Kétségtelen, a terrorizmus elleni háborúnak vannak pozitív eredményei. A Világkereskedelmi Központ lerombolásához hasonló szörnyűségek nem történtek az elmúlt hét évben, a repülés biztonságosabb lett. A Madridban, Londonban és más európai városokban elkövetett merényletek az öreg kontinens kormányait is ráébresztették, hogy nem vonhatják ki magukat a nemzetközi terrorizmus veszélye alól. Ezek az esetek szorosabb titkosszolgálati együttműködésre kényszerítették az unió tagállamait, és felhívták a figyelmet az itt megbúvó szélsőséges csoportokra, amelyek előszeretettel használják ki a muszlim kisebbségeket és a viszonylag liberális bevándorlási törvényeket. Az al-Káida és fiókszervezetei fő tevékenysége az elmúlt néhány évben leginkább a nyugati civilizáció peremterületeire és az iszlám világra korlátozódott. Az észak-afrikai országok továbbra is potenciális toborzóhelynek és célpontnak tekinhetők, bizonyítékok erre az itt bekövetkezett letartóztatások és robbantások. A nemzetközi terrorszervezet fő tevékenysége azonban továbbra is a Közel-Keletre és Közép-Ázsiára koncentrálódik.
Irak, Afganisztán
Bár az Egyesült Államok egyik (alátámaszthatatlan) érve Szaddám Huszein ellen a nemzetközi terrorizmus támogatása volt, Irak a WTC-merényletek előtt sosem volt Uszáma bin Ládin és szervezete célkeresztjében. Az ország épp az amerikai megszállás miatt vált az al-Káida egyik új gyakorlóterepévé: a Szaddám-rezsim megdöntése után az ország mágnesként kezdte vonzani a szélsőséges szervezettel szimpatizálókat. Az iszlám és főként az arab világból ezerszámra érkeztek önkéntesek azért, hogy harcolhassanak az amerikai hadsereg ellen, és öngyilkos merényletekkel vallási-etnikai konfliktust robbantsanak ki a szunniták és az eretneknek tekintett síita többség között.
A polgárháború rémképe, a mind súlyosabb civil és katonai áldozatok két éve a célok és a stratégia átfogó újragondolására kényszerítették Washingtont. A 2007 januárjában meghirdetett új politikai és katonai megközelítés, a surge (csapaterősítés) 2008-ra a biztonsági helyzet javulását hozta. Mára drasztikusan csökkent a havonta elesett amerikai katonák, a civil áldozatok és az öngyilkos merényletek száma. Az al-Káida elleni iraki harc sikerében azok a törzsi milíciák játszottak meghatározó szerepet, amelyeket Washington leválasztott a terrorszervezetről és a saját zsoldjába állított.
Ám ha az iraki viszonyok határozott javulást mutatnak is 2007-hez képest, a terror elleni háború másik kulcsterületén, Afganisztánban a tavalyi állapotokhoz képest is romlott a helyzet, komoly aggodalmat okozva az egész nemzetközi közösségben.
A bajok akkor kezdődtek, amikor 2001 októbere, az Uszáma bin Ládint rejtegető tálib rezsim megdöntése után az Egyesült Államok nem volt hajlandó további erőfeszítéseket tenni a helyzet konszolidálására. A Bush elnököt körülvevő neokonzervatív tábor szinte megszállottan csak Irak megtámadásával foglalkozott, s ez mind a katonai, mind a segélyezési erőforrásokat elszívta Afganisztánból. Washington az új évezred közepéig szűk látókörűen csak a terroristák, mindenekelőtt Uszáma bin Ládin és helyettese, Ajman al-Zavahiri kézre kerítését tartotta fontosnak. Márpedig Washington nélkül a nemzetközi közösség - az EU, a NATO, az ENSZ - csak koordinálatlanul, tehetetlenkedve és jelentős források nélkül bírta támogatni a húsz év polgárháború következményeitől és a friss demokráciák minden bajától szenvedő új afgán államot. A tálibok, akiket felszámolni sosem sikerült, csak elüldözni, e kulcsfontosságú éveket erőforrásaik és szervezetük újjáépítésére használták fel, ma már jól látható eredménnyel. A fundamentalista mozgalom minden korábbinál aktívabb, sok pénze van, és ami talán a legaggasztóbb, a szomszédos Pakisztánban erős menedéket épített ki magának.
Pakisztán
mindig is meghatározó szerepet játszott északi szomszédja életében, sokan a tálibokat is a helyi titkosszolgálat kreálmányának tartják. Az elmúlt években a pakisztáni tálibok annyira megerősödtek, hogy a diktatúrák és választott kormányok ciklusaiban vergődő iszlámábádi kormány mára elvesztette uralmát az Északnyugati Határtartomány törzsi területei fölött. A fundamentalisták saját közigazgatást működtetnek, a vallási bíróságok a szigorú saría törvényeket alkalmazzák. (A 2008-as elnökválasztás fő esélyesének tartott Benazir Bhuttót is egy innen indított öngyilkos merénylő ölhette meg.) Az al-Káida vezetésének is valószínűleg menedéket adó területen kiképzőtáborok működnek, a helyi milíciák 2006 óta több alkalommal is megalázó vereséget mértek a területre behatoló reguláris és félkatonai alakulatokra, alkalmanként több száz hadifoglyot ejtve. A NATO-nak szánt logisztikai konvojokat is rendszeresen érik támadások. A pakisztáni és az afgán tálibok e szinte járhatatlan hegyvidékről indulnak támadásba a nyugati országok katonái ellen, és ide térnek vissza akcióik után. Kihasználják a határ biztosította védettséget, abban bízva, hogy az őket üldöző nemzetközi és afgán erők nem merik megsérteni a másik ország szuverenitását.
