Robbantások és demokratikus reformkezdemények; belső ellentétektől szétfeszülő és külső nyomások alatt rogyadozó merev monarchia, amely a globális gazdaság stabilitásának egyik alappillére is: ez ma Szaúd-Arábia. Az öbölkirályság belpolitikai viharai és külpolitikai nehézségei legalább olyan fontosak a Közel-Kelet metamorfózisában, mint Amerika sikere vagy kudarca Irakban. A két ország évtizedekig sziklaszilárd szövetsége azonban áldozatul eshet az elmúlt két év eseményeinek.Alegújabb - november 8-i - rijádi terrortámadás ismételten rávilágított: a globális terror elleni küzdelem egyik fő színtere Szaúd-Arábia. Az Egyesült Államok április végén bejelentette: augusztusig kivonja maradék csapatait - mintegy 5000 főt - Szaúd-Arábiából. Két héttel később mégis bombák robbantak Rijád egy külföldiek által lakott negyedében, több mint harminc áldozatot - köztük nyolc amerikait - és több száz sebesültet követelve. Egy július végén nyilvánosságra hozott kilencszáz oldalas kongresszusi jelentés - bár a szaúdiakra vonatkozó részből 28 oldalt titkosítottak - ugyanakkor tovább erősítette azt a gyanút, hogy a szaúdi királyi családdal szoros pénzügyi kapcsolatban álló személyek pénzt és segítséget nyújtottak a szeptember 11-i géprablóknak.
Egy fontos hely
Szaúd-Arábia a második vilagháború óta stratégiai fontosságú hely Amerika külpolitikájában. Ennek fő oka az Egyesült Államok - és a fejlett világ - függősége az olcsó szaúdi olajtól. Bár Amerika folyamatosan csökkenti olajfogyasztásának onnan származó részét - nyersolajfogyasztásának 18 százalékát importálja a királyságból, szemben az évtizeddel korábbi 28 százalékkal -, Szaúd-Arábia a világ egyetlen olyan olajtermelője, amelynek jelentős a fölös termelési kapacitása. Ez a napi kétmillió hordónyi plusz teszi flexibilissé a világ olajpiacát, Szaúd-Arábiát pedig e piac messze legbefolyásosabb játékosává. A szaúdi termelés rugalmassága nemegyszer stabilizálta már az olajpiacot (például az OPEC-embargó megtörésekor 1974-ben, az irak-iráni háború idején, az 1990-91-es Öböl-háború alatt és szeptember 11. után). 2001. szeptember 11. azonban új fejezetet nyitott az USA és Szaúd-Arábia mindaddig szoros kapcsolatában. Az azóta eltelt két évben egyre több aggasztó információ látott napvilágot a világ legnagyobb olajtartalékát birtokló monarchiában zajló folyamatokról, s ezek komoly dilemmák elé állították a washingtoni politikusokat.
Szaúd-Arábia bel- és külpolitikai stabilitása kiemelkedően fontos az Egyesült Államok számára, ám pusztán az a tény, hogy a 19 géprabló közül 15 szaúdi állampolgár volt, nyilvánvalóvá tette, hogy a monarchia látszólag nyugodt felszíne alatt veszélyes folyamatok zajlanak. A szaúdiak lépten-nyomon nehezítették az amerikai vezetés dolgát: nem engedték át reptereiket az Afganisztán elleni légicsapásokhoz, csak nehézkesen és lassan segítettek a terroristák bankszámláinak és egyéb pénzforrásainak a feltárásában, majd megtagadták a szaúdi amerikai légi támaszpontok teljes körű használatát egy esetleges Irak elleni offenzívához. A Pentagon védelempolitikai bizottsága (a Defense Policy Board, egy - többségükben neokonzervatív - külső tanácsadókból álló testület) szokatlanul kemény hangot ütött meg, amikor a Washington Postnak kiszivárogtatott tanulmányában így fogalmazott: "A szaúdiak a >>terrorlánc<< minden egyes szemében ott vannak. A tervezéstől a finanszírozásig, a merénylőtől az ideológusig minden szinten aktívak." Mára egyértelműnek tűnik: a monarchia belső válságának a fundamentalista iszlám terrorizmus, az ellene folytatott küzdelem, valamint az olajfüggő globális gazdaság stabilitása szempontjából is nagy a jelentősége.
