A Zöldeket a globális környezetvédelmi kampány röpíti sosem látott magasságokba, az AfD-t (Alternatíva Németországért) a tömeges bevándorlással kapcsolatos – vélt és valódi – problémák emelik megkerülhetetlen tényezővé, míg az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) mélyrepülését szociális profiljának elmosódása okozza. A CDU (Kereszténydemokrata Unió) pedig mindhárom probléma menedzsereként is felfogható; a párt szavazatainak csökkenése eszerint azt jelzi, hogy a választók egyre kevesebbre becsülik ügyintézői munkájának hatékonyságát.
DDR Fabrikat
2019 a keletnémet választások éve volt azzal a tanulsággal, hogy a volt NDK még mindig idegen politikai test és saját politikai térképpel rendelkezik az NSZK-ban. Willy Brandt jóslata, miszerint „összenő, ami összetartozik”, harminc évvel az egyesülés után sem teljesült. A keletnémetek sokáig azzal tűntek ki, hogy az országoshoz képest jóval nagyobb arányban támogatták egykori állampártjuk demokratikussá szelídült utódját, a Baloldalt (Die Linke), amely 2014 végén kormányt is alakított Türingiában. Az idei és az elmúlt évek tartományi választásain viszont a populista – vagyis az „uralkodó elit” és a „hazug média” elleni, „népi”-ként értett lázadást a bevándorlók elleni propagandával párosító – AfD-t emelték magasba. Most erre a pártra szavaz majdnem minden negyedik keletnémet, s ez új értelmet kölcsönöz az elégedetlenség, a zúgolódás kultúrájának.
Paradox következményként a populisták előretörése a Zöldeket sodorta kormányra a keletnémet tartományokban, jóllehet amúgy örülnek, ha becsúsznak az ottani parlamentekbe. A CDU és az SPD többé-kevésbé súlyos vereségei után azonban nélkülük nem lehetett „polgári” többségű kormányt alakítani, hiszen az unió- és bevándorlóellenes, mondanivalójában nagyjából a Fidesznek megfelelő AfD-t senki sem tekinti lehetséges partnernek. Egyelőre. Ennek megfelelően a kenyai zászló és a megfelelő német pártok, a CDU, az SPD és a Zöldek hagyományos színeinek (fekete-piros-zöld) egybeeséséről elnevezett Kenya-koalíciók működnek az öt közül három keletnémet tartományban.
A Baloldal mellett az FDP-t (Szabaddemokrata Párt) is figyelembe véve, hasonlóan töredezett az országos politikai struktúra, csak éppen a Zöldek országos pozíciója kedvezőbb; a 81,5 millió lakosú Németországban az időközben a 14 millió lakost sem elérő egykori NDK választói csupán módosítják a nyugati országrész pártpreferenciáit. Országosan is igaz, hogy néppártnak már csak a CDU mondhatja magát, még ha a jelenlegi felmérések szerint valamivel harminc százalék alá csúszott is. Az SPD népszerűsége katasztrofálisan csökken (a 2017-es országos választások csekély húsz százalékáról immár körülbelül tizenötre, amivel fej-fej mellett halad az AfD-vel), viszont nagy különbség, hogy a Zöldek választóinak aránya a két évvel ezelőtti 9 százalékról az idei EP-választásokon kevéssel 20 százalék fölé ugrott, és népszerűségük azóta is ezen a szinten mozog.
Röviden: a jelenlegi kormánykoalíciót nem támogatja a szavazók többsége. Az annak idején baloldali radikális pártként kiközösített, majd a szociáldemokraták által kormányra emelt, időközben tovább polgáriasodott, ám sokáig stagnáló, nemzedéki pártnak tűnő Zöldek újfent a kormányra jutás küszöbén állnak – csak ezúttal a kereszténydemokraták oldalán és a második legerősebb pártként.
