Az erőviszonyok szemlátomást alaposan megváltoztak a Közel-Kelet legnépesebb (közel 85 millió lakosú) országában, amióta Morszi tavaly júniusban a szavazatok szűk 52 százalékával a második fordulóban megnyerte az elnökválasztást. Egyébként nagyjából ugyanilyen arányú volt a választási részvétel is, tehát a szavazópolgárok egynegyede tette lehetővé Morszi győzelmét – ami persze a szekuláris oldal támogatottságára ugyanígy érvényes.
Morszival és kormányzásával szemben kezdetben többnyire szakszerűségi érveket hoztak fel, mondván, hogy nem volt képes értékelhető intézkedéseket hozni a gazdaság stabilizálása érdekében. Ez nem is meglepő, hiszen az államigazgatásban végrehajtott személycserék elsősorban a Muszlim Testvériség hatalmának megszilárdítását szolgálták, miközben megkezdődött a fokozatos iszlamizáció – legalábbis a szekuláris ellenzék, amely a 2011-es tüntetők egy részét is magában foglalta, egyre veszedelmesebbnek ítélte meg ezt a tendenciát. Hogy a hadsereg miért éppen július elején ítélte szükségesnek az erőszakos fellépést, azt alighanem fölösleges találgatni, mindenesetre a tábornokok úgy okoskodtak, hogy kevesebb konfliktussal jár, ha minél előbb gátat vetnek a Muszlim Testvériség politikai térnyerésének, ráadásul az utca is az ő oldalukon állt. Ezen a ponton nem árt tisztázni, hogy az elmúlt hetek mintegy ezer halottja nem katonákkal, hanem rendőrökkel történt összecsapások során vesztette életét. Valódi összecsapásokról volt szó, ahol a másik oldal is erőszakosan lépett fel, úgyhogy meghalt vagy félszáz rendőr is. Hogy jelenleg kinek az oldalán áll a kairói közhangulat, azt ahány tudósítás, annyiféleképpen érzékelhetjük. Úgy tűnik, hogy az iszlamista tiltakozó akciók a nagy vérfürdőket követően alábbhagytak. Meglepőnek tűnik, de szavahihető beszámolók szerint sokan még a halottak nagy számát is indokoltnak tartják a téthez, az iszlamizáció megakadályozásához viszonyítva. A vendéglátóhelyeket, kirakatokat, falakat elborították el-Sziszi arcképei. Viszont az egyik korábbi européer elnökjelölt, Mohamed ElBaradei, a Nemzetközi Atomenergia Hivatal volt elnöke, akivel a hadvezetés egyeztetett a puccs előtt, majd alelnökké is kinevezték, az erőszak láttán lemondott a hivataláról. (Ezért hamarosan bíróság előtt kellene felelnie, mert „elárulta a belé helyezett bizalmat”, de erre aligha kerül sor, miután egykori állomáshelyére, Ausztriába utazott.) Amikor közhangulatról beszélünk, természetesen pár tízezer ember véleményére gondolunk csupán. A nyomorúságos körülmények között földet művelő fellahok tízmillióinak nézeteiről nem tudunk, alighanem őket is mérsékelten foglalkoztatják a fővárosi hatalmi küzdelmek.
