Szuez és az ’56-os forradalom

Csatornát váltottak

Külpol

Sokak szerint az 1956-os magyar forradalom sikerre vezethetett volna, ha a vele szinte egy időben zajló szue­zi válság nem vonja el a nagyhatalmak figyelmét, s nem veszi el a kedvüket a magyarországi beavatkozástól. A tények nemigen támasztják alá e hiedelmet.

Hatvan évvel ezelőtt ilyentájt nem csupán a magyar forradalom és a szovjet intervenció foglalkoztatta a világ közvéleményét és a nagyhatalmakat. A két vezető nyugat-európai gyarmattartó hatalom látványos kudarcával végződő szuezi konfliktus nem csupán a világpolitikai erők egyensúlyát rendezte át, de – a magyar forradalomra adott erélytelen válasszal együtt – látványosan megmutatta a hivatalosan a kommunizmus visszaszorításának politikáját követő amerikai stratégia korlátait is.

Ember a gáton

A szuezi válság előzményeit firtatva visszamehetnénk a Szuezi-csatorna 1869-es elkészültéhez, az egyiptomi brit megszállás 1882-es kezdetéhez, a formális függetlenség 1922-es elnyeréséhez, de a legfontosabb dátum mégiscsak 1952 nyara, amikor a szabad tisztek mozgalma katonai puccsal (amit azon a tájon ugyancsak forradalomnak szoktak hívni) átvette a hatalmat Farúk egyiptomi királytól és Nyugat-barát rezsimjétől. Bár az új autoriter rendszer idővel legbefolyásosabb vezetője, Nasszer (aki 1954-ben kiakolbólította a hatalomból tiszttársát, Egyiptom első köztársasági elnökét, Nagíbot) maga is az amerikaiak felé orientálódott volna, de a biztonsági feltételeiket nem fogadta el. Nem kötelezte el magát egyértelműen az amerikai szövetségi politika mellett, így nem csatlakozott az 1955-ös bagdadi paktumhoz, s nem volt hajlandó elismerni Izrael Állam létét sem. Ezzel szemben (az indiai Nehru, az indonéz Sukarno és Tito társaságában) vezető szerepet vállalt az el nem kötelezett államok bandungi konferenciáján, ráadásul amerikai követelésre sem mondott le a neki juttatott szovjet (no meg csehszlovák) fegyverzetről.

false

 

Fotó: wikipedia

Az új egyiptomi rezsim, melynek korábban még a presztízsberuházásait (így az öntözés és az áramtermelés szempontjából is kulcsfontosságú asszuáni gát megépítését) is támogatandónak ítélték a nyugati államok, lassan kiesett a pikszisből. Először a britek türelme fogyott el: Anthony Eden miniszterelnök (Churchill helyettese, majd utódja) már 1956 tavaszán Nasszer elmozdítására dolgoztatta saját titkosszolgálatát, a választási évben Egyiptom miatt is támadott republikánus Eisenhower-kormányzat pedig 1956 nyarára szánta el magát a cselekvésre. John Foster Dulles amerikai külügyminiszter, a demokrata adminisztrációhoz kötődő Truman-doktrína, avagy a feltartóztatási stratégia megkontrázásaként kiötlött visszaszorítási, azaz rollback politika kiötlője 1956. július 19-én személyesen közölte Ahmed Husszein egyiptomi nagykövettel, hogy az Egyesült Államok kormánya, korábbi ígéretével szemben mégsem bocsátja Egyiptom rendelkezésére az asszuáni gát felépítésére szánt 56 millió dollárt. Arra hivatkozott, hogy az amerikai közvélemény is a vállalkozás ellen fordult, ezért kétséges, hogy megkapná-e a kongresszustól a szükséges jóváhagyást. Más se kellett Nagy-Britannia kormányának: másnap ők is visszavonták 14 millió dolláros támogatási ígéretüket, majd a Világbank is lemondta a maga 200 millió dolláros kölcsönszerződését (ne felejtsük, ezek az összegek akkor jóval többet értek, mint ma). Nasszer egy hét múlva, július 26-án Kairó főterén 250 ezer lelkes híve előtt szerény, háromórás beszédben jelentette be, hogy aláírta a Szuezi-csatornát üzemeltető társaság államosításáról szóló szerződést, hogy a csatorna működtetésének bevételeiből építsék fel az asszuáni gátat. Ezzel egy időben egyiptomi katonák szállták meg a Szuezi-csatorna mentén a társaság létesítményeit – súlyosan megsértve ezzel a nemzetközi jogot és különösen a britekkel még 1954-ben aláírt (és a brit csapatok kivonásához vezető) Szuez-egyezményt.

