Könyv

Újabb variáció a fájdalomra

Paul Auster: Baumgartner

Kritika

Az amerikai megjelenéssel egy időben adták ki magyarul is Paul Auster legújabb, talán utolsó regényét.

A szerző ezúttal egy kiöregedett író életén és kapcsolatain keresztül mesél gyászról, feldolgozásról, és ahogy legtöbbször, nem titkoltan, kicsit saját magáról is. „Lehet, hogy ez volt az utolsó dolog, amit írtam” – nyilatkozta novemberben a The Guardiannek. Jó okkal, hiszen nem sokkal a mű befejezése után rákot diagnosztizáltak nála, s ez év tavaszán ismertté vált, hogy kemoterápián esett át. Azóta – a felesége kifejezésével – „Rákföldjén” élnek; ez egy feltérképezetlen világ és nem tudni, hogy útlevelük feljogosítja-e őket valaha annak elhagyására. A regény egy öregedő író életének és hitvallásának összegzése. Ennek a kötetnek a fordítója is Pék Zoltán, aki a magyarul megjelent Austerek nagyjából felét jegyzi – magas színvonalon és egységes hangon.

T. (Seymour Tecumseh, a barátainak csak Sy) Baumgartnert, a hetvenes éveiben járó írót és filozófiaprofesszort tíz évvel felesége halála után ismerjük meg. Egyedül él Princetonban és úgy tűnik, működik az élete: tanít, ír, gondoskodik magáról, még egy nála jóval fiatalabb nőt is sikerül elcsábítania. De még mindig nem dolgozta fel felesége, Anna húsz évvel ezelőtti váratlan halálát, akit úszás közben egy hatalmas hullám ragadott el.

Fontos eleme Auster világának a kiszámíthatatlanság. Az író tizennégy évesen egy nyári táborban találkozott először az élet illékonyságával, amikor a mellette álló fiú villámcsapás áldozata lett. Ez a sokk egész életére hatással volt. „Felismertem – idézte fel a The Guardian munkatársának –, hogy nincs semmiféle rend. Azóta is ezzel a gondolattal élek. Borzongató, de egyben felszabadító is. Segít ébernek maradni. Ha ezt el tudod fogadni, akkor a dolgok elviselhetőbbek lesznek, mint amilyenek egyébként lennének. Azt gondolom, az írásra és a történetmesélésre való késztetés minden író számára más és más. Számomra, úgy hiszem, ez a lényeg, amiről beszélni akartam annyi éven át.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.