Hátramenetben

A Kínai Kommunista Párt október végi kongresszusán a pártfőtitkár és államfő Hszi Csin-ping konszolidálta hatalmát: a Központi Bizottság harmadszor is pajzsra emelte. Kína lakói számára ez nem kimondottan jó hír.

Felemelkedő, megerősödött országot örökölt, a világ második legnagyobb gazdaságának irányítását vette át Hszi Csin-ping, amikor 2012 novemberében pártfőtitkárnak, majd 2013 márciusában államfőnek választották. Az előtte hatalmon lévő vezetőket valójában a „reform és nyitás” nagy embere, Teng Hsziao-ping választotta ki és emelte pozícióba – Csiang Cö-mint, aki az idei Népi Gyűlésen jelen sem volt (ő volt 1989 és 2002 között a pártfőtitkár – a szerk.), és Hu Csin-taót is, akit most októberben látványosan eltávolítottak az ülésről (2002 és 2012 között Kína első embere volt – a szerk.). Ők a Teng-féle szakértő gazdaságtervezés eszméit követték, s ők építették ki a mostani államkapitalizmust. A Hszi Csin-pinget megelőző húsz évben jól képzett, nyelveket is beszélő vezetők álltak az ország élén, akik Kína azóta is csodált felemelkedését tudásalapú kormányzással (és a Nyugat tőkéjével) valósították meg. Ekkoriban sokan nagy reményeket fűztek Kína demokratizálódásához is (még ha Peking időről időre kisebb népirtásokkal jelezte is viszonyát az egyetemes értékekhez).

A Hszi előtti technokrata vezetés gazdaság- és szociálpolitikájának köszönhetően több százmillió ember került ki a mélyszegénységből (bár további több százmilliónak ez soha nem sikerült). A GDP tudásba fektetett jüanmilliárdok és (jobbára lopott) technológiai innovációk hullámain szárnyalt. A 2011 és 2013 közötti infrastrukturális fejlesztések során Kína több cementet használt fel, mint az Egyesült Államok az egész 20. században. Megindult a legnagyobb migráció a világon: 600 millió vidéki kínai kelt útra gyárat, hidat, vasutat építeni. A társadalmi mobilitás átrendezte a hierarchikus viszonyokat, soha ennyi esély nem kínálkozott az előrejutásra. Kemény munkával az élet szebb lehetett – és a nép ezt tisztességes ajánlatként fogadta el.

Túltolt, fenntarthatatlan fejlesztések

Ám a csúcspont után mindig lejtő következik – ez a szakasz jutott most a hatalmát megszilárdító Hszinek. Annak a közkeletű bölcsességnek, miszerint a kínaiak pragmatikusak és száz évre előre terveznek, sajnos nincs és soha nem is volt köze a valósághoz. A kínai gazdaság ugyanis nem dübörög – és éppenséggel a közelmúltban az országra erőszakolt, a GDP-t mesterségesen pörgető, döbbenetes mennyiségű infrastrukturális fejlesztés miatt került mára leszálló ágba. Ugyanis fenn kéne tartani ezeket a fejlesztéseket – már ha fenntarthatók egyáltalán.

Kína büszkesége, az országot átszövő modern gyorsvasúthálózat ma házon belüli adósságcsapda. A tartományi önkormányzatok nem tudják törleszteni a vasúthálózatukra felvett hiteleket, Szecsuán tartomány fővárosa, Csengdu már 2018-ban 1,8 milliárd dollárnyi veszteséget jelentett. A Sanghaj–Peking vonal ugyan rentábilis, de nem ez a jellemző; már 2021-ben le kellett állítani minden további vasúti fejlesztést. Számos ingatlanfejlesztő óriásvállalat a csőd szélén táncol; a kínai lakásbuborék kipukkant, jelzáloghitel-bojkott sújtja az ingatlan- és a banki szektort, több bank, köztük az északkeleti Liaoning tartomány két bankja is csődeljárás alá került. A lakossági fogyasztás húszévi mélypontra süllyedt, a társadalom öregszik, a fiatalok 20 százaléka munka nélküli. A termelést egyre inkább Vietnamba, Indiába, Indonéziába helyezik át. A szigorú, zéró toleranciájú Covid-szabályozás miatt lehetetlen megbízhatóan szállítmányozni; de ha nem a zárlatok miatt, akkor a minden évben visszatérő árvizek miatt akadozik az áruk és a nyersanyagok mozgatása. Vagy, mint az idén, az aszály miatt: nyáron a 6000 kilométer hosszú Jangce vízhozama olyan alacsony volt, hogy nem tudtak rajta közlekedni a teherhajók. Mivel leálltak a vízerőművek is, akadozott az áramellátás, és a mezőgazdaság is súlyos károkat szenvedett. A pekingi vezetés pénzt bármikor tud nyomtatni, de vizet fakasztani még ő sem képes. A kínai gazdaság harminc éve nem volt ilyen mélyponton, és az Egyesült Államok húsz éve most először teljesít jobban, mint Kína.