Néhány hete Vlagyiszlav Inozemcev közgazdász, Dmitrij Medvegyev egykori tanácsadója figyelmet érdemlő írást közölt az orosz doppingbotrányról. Határozottan visszautasította azt a moszkvai mentegetőzést, miszerint nem csak az orosz sportolók doppingolnak, nincs tehát e történetben semmi kivételes. Inozemcev úgy látja, a most kibontakozó eseményekben az orosz politika alapját adó hazugság és képmutatás válik nyilvánvalóvá. „Meglehet, néhány év múlva azt fogjuk hallani, hogy a doppingtörténet egyike volt az orosz titkosszolgálat legsikeresebb műveleteinek. Szervezőit titkos rendelettel fogják kitüntetni és előléptetni, kilétükről az elnök egy csésze tea mellett, a kamerák előtt tájékoztat majd bennünket, ahogyan egyszer már tette a Krímben feltűnő »udvarias emberekről« is”. „Az orosz cáfolatoknak nem szabad hinni: a csalás az állami politika rangjára emelkedett. Minden, a külföld által felhozott bizonyíték rutinszerűen azzal nyer cáfolatot, hogy ők nem szeretnek minket” – zárja szomorú sorait a kitűnő közgazda.
| ||
Kétségtelen: nem csak orosz sportolók doppingolnak. Nem is Oroszország az egyetlen olyan ország, ahol az állam által támogatott és irányított doppingprogram segítette a nemzet sportteljesítményének fokozását. Elég egy pillantás az 1972 és 1988 közti olimpiák éremtáblázatára: az NDK sportolói háromszor (Montreal, 1976, Moszkva, 1980 és Szöul, 1988) az éremtáblázat második, míg egyszer (München, 1972) a harmadik helyén végeztek. Marcus Noland, a Peterson Institute for International Economics alelnöke és kutatási igazgatója szerint a keletnémet sportolónők legalább 17 százaléka a doppingnak köszönhette olimpiai érmes helyezését. Noland modellje – mely a korábbi olimpiai teljesítményt, az ország népességszámát és GDP-jét, s pár egyéb paramétert vesz statisztikai számításainak alapjául – meglehetős pontossággal prognosztizálja egy-egy ország várható olimpiai eredményességét. A kutató a londoni olimpia előtt is elkészítette előrejelzését. Az orosz csapat 4–16 éremmel többet szerzett, mint azt Noland jósolta: csakhogy doppingvétség miatt azóta 11 orosz sportolót fosztottak meg londoni érmétől. Vagyis a modell felettébb pontosnak bizonyult – és talán arra is használható, hogy jelezze az anomáliákat.
A doppingolás történetét kutató Jean-Pierre de Mondenard szerint Moszkva már a szovjet korszakban is élen járt a nemtelen eszközök használatában. Azóta, hogy a Szovjetunió 1952-től részt vesz az olimpiai játékokon, a szovjet farmakológia sokat tett sportolóinak sikeréért. Moszkva a hidegháború, de a 70-es évek enyhülése idején is sporteredményeivel akarta igazolni fölényét a nyugati világgal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal szemben. És ebben derekasan helytállt – még ha nem is mindig tiszta eszközökkel. A szovjet sportolók 1952 és 1988 között hatszor – Melbourne-ben (1956), Rómában (1960), Münchenben (1972), Montrealban (1976), Moszkvában (1980) és Szöulban (1988) – az éremtáblázat élén végeztek, míg a további három olimpián, Helsinkiben (1952), Tokióban (1964) és Mexikóvárosban (1968) az Egyesült Államok mögött másodikok lettek. Mondenard szerint Moszkva mindvégig élt a dopping nyújtotta lehetőségekkel. Az 50-es, 60-as években ez mindenekelőtt tesztoszteron bevitelét jelentette; Mondenard úgy véli, nagyrészt ennek köszönhető, hogy a 60-as évek végén a női világrekordok 60 százalékát szovjet sportolók tartották. A 70-es évektől aztán jöttek az anabolikus szteroidok, s innentől beszélhetünk a doppingolás állami rendszeréről. Montrealban és Szöulban a szovjet delegáció már külön helyszíni laboratóriumot állított föl sportolói ellenőrzésére. Ennek egyetlen feladata volt: azt vizsgálta, hogy a verseny idejére kiürültek-e a sportolók szervezetéből a tiltott szerek.
A Szovjetunió összeomlása a dopping terén is új időszámítást nyitott. Az önállóvá vált Oroszországnak kisebb gondja is nagyobb volt a sportnál, s a 90-es években amúgy sem legyőzni szerette volna a Nyugatot, inkább csatlakozni hozzá. Ennek ellenére kisebb-nagyobb kilengések ekkor is voltak. Bebizonyosodott például, hogy az atlantai olimpián (1996) az orosz sportolók bromantant használtak, ám mivel ez az Oroszországban előállított szer nem szerepelt a tiltólistán (csak 1997-től), nem diszkvalifikáltak senkit. Az állami odafigyelés apadása egy idő után megmutatkozott az orosz olimpiai csapat eredményességében is. Míg az első, a Szovjetunió felbomlását követő olimpián, Barcelonában a FÁK-térség országait egyesítő csapat megőrizte az éremtáblázat első helyét, a következő olimpiákon az immár önállóan induló orosz csapat egyre lejjebb csúszott. Az atlantai és sydney-i (2000) második hely után Athénban és Pekingben a harmadik, a 2012-es londoni olimpián pedig – először a játékok történetében – csupán a negyedik hely jutott. Hasonló volt a tendencia a téli játékokon is: a nyolc első helyből hetet a szovjet korszakban értek el a sarló-kalapácsos sportemberek, míg az orosz válogatott az 1992 és 2010 között megrendezett hat téli olimpián mindössze háromszor tudott az éremlistán dobogós helyhez jutni (és ebben benne van az 1994-es győzelem is). A szocsi téli olimpiát megelőző, 2010-es vancouveri játékokon az orosz csapat minden idők legrosszabb teljesítményével az éremtáblázat tizenegyedik helyére esett vissza. A 2008-as globális válság után jelentkező gazdasági és politikai nehézségek mellett nyilván ez is, és a későbbi londoni fiaskó is közrejátszhatott abban, hogy a Kremlben megérett az elhatározás: ideje fordítani e helyzeten.
