„A Nyugat ebben is erősebb lesz”

Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő az ukrajnai háború új fejleményeiről

Bár Ukrajna kilátásai sokkal jobbak, mint akár tavasszal, Oroszországról pedig mindinkább az agyaglábakon álló óriás juthat az eszünkbe, hosszan elhúzódó konfliktusra kell felkészülni. Aligha békével köszönt be majd a tavasz.

Magyar Narancs: Kilenc hónapja kezdődött Oroszország Ukrajna elleni agressziója. Mennyiben változtatta meg a nemzetközi viszonyokat?

Tálas Péter: A háborúról fontos elmondani, hogy ez egy poszthegemoniális konfliktus. Létrejötte mindenekelőtt annak tudható be, hogy az amerikai és általában a nyugati hatalmi képességek relatíve meggyengültek, az Egyesült Államok is visszavonul vagy visszavonulni kényszerül a világ számos helyéről. Ezt igyekeznek kihasználni a status quót megkérdőjelező hatalmak, amelyek meg akarják változtatni az általuk egypólusúnak érzékelt és Amerika által dominált világrendet. Ebben az általuk elképzelt többpólusú világrendben minden egyes pólus szeretne magának befolyási övezetet vagy érdekszférát létrehozni. A kettő között az a különbség, hogy míg az utóbbit erőszakkal vagy erőszakkal való fenyegetéssel hozzák létre, addig a befolyási övezetet inkább soft power eszközökkel, gazdasági, pénzügyi módszerekkel, nyomásgyakorlással, kedvezményekkel alakítják ki.

Mindez globálisan és regionálisan is érvényesül immár bő két évtizede. A status quo megkérdőjelezését mindenki a maga módján végzi – ki katonailag, ki diplomáciailag, ki a gazdaság, a kereskedelem révén. Ez látszik az amerikai–kínai kereskedelmi háborúban, Irán közel-keleti térnyerésében, 2014-től pedig az oroszok részéről Ukrajnában. Mostanában mindenki Tajvant emlegeti a következő potenciális poszthegemoniális konfliktus terepeként. Az Egyesült Államok például jó alkalomként tekint a mostani háborúra, hogy az összes többi kihívójának, a status quo megkérdőjelezőinek üzenjen. Washington azért áll ki ennyire erőteljesen Ukrajna mellett, hogy letörje Oroszország ez irányú ambícióit. Ha őket vissza lehet szorítani, az valószínűleg mások kedvét is elveszi az efféle kísérletektől.

MN: Ha Oroszországnak volt is ilyen szándéka, ez az elképzelése egyelőre fordítva sült el, a presztízse, befolyása csekélyebb, mint az elmúlt években volt.

TP: Európában az érdekérvényesítésben, legalábbis 1995 után, nem a háború volt a módi, ezért másokkal együtt úgy gondolom, hogy az Ukrajna ellen indított háború Oroszország gyengeségét bizonyítja. Oroszországnak nincs pénze, gazdaságilag gyenge, nem is vonzó példa szomszédai számára, nincs modellértéke, így maradt a háború, mint ultima ratio. Az európaiak között akadnak, akik azt mondják, hogy ez Amerika háborúja, de ez nem így van. Bár tekinthetjük afféle proxy konfliktusnak, de nem csupán Amerika, hanem Európa részéről is. Európa egyik legfontosabb célja, hogy az érdekszféra-politika ne térjen vissza – ehhez ugyanis katonai erőre, erőkivetítési képességre van szükség, amivel viszont nem rendelkezik az EU. Egy többpólusú, érdekszférákra bomló világban az EU katonai képességek híján lemarad a versenyben, és a jelenleginél is erősebben Amerikára szorulna. Éppen ezért Európa számára kulcsfontosságú, hogy megbukjon ez az oroszok által folytatott politika, és a kedvük is elmenjen tőle. Az is fontos, hogy az eszközök, amelyeket használni tud, a fegyverekkel, pénzzel való támogatás, a szankciók legitim módszerek maradjanak a következő években is. Úgy tekintsen a világ az Európai Unióra, hogy nem nagyhatalom ugyan, de katonai képességekkel, eszközökkel fel tudja ruházni szövetségeseit, a szankciókkal pedig képes elrettenteni az agresszort a háborús politikától.

MN: Miközben az oroszok a hátország rakétázásával az ukrán civil lakosságot akarják megtörni, és – részben magyar érdekeltségű – propagandahálózatukkal próbálkoznak Európa demoralizálásával is, a Nyugat folytatja a szankciós politikát. Ki a sikeresebb ebben a kölcsönös kifárasztásban?

TP: Teljes mértékben még nem dőlt el, de minden jel arra mutat, hogy a Nyugat ebben is erősebb lesz: a legtöbb elemző szerint akkor is válságba kerül Oroszország, ha úgy zárja le ezt a háborút, hogy némely, február 24. után megszerzett ukrán területeket meg tud tartani. A szankciók amúgy nem a háború megállítását szolgálták – ezt csak mi, magyarok gondoltuk így, meg talán a németek kommunikáltak effélét. A szankció a nemzetközi diplomáciában mindig a hosszú távú politika eszköze volt. Olyankor használnak ilyet az országok, ha a közvetlen katonai beavatkozás nem választható lehetőség, de hosszú távon térdre akarják kényszeríteni az ellenfelet. A mostani helyzet azért különleges, mert a Nyugat először alkalmaz olyan szankciókat, amelyek neki is fájnak. Ha olyan szankciókat vetnének be, amelyek csak a megcélzott félnek fájnak, akkor nehéz dolguk lenne – a kölcsönös függés korában ezek nem lennének elég hatékonyak. A döntő kérdés, hogy a szankciók kinek fájnak jobban, és a számok azt mutatják, hogy már most is Oroszországnak – perspektivikusan és stratégiai szempontból pedig még inkább. Nem gondolom, hogy tönkremenne Oroszország, de sok tekintetben visszazuhan a 90-es évekbe. Jól láthatók a 2014-es, a Krím annexiója miatt meghozott szankciók hatásai is: az orosz hagyományos fegyverek a várakozásokhoz képest sokkal gyengébbek. Számos jel szerint azért, mert 2014-ben megakadt az oroszországi haderő-modernizáció, nem készült el számos tervezett új eszköz – vagy csak keveset tudtak legyártani –, amelyekhez nyugati technológia kellett volna.