Az idén demokratikusan megválasztott pakisztáni kormány két tűz közé került. Egyrészt igyekszik bizonyítani együttműködési készségét a Nyugattal, mindenekelőtt Washingtonnal. De nem nyelheti le szó nélkül azokat a mind gyakoribb amerikai támadásokat, amelyek során szárazföldi alakulatok vagy pilóta nélküli repülőgépek Pakisztánba behatolva hajtanak végre támadást a tálibok vagy az al-Káida vezetői ellen. A terrorizmus elleni háború eme új fejleménye kiszámíthatatlan kockázatokat rejt magában: az egyébként is gyenge lábakon álló demokratikusan megválasztott vezetés gyors népszerűségvesztéséhez vezethet, s pont ez az érdekük a helyi fundamentalistáknak.
A romló afganisztáni helyzetnek természetesen csak részben oka Pakisztán instabilitása. A kabuli kormány gyenge teljesítménye, a beígért fejlesztések elmaradása, a korrupció a hétköznapi emberek kitartását emészti fel. A rendőrség kulcsfontosságú reformja és kiképzése mint fekete lyuk szívja magába a dollármilliárdokat és a politikai energiákat, a legcsekélyebb eredmények nélkül. Az afgán hadsereg ehhez képest sikertörténet: épp a napokban döntöttek arról, hogy 70 000-es létszámát megduplázzák. Az új nemzeti hadsereg kiképzettsége javul, és egyre gyakrabban vetik be őket a koalíciós erőkkel együtt. Arra még kevés példa van, hogy önállóan is tudnának tevékenykedni, de nélkülük aligha képzelhető el, hogy a NATO-csapatok létszáma csökkenjen az országban.
Aminek egyébként jelenleg épp az ellenkezője történik. A 2006-ban még 30 000 fős nemzetközi támogató erők létszáma mára 70 000-re duzzadt, és az USA további csapatok küldését tervezi. Ám a létszámnövelés önmagában nem hozhat megoldást - a szovjetek annak idején százezer fővel sem tudták stabilizálni az országot. A katonák aligha tudják emelni a kormányzás és a fejlesztések színvonalát - márpedig az afgánoknak leginkább az üres ígéretekből és a korrupt tisztviselőkből lehet elegük. Hiába, hogy egy afgán sportoló a pekingi olimpián érmet szerzett (bronzot cselgáncsban), vagy hogy a média immár nyíltabban ír a hatalmasságok szexuális és egyéb bűncselekményeiről, emberrablásairól. Ezek a parlamenti képviselők, egykori és jelenlegi hadurak még mindig a törvények felett állnak, saját közösségeikben továbbra is élet és halál urai. Az Afganisztánnak nyújtott nemzetközi fejlesztések mennyisége és minősége elégtelen, erre még mindig nem született megoldás. A nyugati civil szervezetek a legképzettebb, nyelveket beszélő réteget szívják el, hogy tolmácsként, sofőrként vagy ügyintézőként alkalmazzák őket az eredeti fizetésük többszöröséért. Az ország legsúlyosabb problémája a kábítószer-termelés, amiről sokat beszélnek, és sokat is költenek rá, ám az eredmények minimálisak. Az ópiumtermesztésből származó bevételek finanszírozzák a tálibokat, az onnan szerzett pénz az alapja a vesztegetéseknek - más jövedelmező megélhetés híján a máktermelő gazda pedig a transznacionális bűnszervezetekben kénytelen partnert találni.
Az egykor határok közé szorított konfliktus tehát ma már regionális problémává szélesedett - ez a rossz hír. A jó meg az lehet, hogy a jelek szerint ezt végre az Egyesült Államok is felismerte. Az iraki helyzet stabilizálódása és a növekvő afganisztáni erőszak a 2008-as amerikai elnökválasztási kampányban ismét középpontba állította a terrorizmus elleni harcot, s ezúttal a megfelelő hangsúllyal. Mind a demokraták, mind a konzervatívok központi kérdésnek tekintik a két ázsiai ország helyzetének rendezését, és felismerték, hogy a pakisztáni belső instabilitás kezelése nélkül Afganisztánban nem lehet eredményeket elérni. Mindkét jelölt a katonai segélyek átstrukturálását és az átlagemberek életkörülményeit javító támogatások növelését helyezte kilátásba. A Bush-kormányzat az elmúlt hét évben több milliárd dollárral támogatta a pakisztáni hadsereget - minden látható eredmény nélkül. Sőt, Iszlámábád a segélyeket nem arra használta, hogy a fegyveres erőket az al-Káida és helyi tálibok elleni harcra képezze ki: inkább a hadsereg hagyományos képességeit, azaz egy Indiával megvívandó sikeres konfliktus esélyeit javították. De az új amerikai külpolitikai irányvonal Afganisztánban is lépésváltásra készül. Az Irakból kivonandó egységek egy részét ide vezénylik át, s a közép-ázsiai országért is felelős parancsnokság vezetője a surge stratégia megalkotója, David Petraeus tábornok lett. Nagyságrenddel szándékoznak erősíteni a civil lakosság életkörülményeit, megélhetését javító segélyprogramokat. A sokszor beígért életmódprogramok, amelyek az afgán máktermelők más terményekre (gyapot, búza, helyi gyümölcsök) történő békés átállítását célozzák, talán elindulnak végre.
Hisz a győzelem - a katonák mellett - épp tőlük, a napi egy-két dollárból élő, csontszegény afgán és pakisztáni emberektől függ. A támogatásuk nélkül nincs és nem lesz működő Afganisztán és Pakisztán, s nélkülük nem lesz kiút ebből a konfliktusból még egy évtized múlva sem.