Az érdekeikben és méltóságukban is megsértett briteknek már csak szövetségesek után kellett nézniük. Úgy gondolták – mint utóbb kiderült, tévesen –, hogy bármit tesznek Nasszer elmozdításáért, az amerikaiak majd mögöttük állnak. Pedig Dulles 1956 augusztusában figyelmeztette Edent, hogy csak akkor támogatnak katonai lépéseket, ha már minden békés lehetőséget kimerítettek. Eden azonban, aki a Hitlerrel és a diktátortársaival szembeni megbékítési stratégia elszánt ellenfeleként szerzett megbecsülést, érez­hetően a múlt foglya maradt, és Nasszert minduntalan Mussolinihez hasonlította. (Mentális és kognitív állapotának aligha használt az ekkor már marokszámra szedett, eredetileg akut fájdalmaira felírt amfetamin-barbiturát gyógyszerkoktél.) Az is elbizakodottá tette, hogy Nasszer erőszakos elmozdítását célul kitűző tervéhez talált is két szövetségest, az addigra az algériai konfliktusba teljesen belebonyolódó Franciaországot és Izraelt. Franciaország az ellene fegyveres gerillaharcot folytató, véres bombamerényletek sorát elkövető FLN elkötelezett támogatóját tisztelhette Nasszerben. Izrael pedig a közös határon át folytatott, sokszor civilek elleni erőszakhoz vezető palesztin rajtaütések és a magukat akkor fedájínoknak nevező arab harcosok támogatása miatt orrolt meg Nasszerre, akinek amúgy is bevallott célja volt, hogy eltüntesse a föld színéről a zsidó államot. A pontos tervet végül az 1956. október 22. és 24. között Sèvres-ben tartott háromoldalú, Guy Mollet francia és Ben Gurion izraeli miniszterelnök és a brit külügyminiszter részvételével megtartott konferencián dolgozták ki. Ezek szerint első lépésben az izraeliek intéznek támadást a Sínai-félszigeten. Miután szárazföldi erőkkel megközelítik a Szuezi-csatornát, a britek és a franciák ultimátumban szólítják fel mindkét hadviselő felet csapataik visszavonására és a csatorna átjárhatóságának biztosítására. A nyomaték kedvéért Párizs és London kilátásba helyezi a csatornaövezet ideiglenes megszállását is. A terv csapdába zárta volna Nasszert: ha igent mond az ultimátumra, maga adja vissza a csatornaövezetet, ráadásul meghátrálása miatt elveszíti óriási népszerűségét; tán még el is söpri a népharag. Ha viszont nemet mond, úgy a brit–francia erők katonai s különösen légi fölénye dönt, és akkor a vereségbe bukik bele.

Korábban tartotta magát az a vélekedés is, hogy az akció kezdetének időpontját, október 29-ét már az október 23-i budapesti események ismeretében határozták meg, ám az valójában már október 22-én kitűzetett.

false

 

Fotó: wikipedia

Tervez, végez

A dolgok kezdetben jól alakultak: az izraeliek október 29-én támadásba lendültek – a hivatalos kommüniké az izraeli polgárok elleni folyamatos, Egyiptomból kiinduló támadásokra hivatkozott, nem is minden alap nélkül – s csupán gyenge katonai ellenállásba ütköztek, így a Mitla-szorosnál végrehajtott legendás ejtőernyős akció után gyorsan elérték a csatorna vonalát. Október 30-án megérkezett Eden közös brit–francia ultimátuma, amit Nasszer csípőből visszautasított. Bajosan is tehetett volna mást, hiszen azt követelték tőle, hogy az idegen inváziót követően vonja vissza a saját csapatait. Október 31-én a Muskétás hadművelet keretében elkezdődtek a légi csapások: a brit királyi légierő, a RAF gépei a közeli repülőgép-hordozókról és a ciprusi támaszpontokról felszállva a földön semmisítették meg az egyiptomiak szovjet gyártású bombázóit és vadászgépeit (IL–28, illetve MiG–15 típusúakat). Azután a britek és franciák november 3-án a Teleszkóp hadművelet részeként előbb ejtőernyősöket dobtak le, majd a haditengerészet és a légierő támogatásával Port Szaidban és környékén partra tették csapataikat is. Katonai téren minden a legnagyobb rendben haladt, talán csak azt leszámítva, hogy nem tudták megakadályozni, hogy az egyiptomiak vashulladékkal és betonnal telerakott hajókat elsüllyesztve hónapokra hajózhatatlanná tegyék a csatornát.

