A mű első része, a Joyce egy 2018-as újabb változatban él tovább, amelyben klarinét váltja ki az énekszólót. Amikor megláttam a műsoron a Szirének éneke címet, azt gondoltam, íme, a sikeres mű egy újabb, 2020-as reinkarnációja. Meglepetésemre azonban a mintegy 12 perces zenekari darab új anyaggal dolgozik, és csak gondolatvilágában kapcsolódik az említett előzményekhez. Karmesterzene ez a javából, morfondíroztam az eleven gesztusokban gazdag és különleges hangzásokban tobzódó mű hallatán. Szinte mozdulatok után kiált ez a darab: egy pantomim színpadára kívánkozik. Csúszkáló glissandók, idegborzoló, pergő nyelvvel (frullato) előadott piccolo- és fuvolavijjogások (elvégre madárféle nőszörnyekről volna szó), és vonóstremolók érzékeltetik a szirénszelídítés kockázatos mesterségét. A korábbi Szirén-ciklussal szemben a darab közepe táján elhangzik egy kísértetiesen felrakott, magas fafúvókon és harsonán felhangzó dallam, és innentől már nem egy mitológiai katasztrófafilm zenéjét halljuk: a sistergő, zizegő háttérből egy gyönyörű fafúvós dallam emelkedik ki. A tenger elcsendesül; ezúttal a szirénlátogatás nem járt véráldozattal.
Az elmúlt évtizedek számos magyar kompozíciója hivatkozott a hangszeres magyar népzenére (vagy annak halvány mására). A 2011-ben befejezett Cello Concerto Grossóban e népzenei buké virtuóz mesterszakács műhelyében készült. A néptáncformulák, ritmusok, jellemző kadenciák szinte folyamatosan felsejlenek a mű folyamán egy „kortársi” csellóverseny anyagának hátterében, de soha nem válnak konkrétan felismerhetővé. Úgy vannak jelen, mint egy palimpszeszt kézirat ősrétege, amely immár olvashatatlan, s a kutató is legfeljebb az eredeti nyelvet tudja azonosítani, de értelmes szintaktikai egységeket már nem. Csakhogy ebből táplálkozik az a hiányérzet is, amely a mű hallatán hatalmába kerített. Korábbi műveiben, legfőképp az Atlantiszban Eötvös megrendítő erővel, katartikusan idézte fel egy immár végleg letűnőben lévő kultúra utolsó emlékeként az erdélyi hangszeres népzenét (éppúgy, mint Fellini Rómájának emlékezetes képsorai a metróépítés során felbukkanó, majd rögtön meg is semmisülő antik festményről). A Cello Concerto Grossóban azonban ez a népzenei anyag már az első pillanatban halott, csupán a barokkos motorika állandó kelléke, így halálát nem is tudjuk megsiratni. A dél-koreai szólista, Jang Szung Von (Sung-Won Yang) mindenesetre remekül állta a sarat a nyaktörően virtuóz csellószóló életre keltésekor, s méltó partnerének bizonyult a szintén szólószerepet kapó nyolctagú csellócsoport.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