Rejtélyes halálesetek
Már Putyin második, 2004-ben induló elnöki ciklusától látható volt az igyekezet, amivel a Kreml megpróbálta nagyszabású rendezvényekkel „tagolni” az oroszországi politikai időt, vagyis azt a képzetet kelteni, hogy valami mégiscsak történik az országban. Nem volt ez egyszerű feladat azok után, hogy a hatalom felperzselte a politika minden fontos nyilvános terét. Ebben a helyzetben jó megoldásnak tűnt nagyszabású – komoly beruházásokat, szervezőmunkát és persze lenyúlási lehetőségeket biztosító – rendezvények szervezése. Ezek s a rájuk való izgatott, közös készülődés önmagában is remek cirkusz a tömegeknek; de rájuk hivatkozva azt is elő lehet adni, hogy Oroszország mennyire fontos és jelentős szereplője a nemzetközi életnek. 2006-ban Szentpétervár adott otthont a G-8-ak találkozójának, ekkor valósággal kifényezték a várost és környékét. Néhány évvel később nagyszabású nemzetközi finn-ugor találkozót szerveztek Udmurtiában, aztán 2012-ben az ázsiai és csendes-óceáni térség országainak vlagyivosztoki csúcstalálkozója következett. Kazany 2013-ban Universiadét rendezett, egy évre rá pedig már a szocsi téli játékok, minden idők legdrágább olimpiája csempészett melegséget az orosz keblekbe. 2018-ban pedig jön a labdarúgó-világbajnokság!
A sportrendezvényeknél azonban nem elég a szervezői teljesítmény, szükség van versenysikerekre is. Már jó ideje több forrásból is tudható, hogy e cél érdekében nemcsak államilag irányított doppingprogramot indítottak el Moszkvában még 2010–11 környékén, de azokat a szervezeteket is bevonták ebbe, amelyeknek épp a versenyek tisztaságának megőrzése lett volna a feladata. A World Anti-Doping Agency (WADA) már 2015 novemberében terjedelmes jelentést tett közzé, amelyben az orosz doppingellenes ügynökség, a RUSADA működésével kapcsolatban számos hiányosságot tárt fel és komoly vádakat fogalmazott meg. Ennek nyomán a RUSADA igazgatója, Grigorij Rodcsenkov és igazgatóhelyettese, Tyimofej Szobolevszkij – a kormányzat nyomására – rövid időn belül távozott is posztjáról. Néhány hónappal később, idén februárban – alig tíznapnyi különbséggel – váratlanul meghalt az iroda végrehajtó tanácsának volt elnöke, Vjacseszlav Szinyev és az ügynökség korábbi ügyvezető igazgatója, Nyikita Kamajev. E rejtélyes halálesetek csak tovább erősítették a RUSADA-val szembeni bizalmatlanságot és a gyanút, hogy maga az államapparátus is érintett lehet. Az orosz doppingbotrányt épp ez teszi egyedivé. Nem az történt ugyanis, hogy egy versenyző és edzője, vagy valamely sportági szövetség – afféle magánvállalkozóként – megpróbálta kijátszani a doppingellenőröket. De még csak nem is az, hogy az állam a gyógyszerkutatások támogatásával megpróbált a doppingszabályok elé vágni. Amikor az orosz állam titkosszolgálati közreműködéssel a vizeletmintákat manipulálta, a doppingellenőrzés nemzetközileg auditált nemzeti intézményét hekkelte meg. Ez új minőség a globális doppingolásban: egy állam a saját maga által vállalt nemzetközi kötelezettségeit szegi meg. Oroszország ugyanis 2006-ban csatlakozott ahhoz az UNESCO-konvencióhoz, amely aláíróit a dopping elleni fellépésre kötelezi, magát a RUSADA-t, a WADA szabályait betartó nemzeti irodáját is ennek részeként állította fel Moszkva. Azt pedig, hogy a RUSADA a doppingellenőrzés nemzetközi előírásaiból bohóctréfát csinált, nemcsak azért tudjuk, mert a szervezet időközben az Egyesült Államokba menekült egykori igazgatója, Grigorij Rodcsenkov részletesen beszámolt róla a The New York Times-nak. A vizeletmintákat tartalmazó edénykék feltörését a WADA független vizsgálata megerősítette – ennek nyomait ugyanis kimutatták. Sőt, azt is megállapították, hogy a kicserélt vizeletminták DNS-e sem egyezik meg minden esetben.
A fő kérdés mindezek után már nem is az, hogy az orosz válogatott milyen összetételben vehet részt a riói játékokon. Hanem az, hogy meddig marad a doppingellenőrzés a sportélet közegében. Amíg ebben nem lesz változás, abszurditás azt várni, hogy a dopping elleni fellépés hatékony és következetes lesz. Az pedig egyelőre végképp nem látszik, hogy Oroszország miképp tud ebből a botrányból kikeveredni. A mindent tagadás taktikája aligha jó eszköz erre.