Ugyanakkor a támadó feleknek mind az egyiptomi belső helyzetet, mind a nagyhatalmak viselkedését illető várakozásaikban csalódniuk kellett. Nasszer belső népszerűségét egyáltalán nem rendítették meg a katonai csapások, a lakosságnak kifejezetten imponált az idegen, imperialista diktátumokkal szembeni hajthatatlansága. Rövid idő alatt 400 ezer fegyvert osztottak szét a népi milíciáknak, úgyhogy a konfliktus elfajulása nyomán a nyugati hatal­maknak máshol már megtapasztalt, nehezen kezelhető bajokkal kellett volna szembenézniük. Eközben az amerikaiak nemhogy nem álltak mögéjük, de a brit–francia–izraeli támadó erők visszavonását követelték. Mai szemmel már meglepő, milyen vehemenciával forszírozták az izraeli erők azonnali visszavonását egyiptomi területről – hja, a legendásan jó amerikai–izraeli kapcsolat majd csak a 60-as években kezd formálódni… A britekre az Egyesült Államok az ENSZ-szel együttműködve gyakorolt gazdasági pressziót: olajembargót fontolgattak, s akadályozták Nagy-Britannia hozzájutását a Világbank áthidaló kölcsöneihez, miközben a spekulánsok már a fontot támadták. Az Eden-kormány végül meghátrált, és november 6-án egyoldalú tűzszünetet jelentett be – anélkül, hogy francia és izraeli szövetségeseit figyelmeztette volna. A nyugati erőket végül karácsonyig kivonták a Szuezi-csatorna övezetéből, helyüket ENSZ-csapatok foglalták el. Az izraeliek kelletlenül bár, de 1957 márciusáig maguk is visszavonták erőiket a Sínai-félszigetről (gondosan elpusztítva maguk mögött az infrastruktúrát).

Az Eisenhower-kormányzat hajthatatlanságát részben a november 5-én Edenhez, Mollet-hez és Ben Gurionhoz egyszerre befutó szovjet üzenet, az úgynevezett Bulganyin-levél acélozta meg. Ebben a szovjet miniszterelnök megfenyegette az „agresszorokat”, hogy Moszk­va akár erőszak alkalmazásával is megsemmisíti őket. A szovjetek rakétafenyegetése, miszerint brit és francia városokat törölnek el a térképről (nyilván nukleáris fegyverekkel) nem kis riadalmat keltett. Az pedig már csak utólag derült ki, hogy akkoriban a szovjetek még csak négy Szemjorka típusú interkontinentális ballisztikus rakétával rendelkeztek, s ezeket is egy Arhangelszk környéki mocsárban állomásoztatták. Eisenhowert inkább az a hozzá intézett és jóval barátságosabb Bulganyin-levél hökkenthette meg, amelyben a szovjet vezető a két szuperhatalom közös katonai akciójára tett javaslatot.

A fejlemények, s még inkább az utólagos történeti kutatások tükrében mindkét levelet inkább hatásos blöffnek kell tekintenünk, de ezek is hozzájárultak a válság, sőt, a két párhuzamos válság szovjetek számára kedvező végkimeneteléhez. Ugyanis nemcsak az ő kezük volt megkötve, hanem az amerikaiaké is – ezt utólag Nixon akkori alelnök világította meg a legplasztikusabban: „Nem tehettük meg, hogy míg egyik oldalról tiltakozunk a magyarországi szovjet intervenció ellen, addig a másik oldalról jóváhagyjuk britek és a franciák Nasszer elleni intervencióját.” Hozzátartozik a dologhoz, hogy az említett szovjet intervenció ellen sem tiltakoztak kellő eréllyel, mert egyrészt ők is tartottak akciójuk esetleges világháborús következményeitől, másrészt nem akarták felborítani a még Jaltában és Potsdamban megszületett, a befolyási övezetek elosztásán alapuló hatalmi egyensúlyt. A szuezi válság és a szovjet beavatkozással végződő magyar forradalom párhuzamos esete azt mutatta meg, hogy mindenféle Truman-doktrínánál, pláne visszaszorítási stratégiánál fontosabb a jó öreg, status quo alapú hatalmi politika. És az is biztos, hogy Szuez jó ürügyet szolgáltatott a választás előtt álló Eisenhower-kormányzatnak arra, hogy megmagyarázza: az éveken át folytatott felszabadítási propaganda ellenére miért nem tett keresztbe egy fűszálat sem a magyar forradalom megmentése érdekében.

