A terrorizmus elleni háború hét éve - Völgyvidéken és hegygerincen át

  • Wagner Péter
  • 2008. szeptember 18.

Külpol

Szeptember 11-én nyolcadik évébe lépett a terrorizmus elleni háború. Részsikerek már vannak, de messze még a stratégiai győzelem. Az Egyesült Államok az iraki kitérővel négy évet vesztegetett el egy olyan harcban, ahol a fölösleges civil áldozatokat ezres nagyságrendben számolják. Pedig ezt a háborút nem lehet pusztán katonai eszközökkel megnyerni. Wagner Péter
Szeptember 11-én nyolcadik évébe lépett a terrorizmus elleni háború. Részsikerek már vannak, de messze még a stratégiai győzelem. Az Egyesült Államok az iraki kitérővel négy évet vesztegetett el egy olyan harcban, ahol a fölösleges civil áldozatokat ezres nagyságrendben számolják. Pedig ezt a háborút nem lehet pusztán katonai eszközökkel megnyerni.

Kétségtelen, a terrorizmus elleni háborúnak vannak pozitív eredményei. A Világkereskedelmi Központ lerombolásához hasonló szörnyűségek nem történtek az elmúlt hét évben, a repülés biztonságosabb lett. A Madridban, Londonban és más európai városokban elkövetett merényletek az öreg kontinens kormányait is ráébresztették, hogy nem vonhatják ki magukat a nemzetközi terrorizmus veszélye alól. Ezek az esetek szorosabb titkosszolgálati együttműködésre kényszerítették az unió tagállamait, és felhívták a figyelmet az itt megbúvó szélsőséges csoportokra, amelyek előszeretettel használják ki a muszlim kisebbségeket és a viszonylag liberális bevándorlási törvényeket. Az al-Káida és fiókszervezetei fő tevékenysége az elmúlt néhány évben leginkább a nyugati civilizáció peremterületeire és az iszlám világra korlátozódott. Az észak-afrikai országok továbbra is potenciális toborzóhelynek és célpontnak tekinhetők, bizonyítékok erre az itt bekövetkezett letartóztatások és robbantások. A nemzetközi terrorszervezet fő tevékenysége azonban továbbra is a Közel-Keletre és Közép-Ázsiára koncentrálódik.

Irak, Afganisztán

Bár az Egyesült Államok egyik (alátámaszthatatlan) érve Szaddám Huszein ellen a nemzetközi terrorizmus támogatása volt, Irak a WTC-merényletek előtt sosem volt Uszáma bin Ládin és szervezete célkeresztjében. Az ország épp az amerikai megszállás miatt vált az al-Káida egyik új gyakorlóterepévé: a Szaddám-rezsim megdöntése után az ország mágnesként kezdte vonzani a szélsőséges szervezettel szimpatizálókat. Az iszlám és főként az arab világból ezerszámra érkeztek önkéntesek azért, hogy harcolhassanak az amerikai hadsereg ellen, és öngyilkos merényletekkel vallási-etnikai konfliktust robbantsanak ki a szunniták és az eretneknek tekintett síita többség között.

A polgárháború rémképe, a mind súlyosabb civil és katonai áldozatok két éve a célok és a stratégia átfogó újragondolására kényszerítették Washingtont. A 2007 januárjában meghirdetett új politikai és katonai megközelítés, a surge (csapaterősítés) 2008-ra a biztonsági helyzet javulását hozta. Mára drasztikusan csökkent a havonta elesett amerikai katonák, a civil áldozatok és az öngyilkos merényletek száma. Az al-Káida elleni iraki harc sikerében azok a törzsi milíciák játszottak meghatározó szerepet, amelyeket Washington leválasztott a terrorszervezetről és a saját zsoldjába állított.

Ám ha az iraki viszonyok határozott javulást mutatnak is 2007-hez képest, a terror elleni háború másik kulcsterületén, Afganisztánban a tavalyi állapotokhoz képest is romlott a helyzet, komoly aggodalmat okozva az egész nemzetközi közösségben.