Egy ház, két kulacs
A szaúdi belpolitikai forrongásnak csupán a legszembeötlőbb szimptómái a májusban és novemberben Rijádban elkövetett bombamerényletek. Minden jel arra utal, hogy a királyságnak meg kell vívnia a maga külön harcát a terrorral. A Szaúd-ház (a mintegy 12-15 ezer főt számláló királyi család) azonban kétfrontos küzdelemre kényszerülhet: egyrészt a terrortámadások hátterében álló iszlám szélsőségesekkel, másrészt a demokratikus reformokat egyre hangosabban követelő liberális értelmiséggel. Hogy a helyzet még komplikáltabb legyen, mindkét ellenzéki csoport - bár az ideológiai skála két ellentétes végen helyezkednek el - rendkívül kritikus a királyi család pazarló életstílusával szemben, ami miatt egyre nagyobb az elégedetlenség - különösen, hogy a szaúdi nemzeti össztermék az elmúlt húsz évben több mint 75 százalékkal csökkent (az 1981-es 28 600 dollár/főről 2001-re 6800 dollár/főre). A féktelen pazarlást jól példázza Fahd király kedvenc gyermeke, Abdul Aziz saját használatra épített, 4,6 milliárd dolláros palotája és szórakoztató központja Rijád mellett.
Az ideológiai-politikai törésvonalakon kívül komoly probléma a különféle vallási és etnikai csoportok közötti viszony éleződése is. A monarchia sok szempontból még mindig törzsi vonalak mentén szerveződik, hiszen a politikai-vallási elit szinte teljes egészében a Rijád környéki Nedzsd területről származó beduin-szunnita muzulmánokból áll, kiszorítva a két jelentős vallási-etnikai kisebbség, az ország keleti részén élő síita muzulmánok és a nyugati területeket benépesítő hedzsazik képviselőit.
Az elmúlt évtizedekben - belső felkeléstől tartva, illetve saját bel- és külpolitikai legitimációját erősítendő - a királyi család dollármilliárdokat költött az iszlám világméretű propagálására. Ez önmagában nem lenne baj, de a pénzek jelentős része fundamentalista szervezetek bankszámláit hizlalta. Szaúdi dollárok segítették a fegyveres ellenállást Kosovóban, Csecsenföldön, az Izrael által megszállt területeken. A bőkezűen finanszírozott medreszek - muzulmán vallási iskolák - a militáns iszlám szélsőségesek melegházai lettek. A nagy terrortámadások - Bali, Kenya, Kuvait, Jemen - elkövetői szinte kivétel nélkül kapcsolatban álltak ezekkel az iskolákkal. 1997-ben a szaúdi királyi család egy prominense 100 millió dolláros segélycsomagot juttatott Afganisztánba, a tálib rezsimnek. A szeptember 11-i merényletet követő razzia során a hamburgi rendőrség egy szaúdi diplomata névjegyét találta az egyik gyanúsított lakásán. A diplomata a szaúdi nagykövetség vallási osztályának a munkatársa volt - és a felsorolás sokáig folytatható.
Fontolva haladás
A királyi család kötélen táncol: egyrészt az Egyesült Államok stratégiai szövetségese, másrészt az iszlám - beleértve annak extrém fundamentalista irányzatát is - nemzetközi propagálója és donorja. Az örökösödési harcba merült királyi család - jelenleg a súlyos beteg Fahd király féltestvére, a reformerként számon tartott Abdullah herceg a királyság de facto első embere, de ő nem túl népszerű a király többi testvére és gyermekei körében - képtelen kordában tartani az országot szétfeszítő indulatokat. Abdullah óvatosan egyensúlyozva próbálja elkerülni a káoszt.
Az amerikai csapatok kivonásának is más a jelentése e "hintapolitika" kontextusában. Mosen Avadzsi - a szaúdi reformerek egyik kepviselője - kifejtette: az amerikai csapatok távozása nagyban segítheti a reformpártiak és a konzervatívok közti politikai kompromisszum elérését. Sokak szerint az USA kivonulása után Abdullah felgyorsíthatja az év elején óvatosan beindított reformfolyamatokat. Akkor egy történelmi januári találkozón Abdullah támogatta azt a 104 vezető értelmiségi által aláírt és benyújott petíciót, amely demokratikus reformokat sürgetett. (A felhívás többek között részletes javaslatokat fogalmaz meg a választott parlament felállítására, a szólásszabadság kiterjesztésére, a nők egyenlő állampolgári jogainak törvénybe foglalására, valamint a kisebbségek védelmére és képviseletére.) Noha Abdullahot majd` mindegyik elemző progresszív vezetőnek tartja, sokan megkérdőjelezik a reformok kivitelezhetőségét. A királyi családdal különös szimbiózisban működő vallási elit - amely maga is ingadozik a Bin Ládin-szimpatizáns szélsőségesek ideológiai támogatása, illetve a királyi családhoz való hűsége között - jelenleg defenzívában van: az amerikai csapatok kivonása és a rijádi bombatámadások a reformerek helyzetét erősítik. Utóbbiak úgy vélik: csak a gyors demokratikus változások stabilizálhatják az országot. Az októberi, szaúdi viszonylatban mérföldkőnek tekinthető emberi jogi konferencia és az - egy éven belül tartandó - helyi választások ott bejelentett ígérete mindenesetre igen biztató jelek.