Truman megmagyarázza

Willem Jacobus vanden Heuvel – akinek tehetségét az egyetem elvégzése után a CIA-előd OSS alapító főnöke, William Donovan fedezte fel – a 60-as években a Robert Kennedy-csapat tagjaként, később diplomataként is dolgozott, tapasztalatairól számos könyvet is írt. Ám mindenekelőtt fontos szerepet játszott az ’56-os magyar menekültek megsegítésében: már huszonévesen ő volt az International Rescue Committee elnöke. E szervezetnek a Hoover Archívumban őrzött anyagai között találták meg a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) kutatói Vanden Heuvel 1957 elején keletkezett beszámolóját, amelyben az akkor már negyedik éve nyugdíjas exelnökkel, (a demokrata) Harry Trumannel való január 14-i találkozását taglalja. Truman a beszélgetés során – mely zömmel akkori amerikai belpolitikai témák körül folyt – először is tudatta vendégével, hogy nem írja alá az ENSZ-hez intézett petíciót. Ebben amerikai politikusok arra szólították fel a világszervezetet, hogy folytassa a szovjet csapatok Magyarországról való kivonását célzó erőfeszítéseit. Truman szerint „egyetlen ember tehetne bármit a magyar helyzettel kapcsolatban, és ez az Egyesült Államok elnöke – és ő semmit nem fog tenni”. Némi noszogatásra Truman összevetette a magyar eseményeket a balti államok egykori, általa súlyosabbnak érzett szovjet megszállásával, illetve az 1948-as cseh¬szlo¬vákiai kommunista fordulattal is – rólunk viszont tudni vélte, hogy az I. világháború után elsőként választottuk a kommunizmust. Truman – bár maga is a „világbéke” megőrzését gondolta a pillanat legfontosabb imperatívuszának – erősen kárhoztatta a (republikánus) Eisenhower-kormányzat külpolitikáját. Hiányolta és a Fehér Ház gyengeségének tulajdonította, hogy nem gátolták meg idejekorán, akár katonai erőfitogtatással, hogy a szovjetek fegyvereket küldjenek Egyiptomba, s így ugyanazt a hibát követték el, mint Indokínában. Truman úgy vélte e beszélgetés során, hogy a magyar ügy és a szuezi konfliktus összekapcsolódott, mégpedig oly módon, hogy a forradalom vezetői abban reménykedtek, az Egyesült Államok beavatkozik a Közel-Keleten, s aztán azt továbbviszi Közép-Európában is. A fordított kronológiáról azután a saját bevallása szerint se köpni, se nyelni nem tudó Vanden Heuvel világosította fel Trumant, s kifejezte abbéli meggyőződését is, hogy „a magyar forradalom éppolyan spontán és szervezetlen volt, mint bármilyen más hasonló esemény”. „Ha ez így van, felelte Truman, akkor cserbenhagytuk őket” – írja Vanden Heuvel. Az ifjú diplomata elmondta azt is, hogy ausztriai körútja során mélyen megérintette őt a magyarok hősiessége – ám Trumant ez a heroizmus sem hatotta meg („az effajta hősiesség nem rendkívüli, az athéniak is ilyenek voltak, a rómaiak és a hollandok is, amikor Alba hercegével harcoltak”).

Az OSA november 15-én tette közzé az Amerikába került magyar menekültekkel kapcsolatos dokumentumok digitális archívumát. A Hooverben sikerült megtalálni az Inter¬national Rescue Committee – évtizedekig elveszettnek hitt – bécsi archívumát is, amely a legfontosabb dokumentumokat tartalmazza az 56-os magyar exodusról.

Neked ajánljuk