A bajok akkor kezdődtek, amikor 2001 októbere, az Uszáma bin Ládint rejtegető tálib rezsim megdöntése után az Egyesült Államok nem volt hajlandó további erőfeszítéseket tenni a helyzet konszolidálására. A Bush elnököt körülvevő neokonzervatív tábor szinte megszállottan csak Irak megtámadásával foglalkozott, s ez mind a katonai, mind a segélyezési erőforrásokat elszívta Afganisztánból. Washington az új évezred közepéig szűk látókörűen csak a terroristák, mindenekelőtt Uszáma bin Ládin és helyettese, Ajman al-Zavahiri kézre kerítését tartotta fontosnak. Márpedig Washington nélkül a nemzetközi közösség - az EU, a NATO, az ENSZ - csak koordinálatlanul, tehetetlenkedve és jelentős források nélkül bírta támogatni a húsz év polgárháború következményeitől és a friss demokráciák minden bajától szenvedő új afgán államot. A tálibok, akiket felszámolni sosem sikerült, csak elüldözni, e kulcsfontosságú éveket erőforrásaik és szervezetük újjáépítésére használták fel, ma már jól látható eredménnyel. A fundamentalista mozgalom minden korábbinál aktívabb, sok pénze van, és ami talán a legaggasztóbb, a szomszédos Pakisztánban erős menedéket épített ki magának.

Pakisztán

mindig is meghatározó szerepet játszott északi szomszédja életében, sokan a tálibokat is a helyi titkosszolgálat kreálmányának tartják. Az elmúlt években a pakisztáni tálibok annyira megerősödtek, hogy a diktatúrák és választott kormányok ciklusaiban vergődő iszlámábádi kormány mára elvesztette uralmát az Északnyugati Határtartomány törzsi területei fölött. A fundamentalisták saját közigazgatást működtetnek, a vallási bíróságok a szigorú saría törvényeket alkalmazzák. (A 2008-as elnökválasztás fő esélyesének tartott Benazir Bhuttót is egy innen indított öngyilkos merénylő ölhette meg.) Az al-Káida vezetésének is valószínűleg menedéket adó területen kiképzőtáborok működnek, a helyi milíciák 2006 óta több alkalommal is megalázó vereséget mértek a területre behatoló reguláris és félkatonai alakulatokra, alkalmanként több száz hadifoglyot ejtve. A NATO-nak szánt logisztikai konvojokat is rendszeresen érik támadások. A pakisztáni és az afgán tálibok e szinte járhatatlan hegyvidékről indulnak támadásba a nyugati országok katonái ellen, és ide térnek vissza akcióik után. Kihasználják a határ biztosította védettséget, abban bízva, hogy az őket üldöző nemzetközi és afgán erők nem merik megsérteni a másik ország szuverenitását.

Az idén demokratikusan megválasztott pakisztáni kormány két tűz közé került. Egyrészt igyekszik bizonyítani együttműködési készségét a Nyugattal, mindenekelőtt Washingtonnal. De nem nyelheti le szó nélkül azokat a mind gyakoribb amerikai támadásokat, amelyek során szárazföldi alakulatok vagy pilóta nélküli repülőgépek Pakisztánba behatolva hajtanak végre támadást a tálibok vagy az al-Káida vezetői ellen. A terrorizmus elleni háború eme új fejleménye kiszámíthatatlan kockázatokat rejt magában: az egyébként is gyenge lábakon álló demokratikusan megválasztott vezetés gyors népszerűségvesztéséhez vezethet, s pont ez az érdekük a helyi fundamentalistáknak.

A romló afganisztáni helyzetnek természetesen csak részben oka Pakisztán instabilitása. A kabuli kormány gyenge teljesítménye, a beígért fejlesztések elmaradása, a korrupció a hétköznapi emberek kitartását emészti fel. A rendőrség kulcsfontosságú reformja és kiképzése mint fekete lyuk szívja magába a dollármilliárdokat és a politikai energiákat, a legcsekélyebb eredmények nélkül. Az afgán hadsereg ehhez képest sikertörténet: épp a napokban döntöttek arról, hogy 70 000-es létszámát megduplázzák. Az új nemzeti hadsereg kiképzettsége javul, és egyre gyakrabban vetik be őket a koalíciós erőkkel együtt. Arra még kevés példa van, hogy önállóan is tudnának tevékenykedni, de nélkülük aligha képzelhető el, hogy a NATO-csapatok létszáma csökkenjen az országban.