| ||
Merkel után
Azt a kormányt azonban nem Angela Merkel fogja vezetni. Mint tavaly bejelentette, megelégszik tizenhat évvel, pontosan annyival, amennyire mentora, Helmut Kohl vitte, akinek politikai megsemmisítéséből annak idején Merkel is kivette a részét. Utóéletének ismeretében azonban megkockáztatható, hogy Merkelt már akkor morális megfontolások vezették a pártfinanszírozási botrányba bonyolódott és a politikai tisztesség helyett a régi haverokat választó és védő Kohllal szemben. Egy ilyen indíttatás feltételezése nélkül nem érthető az atomerőművek bezárása és a menekültek behívása sem. Angela Merkel erős cáfolata a manapság elterjedt vélekedésnek, amely szerint minden politikus gazember. Ugyanakkor a legkevésbé sem látványos, visszafogott kormányzás talaján a humánus értékrend jól megfért pragmatikus megfontolásokkal, például a nagytőke támogatásával vagy a Kohl idején még divatos kultúrharc befejezésével.
Jelenleg valószínű utódját Annegret Kramp-Karrenbauernek hívják, de ezért csak annyiban hibáztatható, hogy második családnévként felvette a férje nevét. A CDU egy éve új elnöknője, majd – Ursula von der Leyen Brüsszelbe távozásával – egyben a kormány friss védelmi minisztere a Saar-vidék kormányfői posztjáról érkezett az országos hatalomba. Eddigi megnyilatkozásai Merkelnél karcosabb személyiségként láttatják. Talán katolikus mivoltától sem függetlenül fanyalogva vette tudomásul az egyneműek közötti házasság engedélyezését; felvetette a katonai szolgálat újbóli bevezetését és a német fegyverexport szigorú szabályainak lazítását. Az AfD-vel szemben ugyanolyan magatartást javasol, mint bármely más párttal szemben, csak éppen elhatárolódva annak szélsőjobboldali képviselőitől, és nyitottnak mutatkozik a Zöldekkel alakítandó kormány iránt országos szinten. Még Saar-vidéki kormányfőként megtiltotta török politikusoknak, hogy a helyszínen szidalmazzák Németországot, tavaly pedig szemére vetette Erdoğannak, hogy nyilatkozataival lojalitási konfliktusba sodorja a Németországban élő törököket.
Merkelnél határozottabbnak tűnik Kramp a bevándorlási politikában is. Szeretné elérni, hogy az érkezők sorsáról már az EU határain döntsenek, és azt követeli, hogy toloncolják ki Németországból a külföldi állampolgárságú bűnözőket, nem utolsósorban a bevándorlási hullám óta megszaporodott erőszakos bűncselekmények – köztük a nemi erőszak – tetteseit. Arra azonban ő sem képes választ adni, hová küldjék azt, akinek – papírok híján – nem megállapítható az állampolgársága. És ha igen, akkor is attól függ, honnan érkezett. Éppen most hosszabbították meg fél évvel a hazatoloncolási tilalmat Szíriára vonatkozóan, és – különös vagy sem – ez súlyos bűnözőkre is vonatkozik. A jog szerint a bűnöző is ember, s ezért nem küldhető olyan helyre, ahol testi épségét veszély fenyegeti.
Annegret Kramp mindenesetre hallatlan ügyetlenséggel kezdte pártelnökségét: miután egy kék hajú youtube-os véleményvezér, név szerint Rezo az európai választások előtt a CDU ellen agitált, Kramp felvetette, nem kellene-e bizonyos szabályokat érvényesíteni a digitális médiában a választási kampányok idején. Ezt azután mindenki a véleménynyilvánítás korlátozásának igényeként értette, a Der Spiegel például „ijesztő agyatlanságnak” minősítette. Krampnak volt mit kimagyaráznia.
Vissza balra
Az év utolsó komoly politikai fejleménye az SPD kísérlete volt az őt sújtó trend megfordítására. A pártnak elsősorban utolsó kancellárja, Gerhard Schröder örökségével kell megküzdenie, akinél brutálisabban egyetlen német kormányfő sem menedzselte a kapitalizmust. Az eredmény a szociális kiadások drasztikus lefaragása, a költségvetés és a munkaerőpiac szanálása, kísérőjelenségként pedig a párt szociáldemokrata arculatának lebomlása lett. A december eleji pártnapon az SPD levonta a következtetést, hogy a fordulat balra elkerülhetetlen. Két kérdésre azonban csak a jövő adhat választ: hogyan képzeli ezt kormánypártként, a CDU oldalán? Elegendők az új követelések a szavazók visszahódításához?
