Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. május 18-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A cionista mozgalom, amely meghirdette a zsidók visszatérését Palesztina földjére, sokáig nem is álmodhatott erről. A Jisuvnak nevezett palesztinai zsidó közösség egymást váltó nagyhatalmak fennhatósága alatt élt és gyarapodott. Az I. világháború nyomán széteső Oszmán Birodalom helyébe lépő antanthatalmakat, mindenekelőtt a Palesztinát megöröklő és népszövetségi mandátumterületként birtokló briteket kötötte saját ígéretük is. Az 1917 végén kelt Balfour-nyilatkozatban (azaz a külügyminiszter által Walter Rotschild bárónak írt levélben) a már ott élő népek önrendelkezési jogainak garantálása mellett azt is vállalták, hogy otthont biztosítanak a zsidóknak, akiket a 19. század vége óta – főleg Európa keleti felén, kivált Oroszországban – erősödő üldöztetés, pogromok, tömeggyilkosságok sújtottak. Az oroszországi forradalmak, illetve polgárháború antiszemita vérengzését óriási menekülthullám követte. A zsidó tömegek Palesztinába áramlása pedig az 1920-as, 1930-as években átírta a lakossági arányokat. Az Oroszországból menekülőket később a nácik által fenyegetett zsidók követték.
A briteknek ugyanakkor számolni kellett az erősödő (és az I. világháború utolsó szakaszában általuk is kihasznált) arab nacionalizmussal, a zsidó bevándorlás miatt erősödő lokális antiszemitizmussal is. A zsidó telepek megtámadását, az időről időre ismétlődő arab lázongásokat, pogromokat nem hagyta válasz nélkül a zsidó közösség sem: 1921-ben létrejött saját önvédelmi alakulatuk, a Hagana (Védelem), amely később az izraeli hadsereg alapja lett.
Megoldatlan konfliktusok
A mind nagyobb számban érkező zsidókkal és a gyarmatosító britekkel szembeni elégedetlenség vezetett a palesztinai arabok 1936–1939-es elhúzódó, rengeteg áldozattal járó felkeléséhez. A britek ezt részben a Hagana segítségével verték le, s a felkelés túlélő vezetői, aligha véletlenül, a náciknál kaptak menedéket, s néha kiképzést. Az emigrációt választotta Hadzs Amin al-Huszeini jeruzsálemi főmufti is, aki később – a berlini rádióban mondott uszító szónoklatai mellett – a balkáni muszlimok körében verbuvált SS-alakulatok toborzásában is jeleskedett.
Az újabb világháború árnyékában aztán a britek – leginkább a Brit Birodalom fennhatósága alatt élő, nem csekély létszámú (egyiptomi, szudáni, iraki, palesztinai, transzjordániai) arab lakosság lojalitásának visszaszerzéséért – engedni kényszerültek. A londoni kormány 1939-ben nyilatkozatban korlátozta a zsidók bevándorlási lehetőségeit: az ún. fehér könyv szerint a következő öt évre összesen 75 ezer ember kaphatott csak letelepedési engedélyt; limitálták a földvásárlási lehetőségeket is, és megígérték, hogy 10 éven belül izraeli–arab közös kormányzású független államot hoznak létre Brit Palesztinában. A brit hintapolitika azonban kudarcba fulladt: miközben az arabok számára már kevés volt minden engedmény (idővel mind gyakoribbak lettek a náci Németország támogatta britellenes arab megmozdulások, sőt felkelések a Közel-Keleten), a náci zsidóüldözések idején született, a kívülállók számára is embertelennek tűnő bevándorlási korlátozások a zsidó közösség lojalitását is kikezdték. Ráadásul a 30-as évekre a cionista mozgalmon belül is megjelent egy radikálisabb, maximalista szárny, a Ze’ev Zsabotyinszkij revizionista cionista vezető által életre hívott Irgun Cvai Leumi (eredetileg: Hagana Bét), amely igencsak hajlott az erőszak aktív, megelőző célú alkalmazására. Idővel e szervezetből vált ki egy még radikálisabb, egészen egzotikus ideológiák mozgatta szárny, a Lohamei Hérut Jiszráél (Lehi), amely a II. világháború alatt sem állt le a brit hivatalos közegek és katonák elleni merényletekkel. Mindeközben a palesztinai zsidó közösség számos tagja (mint például a Palmah brigád) brit kötelékben maga is részt vett a szövetségesek náciellenes harcában.
