Újabb variáció a fájdalomra

Paul Auster: Baumgartner

Az amerikai megjelenéssel egy időben adták ki magyarul is Paul Auster legújabb, talán utolsó regényét.

A szerző ezúttal egy kiöregedett író életén és kapcsolatain keresztül mesél gyászról, feldolgozásról, és ahogy legtöbbször, nem titkoltan, kicsit saját magáról is. „Lehet, hogy ez volt az utolsó dolog, amit írtam” – nyilatkozta novemberben a The Guardiannek. Jó okkal, hiszen nem sokkal a mű befejezése után rákot diagnosztizáltak nála, s ez év tavaszán ismertté vált, hogy kemoterápián esett át. Azóta – a felesége kifejezésével – „Rákföldjén” élnek; ez egy feltérképezetlen világ és nem tudni, hogy útlevelük feljogosítja-e őket valaha annak elhagyására. A regény egy öregedő író életének és hitvallásának összegzése. Ennek a kötetnek a fordítója is Pék Zoltán, aki a magyarul megjelent Austerek nagyjából felét jegyzi – magas színvonalon és egységes hangon.

T. (Seymour Tecumseh, a barátainak csak Sy) Baumgartnert, a hetvenes éveiben járó írót és filozófiaprofesszort tíz évvel felesége halála után ismerjük meg. Egyedül él Princetonban és úgy tűnik, működik az élete: tanít, ír, gondoskodik magáról, még egy nála jóval fiatalabb nőt is sikerül elcsábítania. De még mindig nem dolgozta fel felesége, Anna húsz évvel ezelőtti váratlan halálát, akit úszás közben egy hatalmas hullám ragadott el.

Fontos eleme Auster világának a kiszámíthatatlanság. Az író tizennégy évesen egy nyári táborban találkozott először az élet illékonyságával, amikor a mellette álló fiú villámcsapás áldozata lett. Ez a sokk egész életére hatással volt. „Felismertem – idézte fel a The Guardian munkatársának –, hogy nincs semmiféle rend. Azóta is ezzel a gondolattal élek. Borzongató, de egyben felszabadító is. Segít ébernek maradni. Ha ezt el tudod fogadni, akkor a dolgok elviselhetőbbek lesznek, mint amilyenek egyébként lennének. Azt gondolom, az írásra és a történetmesélésre való késztetés minden író számára más és más. Számomra, úgy hiszem, ez a lényeg, amiről beszélni akartam annyi éven át.”