Kezdetben a síiták az Oszmán Birodalom romjain – a francia mandátumterületen – kialakított libanoni állam legszegényebb felekezetét alkották. A mandátum alatt létrehozott politikai struktúrában a keresztény maroniták és drúzok dominálta hegyvidékhez csapott, szunnita többségű városok (Bejrút, Tripoli, Szajda) mellett a Bekaa-völgy és a déli hegyvidék síita lakosai marginális szerepet játszottak. Az 1943-ban függetlenné váló ország vezetésében pedig a politikailag súlytalan, évente újraválasztott parlamenti elnöki posztot kapták.
„Amikor bementünk Libanonba”
A felekezet politikai-vallási vezetését Mohamed próféta vér szerinti leszármazottaihoz – az unokatestvérétől, Ali bin Abi Tálibtól és lányától, Fátimától származó imámokhoz – kötötték, s az utolsó, tizenkettedik imám eltűnésével – legitim vezető híján – a többségi szunniták államalakulataiban a síiták egészen a 20. századig politikai passzivitásba húzódtak. Létezik azonban egy másik, politikai és vallási értelemben aktív hagyomány is, amely egy nagyon kicsi közösségben majd’ ezer év óta él. Ennek központja a mai Dél-Libanon vidéke, amelyet a helyiek Dzsabal Ámilnak (Ámil-hegységnek) vagy Felső-Galileának neveznek. Az itt élők a kora középkor óta az oktatási központokból exportáltak vallástudósokat a 16. században létrejött iráni Szafavida birodalomba, ahol a tizenkét imámos síizmus először lett államvallás. Számos Dzsabal Ámil-i vallástudós vett részt az iráni Rej, majd Qom vallási iskoláinak felvirágoztatásában is, vagy csinált karriert a sokáig oszmán fennhatóság alatt álló dél-iraki Nedzsef síita teológiai főiskoláiban (hauza). A Rúhollah Khomeini ajatollah munkásságában kulmináló politikai aktivizmus gyökerei is a dél-libanoni dombvidékre vezethetők vissza.
Ez a hagyomány éledt újjá a cédrusok országának függetlenné válásával. Az akkor még működőképesnek látszó, maronita–szunnita megegyezésen alapuló libanoni állam síita közössége az ötvenes évek végétől fogott intenzív önszervezésbe. A folyamat egyik főalakja a dél-libanoni gyökerű családból származó, Irakban és Iránban iskolázódott vallástudós, Músza al-Szadr volt. A fiatal sejk vezetésével első lépésben az egészségügy és a közoktatás területén kezdtek önálló intézményrendszer kialakításába. Szadr fiatal síita szakembergárda kiépítésére törekedett. A síita hívők adózott jövedelmük egyötödét (khumsz) adják vallási vezetőiknek. Ebből az adóból neves libanoni és nyugati egyetemeken képzett síita fiatalok tömegei jelentek meg az újonnan alapított közösségi intézményekben. Sokakat e fiatal értelmiségiek közül – ugyancsak tudatos közösségépítő szándékkal – a hatvanas évek nagy kivándorlási hullámában külföldre küldtek. Ők alapozták meg a nagy síita diaszpórákat Nyugat-Afrika és Dél-Amerika államaiban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