Aminek egyébként jelenleg épp az ellenkezője történik. A 2006-ban még 30 000 fős nemzetközi támogató erők létszáma mára 70 000-re duzzadt, és az USA további csapatok küldését tervezi. Ám a létszámnövelés önmagában nem hozhat megoldást - a szovjetek annak idején százezer fővel sem tudták stabilizálni az országot. A katonák aligha tudják emelni a kormányzás és a fejlesztések színvonalát - márpedig az afgánoknak leginkább az üres ígéretekből és a korrupt tisztviselőkből lehet elegük. Hiába, hogy egy afgán sportoló a pekingi olimpián érmet szerzett (bronzot cselgáncsban), vagy hogy a média immár nyíltabban ír a hatalmasságok szexuális és egyéb bűncselekményeiről, emberrablásairól. Ezek a parlamenti képviselők, egykori és jelenlegi hadurak még mindig a törvények felett állnak, saját közösségeikben továbbra is élet és halál urai. Az Afganisztánnak nyújtott nemzetközi fejlesztések mennyisége és minősége elégtelen, erre még mindig nem született megoldás. A nyugati civil szervezetek a legképzettebb, nyelveket beszélő réteget szívják el, hogy tolmácsként, sofőrként vagy ügyintézőként alkalmazzák őket az eredeti fizetésük többszöröséért. Az ország legsúlyosabb problémája a kábítószer-termelés, amiről sokat beszélnek, és sokat is költenek rá, ám az eredmények minimálisak. Az ópiumtermesztésből származó bevételek finanszírozzák a tálibokat, az onnan szerzett pénz az alapja a vesztegetéseknek - más jövedelmező megélhetés híján a máktermelő gazda pedig a transznacionális bűnszervezetekben kénytelen partnert találni.

Az egykor határok közé szorított konfliktus tehát ma már regionális problémává szélesedett - ez a rossz hír. A jó meg az lehet, hogy a jelek szerint ezt végre az Egyesült Államok is felismerte. Az iraki helyzet stabilizálódása és a növekvő afganisztáni erőszak a 2008-as amerikai elnökválasztási kampányban ismét középpontba állította a terrorizmus elleni harcot, s ezúttal a megfelelő hangsúllyal. Mind a demokraták, mind a konzervatívok központi kérdésnek tekintik a két ázsiai ország helyzetének rendezését, és felismerték, hogy a pakisztáni belső instabilitás kezelése nélkül Afganisztánban nem lehet eredményeket elérni. Mindkét jelölt a katonai segélyek átstrukturálását és az átlagemberek életkörülményeit javító támogatások növelését helyezte kilátásba. A Bush-kormányzat az elmúlt hét évben több milliárd dollárral támogatta a pakisztáni hadsereget - minden látható eredmény nélkül. Sőt, Iszlámábád a segélyeket nem arra használta, hogy a fegyveres erőket az al-Káida és helyi tálibok elleni harcra képezze ki: inkább a hadsereg hagyományos képességeit, azaz egy Indiával megvívandó sikeres konfliktus esélyeit javították. De az új amerikai külpolitikai irányvonal Afganisztánban is lépésváltásra készül. Az Irakból kivonandó egységek egy részét ide vezénylik át, s a közép-ázsiai országért is felelős parancsnokság vezetője a surge stratégia megalkotója, David Petraeus tábornok lett. Nagyságrenddel szándékoznak erősíteni a civil lakosság életkörülményeit, megélhetését javító segélyprogramokat. A sokszor beígért életmódprogramok, amelyek az afgán máktermelők más terményekre (gyapot, búza, helyi gyümölcsök) történő békés átállítását célozzák, talán elindulnak végre.

Hisz a győzelem - a katonák mellett - épp tőlük, a napi egy-két dollárból élő, csontszegény afgán és pakisztáni emberektől függ. A támogatásuk nélkül nincs és nem lesz működő Afganisztán és Pakisztán, s nélkülük nem lesz kiút ebből a konfliktusból még egy évtized múlva sem.

Figyelmébe ajánljuk

Európa hálás lehet Trumpnak

Az öreg kontinens eddig drámai helyzetekben bizonyította tettrekészségét és vállalt történelmi szerepet abban, hogy többé ne váljon világháború terepévé. Az eddig az Egyesült Államokkal közösen vitt szerepben a jelek szerint most egyedül maradt, de ismét tanúbizonyságát kész adni annak, hogy felismerte felelősségét.