Az egyik törekvés a szociális segélyezettek helyzetének javítása. Az SPD javaslata, hogy a munkától vonakodók a segély legfeljebb harminc százalékának megvonásával legyenek büntethetők, két markáns nézet között foglal helyet: az egyik szerint a munkanélküliek lusták dolgozni, a másik szerint minden ellenük irányuló szankció az emberi jogok lábbal tiprása. Kérdés, mennyire mozgatja ez a nemes igyekezet a német középrétegeket, különös tekintettel arra, hogy a hatmillió állami támogatott közel negyven százaléka nem német állampolgár. Egy másik javaslat, a minimálbér felemelése a jelenlegi – bruttó – kilencről tizenkét euróra ugyancsak olyan réteget érint, amely nem sorolható a választásokat eldöntő tömegekhez. A németek egyedül a másfél millió lakás építésének és a nagyvárosi lakbérek befagyasztásának követelésére kaphatják fel a fejüket a lakáshiány miatt elszabadult ingatlanspekuláció és féktelen lakbéremelés közepette.
Régi, osztályharcos húrokat azonban ezen a pártnapon sem pengettek, a javak igazságosabb újraelosztásának témája is halk melódia maradt. Nyilván a szociáldemokraták is belátják okos ökonómusok érvelését, amely szerint helyes, ha a reálbérek emelkedése nem haladja meg a gazdaság, a termelékenység növekedését. Nem is haladta meg az elmúlt években, a reálbérek egy-két százalékkal vagy még annyival sem nőttek, azelőtt pedig, a kétezer utáni években még csökkentek is, Németországban példátlan módon. Az alacsony és közepes jövedelmek adójának enyhítése azonban éppúgy nem tartozik az új programba, mint ahogy a tőke jövedelmének erősebb lecsapolása sem. Az SPD nem állítja élére a kérdést, hogy az is helyes-e, ha a felső öt vagy tíz százalék gazdagsága – beleértve a cégeik megrendülését vagy csődbe menetelét minden következmény nélkül átvészelő, egyik posztról a másikra dobbantó vezető menedzsereket – pimaszul és korlátok nélkül növekszik? Pedig ez nem állna rosszul egy szociáldemokrata pártnak.
Fanyar remény, ám talán esélyt kínál a szociáldemokrácia számára, hogy inogni látszik az elmúlt években fényesen prosperáló német gazdaság két egymáshoz kapcsolódó pillére: az export és az autóipar. S ha már a Bosch is létszámleépítést jelent be, mi lesz a kisebb beszállítókkal? A dízelbotránytól megrendült, a digitális fordulaton dolgozó, a benzin és a dízel alternatíváit kereső autógyártók a kereslet világméretű csökkenésével néznek szembe.
A láncreakció elmaradhatatlan: idén már októberig 27 komolyabb – ötvenmillió eurónál nagyobb éves forgalmú – cég jelentett csődöt a tavalyi 19-hez képest.
Ám ha az említett új követelések elegendők lennének is a szavazók visszacsábítására, akkor sem tudni, miként valósíthatók meg. A CDU joggal hivatkozhat a kormányprogramra, amelyben megállapodtak, és mint Annegret Kramp közölte, nincs okuk bármit újratárgyalni. Ha az SPD meg akarja őrizni szavahihetőségét, akár a kormányból való kilépését is fel kell vetnie. Ettől még óvakodnak a szociáldemokraták, némiképp joggal, mert teljesen kiszámíthatatlan, mennyit kamatozna ez számukra, és baloldali kormány alakulhatna-e az esetleges új választások után.
(A cikk eredetileg a Magyar Narancs 2019. december 18-i számában jelent meg Németország gyökeres politikai átalakulása – A jövőt nem sejthetik címmel.)
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=1a7740f5e311cc471042836e14556599)
