Koncert

Szirének és szarvasok

A Pannon Filharmonikusok Eötvös/Bartók-estje

Kritika

Eötvös Péter 2016 táján foglalkozott először behatóan a madártestű, csábító hangú, ám gyilkos nőszemélyekkel, ekkor komponálta szopránhangra és vonósnégyesre a Szirén-ciklusát. A zeneszerző elcsábulása egyértelműen irodalmi természetű: nemcsak Homérosz sorai, hanem Joyce Ulyssesének egy terjedelmes részlete, s Kafka A szirének hallgatása című fanyar novellája szolgáltatta az alapot a csaknem negyvenperces opushoz, amely az Eötvös-életmű kamarazenei termésének egyik legvirtuózabb és legszellemesebb darabjává lett.

A mű első része, a Joyce egy 2018-as újabb változatban él tovább, amelyben klarinét váltja ki az énekszólót. Amikor megláttam a műsoron a Szirének éneke címet, azt gondoltam, íme, a sikeres mű egy újabb, 2020-as reinkarnációja. Meglepetésemre azonban a mintegy 12 perces zenekari darab új anyaggal dolgozik, és csak gondolatvilágában kapcsolódik az említett előzményekhez. Karmesterzene ez a javából, morfondíroztam az eleven gesztusokban gazdag és különleges hangzásokban tobzódó mű hallatán. Szinte mozdulatok után kiált ez a darab: egy pantomim színpadára kívánkozik. Csúszkáló glissandók, idegborzoló, pergő nyelvvel (frullato) előadott piccolo- és fuvolavijjogások (elvégre madárféle nőszörnyekről volna szó), és vonóstremolók érzékeltetik a szirénszelídítés kockázatos mesterségét. A korábbi Szirén-ciklussal szemben a darab közepe táján elhangzik egy kísértetiesen felrakott, magas fafúvókon és harsonán felhangzó dallam, és innentől már nem egy mitológiai katasztrófafilm zenéjét halljuk: a sistergő, zizegő háttérből egy gyönyörű fafúvós dallam emelkedik ki. A tenger elcsendesül; ezúttal a szirénlátogatás nem járt véráldozattal.

Az elmúlt évtizedek számos magyar kompozíciója hivatkozott a hangszeres magyar népzenére (vagy annak halvány mására). A 2011-ben befejezett Cello Concerto Grossóban e népzenei buké virtuóz mesterszakács műhelyében készült. A néptáncformulák, ritmusok, jellemző kadenciák szinte folyamatosan felsejlenek a mű folyamán egy „kortársi” csellóverseny anyagának hátterében, de soha nem válnak konkrétan felismerhetővé. Úgy vannak jelen, mint egy palimpszeszt kézirat ősrétege, amely immár olvashatatlan, s a kutató is legfeljebb az eredeti nyelvet tudja azonosítani, de értelmes szintaktikai egységeket már nem. Csakhogy ebből táplálkozik az a hiányérzet is, amely a mű hallatán hatalmába kerített. Korábbi műveiben, legfőképp az Atlantiszban Eötvös megrendítő erővel, katartikusan idézte fel egy immár végleg letűnőben lévő kultúra utolsó emlékeként az erdélyi hangszeres népzenét (éppúgy, mint Fellini Rómájának emlékezetes képsorai a metróépítés során felbukkanó, majd rögtön meg is semmisülő antik festményről). A Cello Concerto Grossóban azonban ez a népzenei anyag már az első pillanatban halott, csupán a barokkos motorika állandó kelléke, így halálát nem is tudjuk megsiratni. A dél-koreai szólista, Jang Szung Von (Sung-Won Yang) mindenesetre remekül állta a sarat a nyaktörően virtuóz csellószóló életre keltésekor, s méltó partnerének bizonyult a szintén szólószerepet kapó nyolctagú csellócsoport.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.