*
Az újbóli katonai hatalomátvétellel kapcsolatban jogos a felvetés, hogy az ország sorsa iránt érzett felelősséggel minimum egyenrangú szerepe volt a hadsereg félelmének gazdasági pozíciói elvesztésétől. Az egyiptomi hadsereg már az 50-es évek óta egyfajta konszernként is működik, amelynek a hadiipar a súlyponti tevékenysége, de meglepően széles termelési és szolgáltatási profilt alakított ki: lakásépítés, üdülőhelyek üzemeltetése, állattenyésztés és húsfeldolgozás, orvosi felszerelések gyártása, benzinkutak üzemeltetése, ásványvíz-palackozás, konzervgyártás. Csupán tésztagyárból kilencet üzemeltet a hadsereg. Mindez összefügg azzal is, hogy a Moszkva-barát Nasszer-rendszer eleve az államosításon alapuló gazdasági modellt kopírozta (az 1964-es alkotmányban még az állt, hogy Egyiptomban „valamennyi termelési eszköz a népé”). Mivel Nasszer katonai puccsal vette át a hatalmat, értelemszerűen eleve komoly szerep jutott a katonai vezetésnek a gazdaság, a vállalatok irányításában. Ki lehet találni: dúlt a hozzá nem értés, amire ráépült a korrupció, amin a későbbi évtizedek privatizációi sem enyhítettek. Aztán jött az 1979-es békekötés Izraellel, főtisztek és tábornokok sorának kellett megfelelő státuszt biztosítani – már csak a Camp Daviddel szembeni politikai ellenérzések enyhítése érdekében is. Ráadásul a hadsereg által működtetett üzemek adókedvezményeket élveztek és élveznek, a besorozottak százezrei révén pedig szinte ingyenes munkaerőhöz juthatnak. Vezetőiknek nincs semmiféle elszámolási kötelezettségük, lényegében a törvények felett állnak, ami aligha kedvez a gazdasági hatékonyságnak. Mindezen tehát kétségkívül van mit félteni, úgyhogy ezeknek az üzemeknek a működésével kapcsolatban minden hadititoknak minősül, így például egy-egy, a munkavédelmi feltételek hiányosságaiból adódó baleset vagy az e miatti tiltakozó akció is. A statisztikákban nyomuk sincs, úgyhogy a hadsereg gazdasági jelentőségét sem lehet pontosan megállapítani. A becslések az össztermelés 25–40 százaléka között mozognak. Mubarak leváltását követően a hadsereg elérte, hogy az új helyzetben a 2012-es új alkotmány is rögzítse költségvetése és vállalatbirodalma teljes függetlenségét.
Az Egyesült Államok évek óta folyamatosan évi 1,2 milliárd dollárral támogatja az egyiptomi hadsereget. Nem lehet tudni, hogy mennyire van rálátása ennek a titkos cégbirodalomnak az ügyeire, a visszásságokra, és mennyire tud vagy kíván beleszólni ezekbe. Persze nem ez az oka az elmúlt hetek nagypolitikai szintű tépelődéseinek az Egyiptomnak, a hadseregnek – jelenleg tehát a puccsnak – nyújtott támogatást illetően. (Egyébként Szaúd-Arábia máris jelezte, hogy kész kipótolni a netán kieső összegeket.) Barack Obama helyzetét megnehezíti, hogy miután a Morszi-kormányzatnak Washington ugyanúgy folyósította az említett összeget, plusz a 250 milliós gazdasági segélyt, mint az elődeinek, Egyiptomban sokan az iszlamisták, rajtuk keresztül pedig egyenesen az al-Káida szekértolójának nyilvánították – miközben a puccs után az iszlamisták gyilkosaik támogatását látják abban, hogy Obama nem függesztette fel a katonai segély folyósítását. Nagyjából ugyanez mondható el az EU kapcsán is, amely a legutóbbi külügyminiszteri válságtanácskozásán a nem katonai jellegű támogatások fenntartása mellett foglalt állást, de – joggal – „aránytalannak” minősítette a Morszi mellett tüntetőkkel szembeni fegyveres fellépést.
A térség országai közül Szaúd-Arábia, Jordánia és a Palesztin Hatóság (Izraelhez hasonlóan) terrorizmusellenességére hivatkozva támogatja az új, ideiglenes egyiptomi vezetést, amelynek az élén formálisan a legfelsőbb bíróság elnöke, gyakorlatilag el-Sziszi tábornok áll. A Muszlim Testvériség fő támogatója Katar, a Gázában hatalmon lévő Hamász. A török elnök, Erdoğan elítélte a rendőri akciókat, Tunézia nyugalomra intette a feleket.
