagja volt Manfred Schoof free-jazzt játszó kvintettjének.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.