Utóbb a zsidó közösség felháborodását csak fokozta, hogy a háború megnyerése után a britek a holokauszt szörnyűségeinek tudatában sem enyhítettek a bevándorlási politikájukon, az arab népesség viszont azt figyelte mind nagyobb riadalommal, hogy a zsidók aránya Palesztinában megközelíti a lakosság egyharmadát. Mivel palesztinai arabok, zsidók és britek kölcsönös bizalmatlansággal, sőt ellenségesen tekintettek egymásra, az eredmény véget nem érő erőszakhullám lett. Lázongások, összetűzések, gerillaakciók követték egymást, és a britek elleni akciókban nemcsak radikálisabb, terroristának nevezett csoportok vettek részt, hanem a Hagana is. A legnagyobb visszhangot talán az 1946. július 22-i merénylet váltotta ki: ekkor a jeruzsálemi King David Hotel egyik szárnyát robbantották fel, ahol a palesztinai brit adminisztráció vezetése is helyet kapott. Az Irgun számlájára írt – és a Jisuv vezetői által mélyen elítélt – szörnyű tömeggyilkosságnak 91 halottja és 46 sebesültje között britek, zsidók, arabok egyaránt voltak. Az akciót kemény megtorlás követte, a következő években az elfogott zsidó militánsok közül majd tucatnyian végezték bitófán.
A megoldhatatlannak tűnő konfliktus is arra sarkallta a briteket, hogy távozzanak a térségből. Ehhez előbb rendezniük kellett volna a terület sorsát, de ez nem sikerült. A háború után létrejött ENSZ végül a maga hatáskörében intézte volna el a mandátumterület dolgát: az 1947. november 29-én elfogadott 181. számú felosztási határozat egy zsidó és egy arab állam létrehozásáról rendelkezett, míg a mindhárom nagy monoteista vallás által egyaránt szent városnak tekintett Jeruzsálemnek semlegesnek kellett volna maradnia.
Az ENSZ-tervezet csak a palesztinai zsidók tetszését nyerte el, kivéve persze azokét, akik már ekkor is saját maximalista céljaikat akarták megvalósítani. Az itt élő palesztinok és a szomszédos (az Arab Ligába tömörülő) államok azonban mereven elzárkóztak e tervtől; jellemző, hogy a már 1947-ben is létező hat arab állam szavazott csak a 181. cikkely elfogadása ellen. Az addig alacsony intenzitású katonai konfliktus hamarosan véres, de még mindig leginkább gerillataktikával, rajtaütésekkel, terrorakciókkal, robbantásokkal vívott, sokszor kegyetlen mészárlásokkal kísért, a civil lakosságot sem kímélő polgárháborúba fordult át, amit a britek érdeklődve, de passzívan figyeltek.
Kezdetben az Arab Liga pénzügyi és néhány önkéntes kvázi hadsereg (Arab Felszabadítási Hadsereg, A Szent Háború Hadserege) fegyveres támogatását élvező palesztinai araboknak állt a zászló, de 1948 tavaszára a zsidó fegyveres erők (a Hagana, a Palmah, az Irgun, a Lehi) átvették a kezdeményezést. Ekkor már nemcsak a zsidóknak ítélt terület átvételéről volt szó, hanem a megbízhatatlannak ítélt arab lakosság erőszakos akciókkal, néha tömeges gyilkosságokkal kísért elűzése is cél volt.
A legnagyobb visszhangot kiváltó esemény az 1948. április 9-én Deir Jászin településen az Irgun és a Lehi fegyveresei által elkövetett, 100–120, zömmel nem harcoló arab civil életét követelő vérengzés volt.
Mindez páni félelmet váltott ki az arab lakosság körében, és tömeges meneküléshez vezetett. Felhorgadt a bosszúvágy is, amelynek például egy lemészárolt zsidó egészségügyi konvoj, majd a transzjordániai Arab Légió és a helyi arab irreguláris erők által ostromolt kelet-galileai (utóbb ciszjordániai) Kfar Etzion zsidó telep (kibuc) 127 lakója esett áldozatul – utóbbiak pontosan egy nappal a zsidó állam függetlenségének kikiáltása előtt.