Mindez persze korántsem garancia arra, hogy Szaúd-Arábia nem zuhan a politikai instabilitás szakadékába. Bár Abdullah támogatásáról biztosította a reformerek programját, és a választások bejelentésének is jó volt a nemzetközi visszhangja, az április végi kabinet-átszervezés valódi előrelépést alig hozott. A wahhabita iszlám ortodoxiát képviselő vallási vezetők továbbra is ellenállnak minden olyan reformnak, amely megváltoztatná a királyság konzervatív teokratikus berendezkedését; ők továbbra is az amerikai meg nyugati befolyást okolják az ország problémáiért. E vallási elit igyekszik mindenkibe belefojtani a szót, aki felemelné hangját az ország nyomasztó belpolitikai légköre ellen: Szaúd-Arábiában máig bevett gyakorlat a sária szerinti megkövezés és lefejezés, valamint vallásrendőrség ügyel a helyes öltözködés betartására. Turki Al-Hamad ismert szaúdi író és akadémikus - a 104 aláíró egyike - ellen például négy fatwa van életben, és bár élete folyamatos veszélyben van, a kormánytól nem várhat hathatós védelmet a vallási vezetők által titokban tüzelt szélsőségesekkel szemben. A Szaúd-ház nem létezhet a vallási vezetők nyújtotta legitimáció nélkül - igaz, azok meg anyagilag függnek a királyi családtól.
Olajos szempontok
Arra sincs biztosíték, hogy a rijádi bombatámadások nem egy hosszú és egyre véresebb belső küzdelem első lépései voltak. Az, hogy az amerikai csapatok elhagyták az iszlám bölcsőjeként tisztelt királyságot - amúgy ez volt Uszáma bin Ládin egyik fő célja -, tovább bátoríthatja a reformokat ellenző vallási vezetőket és az általuk közvetve támogatott szélsőségeseket (akik a királyi családot javíthatatlanul korruptnak és romlottnak tartják). Beláthatatlan következményekkel járhat, ha a terroristák a jövőben a szaúdi olaj-infrastruktúrát veszik célba - fejtegette Robert Baer, a CIA volt magas rangú közel-keleti elemzője júniusban megjelent könyvében. Baer szerint a szaúdi olaj-infrastruktúra sérülékeny és védtelen az esetleges terrorakciókkal szemben, amelyek - ha egy időben hajtják végre őket stratégiai helyeken - Szaúd-Arábiát akár két évre is kiiktathatnák a világ olajtermeléséből. Ez drámai következményekkel járna a világgazdaságra is. Ha például a terroristák a bahreini öbölben lévő Abqaiq olajfeldolgozó üzemet vennék célba, a támadást követő két hónapban a feldolgozott olaj mennyisége napi 6,8 millió hordóról kevesebb mint napi 1 millióra esne.
Több lehetséges olvasata is van az amerikai csapatok szaúdi kivonásának. A hivatalos amerikai indoklás szerint Szaddám Huszein eltávolítása után egyszerűen nincs szükség az amerikai katonai jelenlétre (hisz ennek fő feladata az iraki tiltott repülési zóna felügyelete volt). A másik magyarázat szerint - és ez a valószínűbb - az amerikaiak szerint Szaúd-Arábia egyre kevésbé megbízható szövetséges; és nem bíznak a Szaúd-ház erejében sem.
Az országból távozó csapatok amúgy csak Katarig mentek - Washington nyilvánvalóan nem szándékozik elhagyni a Perzsa-öböl térségét. Az iraki olajkapacitás helyreállításával Amerika tovább függetlenítheti magát a szaúdi olajtól. És kevés kétségünk lehet afelől, hogy ez a lehetőség némi szerepet játszott az iraki invázió előtti amerikai kalkulációkban is. Az amerikai csapatok távozása ugyanakkor megerősítheti a királyi család azon tagjait - legfőkébb Abdullah herceget -, akik hajlanak a demokratikus reformok megindítására, de sokáig nem mertek lépni attól való félelmükben, hogy a többségében Amerika-ellenes közvélemény amerikai báboknak titulálja majd őket, gyengítve ezzel a reformok esélyét. A legutóbbi rijádi robbantás azonban azokat látszik igazolni, akik úgy vélik: a harc még korántsem ért véget.
Molnár Bálint