A frissen megalakult Izrael Államot a britek végső kivonulását követő napon, május 15-én megtámadták arab szomszédjai. A több mint 9 hónapig húzódó katonai konfliktus során az előzetesen sokak által leírt zsidó állam és a Hagana, a Palmah, az Irgun, a Lehi integrálásával létrejött egységes hadsereg, az Izraeli Védelmi Erők sikeresen szállt szembe a támadókkal. Izrael a háború végére kiterjesztette a fennhatóságát a korábban az arab félnek ítélt területekre is. Az egykori palesztin mandátumterületből arab kézen ezután csak a komoly katonai kudarcot elszenvedő Egyiptomhoz került Gázai övezet, illetve az ügyesen lavírozó Transzjordánia által annektált Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem maradt – ezeket majd az 1967-es háborúban foglalja el Izrael.
Nehéz örökség
A történetírásban jó ideje vita tárgya, hogy mennyire volt szükségszerű Palesztina megosztása, és – bár az etnikai tisztogatás szót a történészek többsége kerüli – az arab lakosság jó részének elűzése. Meg kell jegyezni, hogy az arabok meneküléséhez maguk a támadó arab hatalmak is hozzájárultak, amikor távozásra, a hadműveleti terület elhagyására szólították fel az arab lakosokat, miközben hangoztatott céljuk a zsidók tengerbe szorítása volt.
Az 1948 májusa után zajló harcok során a civilek ellen elkövetett atrocitások azért sújtották gyakrabban a palesztinai arabokat, mert az izraeli előrenyomulás miatt az ő településeik estek el sorra. A palesztinai arab fegyveresek saját erőből egyetlen zsidó települést sem tudtak elfoglalni, és a háború második fázisában az átmenetileg offenzívában lévő szír, egyiptomi és (transz)jordániai erők is csupán néhány zsidó települést tudtak lerohanni.
A háború nyertese az eredeti terület bő háromnegyedét magába foglaló zsidó állam, és az átmenetileg (19 évre) jelentősen megnövekedett jordániai Hasemita Királyság lett.
A palesztinai arab lakosság meg a fő vesztes, hiszen a változó becslések szerint akár háromnegyed millióan is földönfutóvá váltak. A palesztin szóhasználattal nakba (magyarul: katasztrófa) során a végül Izrael Államhoz került részeken élő arab lakosság mintegy 80 százaléka vált menekültté, s ezzel a megnövekedett területű Izrael Állam 1949-re etnikailag zsidó többségűvé vált. Ezen állapot megőrzéséért mindent meg is tettek, az ENSZ makacsul ismétlődő felhívásai ellenére máig sem engedték vissza az arab menekülteket – bár egy idő után nem is lett volna hová hazatérniük.
Ettől fogva a Közel-Kelet több mint hét évtizede húzódó konfliktusában az izraeli és a palesztin nemzeti identitás legfontosabb elemévé egyaránt a „visszatérés” gondolata vált. Az izraeli kormány a zsidóság és a terület sok évezredes kapcsolatára alapozva a világ minden részéről bátorította a zsidókat a bevándorlásra, a régen várt hazatérésre (alija). Igen sokan éltek is ezzel. A bevándorlók jelentős része már 1948 előtt is Kelet-Közép-Európából érkezett, ezen belül is Magyarországról; 1945 és 1950 között az antiszemita kurzust és a holokausztot túlélt 13 ezer magyar zsidó választotta új hazájául Izraelt. A főként Gázába, illetve Ciszjordániába (és Libanonba, Szíriába stb.) kényszerült palesztinok meg a saját elveszített házaikba és hazájukba szerettek volna visszatérni – mindhiába.
Noha Izrael a jó két évtizede lezajlott második intifáda után felszámolta a Gázai övezetben létrehozott zsidó telepeket, ugyanez nem történt meg Ciszjordániában, sőt az ott kialakult telepek lakossága azóta is folyamatosan nő. Ez pedig egyre valószínűtlenebbé teszi, hogy a két párhuzamosan létező államról szóló, évtizedek óta napirenden tartott rendezési terv valaha is megvalósuljon. Ráadásul időközben Izrael nagy és erős, megkerülhetetlen politikai, gazdasági, katonai hatalommá vált – előbb-utóbb mégis szembe kell néznie a születése óta hurcolt problémáival.
