Interjú

„Fordítottak a helyzeten”

Jean-Damascène Gasanabo Ruandáról

  • Kovácsy Tibor
  • 2014. november 23.

Külpol

A Kigaliban felállított Népirtás Kutatása és Dokumentálása Központ főigazgatója a több mint nyolcszázezer áldozatot követelő ­ruandai tömegmészárlás huszadik évfordulója alkalmából volt a Közép-európai Egyetem vendége. Nem a népirtásról, hanem az odáig vezető útról kérdeztük.

Magyar Narancs: A gyarmati időkben Ruanda békés országnak számított.

Jean-Damascène Gasanabo: Ruanda korábban, így az 1892-es német gyarmatosítás előtt is királyság volt. A tuszi származású király az egész országban, mindenki fölött uralkodott: attól, hogy király lett, megszűnt a tuszi mivolta. A tuszik amúgy sem alkottak külön törzset, a különbségtétel alapja a gazdagság volt. A földművesek inkább hutuk voltak, az állattenyésztők pedig tuszik, de az évek múltával, ahogy egyre több tehenet tartott, egy hutu is tuszi lehetett. Így aztán egy családon belül is előfordult, hogy az egyik testvér hutu volt, a másik tuszi. Tehát itt nem etnikumokról, törzsekről, hanem társadalmi osztályokról van szó. Ha valakinek volt egy tehene, ezzel már tiszteletet parancsolt. Ha több volt, akkor még inkább.

MN: A különbség tehát a kinek-kinek járó tisztelet szintjén mutatkozott meg?

JDG: Minél több tehenem van, annál jobban tudom érvényesíteni adott esetben az igazamat, annál inkább el tudom fogadtatni az ér­veimet, mert én vagyok a gazdagabb.

MN: Ez a tuszik hatalmát szolgálta.

JDG: Így van, viszont – ahogy említettem – egy hutu is tuszivá válhatott.

MN: És ki lett a király?

JDG: Két uralkodócsalád volt, ezek valamelyike adta mindig a királyt, aztán később már csak egyetlen klánon belül öröklődött a cím.

MN: Amely természetesen tuszi volt.

JDG: Pontosan.

MN: Hogyan alakult mindez a németek megjelenése után?

JDG: Igazából nem sok változás kapcsolódik hozzájuk. Nem nagyon ruháztak be, se az oktatásba, se a mezőgazdaságba. A németek döntően protestánsok voltak, de 1900-ban katolikus papokat hívtak Ruandába Elzász-Lotharingiából, mert ezek kétnyelvűek voltak. Végül Ruandában a francia terjedt el – már a német gyarmati időkben is. A katolikus egyház a szociális szférában, az oktatás- és egészségügyben kezdett el dolgozni, amit a német hatóságok nem tettek meg. A protestánsok később érkeztek. A továbbtanuláskor csak a fiúk jöttek számításba, és inkább a tuszik. A katolikus egyház is és a német közigazgatás is a tuszi főnökök kedvére akart tenni. De hangsúlyozom, nem a ruandaiak döntöttek így, hanem a misszionáriusok, a Fehér Atyák és a gyarmati adminisztráció. A helyi lakosság nem akarta ezt, ők azt sem tudták, mi az az iskola.

MN: És ugyanez folytatódott a belga uralom alatt is?

JDG: Az első világháborúban vereséget szenvedett németek elveszítették afrikai gyarmatai­kat is, és a belgák foglalták el a helyüket. De az ő politikájuk is ugyanaz volt: a gazdag és befolyásos tuszik kedvében járni, a beiskolázásnál az ő gyerekeiknek kedvezni.

MN: Mikor kezdett kiéleződni az ellenséges viszony hutuk és tuszik között?

JDG: A belga gyarmati adminisztráció 1927-ben a lehető legrosszabb reformokat vezette be. Megszüntette a király alatti három vezető funkciót – a hadügyek, a földművelés és az állattenyésztés irányítása –, amelyeket egy-egy twa – pigmeus –, hutu és tuszi töltött be, és csak egyet hagyott meg, egy tuszi irányításával.

MN: Ekkortól lett tehát nagyobb hatalmuk a tusziknak?

JDG: Minden téren. Aztán 1932-ben a belgák bevezetik a személyi igazolványt. Ebben az etnikai hovatartozás is szerepel: tíz marha fölött tuszi, alatta hutu. Ekkor már a hutuk gyerekeit is beiskolázták. De a tuszik gyerekei olyan középiskolákba járhattak, amelyekből kikerülve szakmát szereztek: egészségügyi, adminisztrációs, mezőgazdasági és egyéb intézményekbe. A hutukat viszont olyan iskolákba irányították, amelyeket elvégezve kevésbé gyakorlatias – kémiai, fizikai stb. – tudást szereztek.

MN: Mi volt emögött a mélyebb megfon­tolás?

JDG: Az, hogy egyetemre mehessenek, de nem volt egyetem az országban.

MN: Ez volt a helyzet az ország függetlenné válásakor?

JDG: A király magától is törekedett a függetlenségre, a belgák viszont attól tartottak, hogy ezzel hatalma megtartására törekszik. Ezért fordítottak a helyzeten, mégpedig egy mesterséges konfliktussal. 1959. július 25-én különös körülmények között meghalt a király. A szomszédos Burundiba, Bujumburába utazott, hogy ­onnan Európába repüljön. A repülőtéren az orvosai megvizsgálták, injekciót is kapott, majd hamarosan meghalt. Ez volt a monarchia végének a kezdete. Nem sokkal később megöltek egy hutu vezetőt, amire válaszul tuszik házait gyújtották fel, és elpusztították a marháikat.

MN: A belga hatóságok nem tudták megakadályozni, hogy elfajuljanak az események?

JDG: Mindez nagyon gyorsan játszódott le, és ekkor kezdtek elvándorolni a tuszik a szomszédos országokba. A kivándorlás még a függetlenné válás idején, 1962-ben is zajlott, amikor a hutuk kerültek hatalomra a belgák és a katolikus egyház támogatásával. Azt tartották ugyanis ésszerűnek, ha a többségi népcsoport irányítja a független Ruandát. A hutuk aztán módszeresen eltávolították a tuszikat az iskolákból, a hadseregből, mindenhonnan. Az első államfő történetesen az ország déli részéből származott, és megakadályozta, hogy mások is bekerüljenek az államigazgatásba, amivel egy újabb konfliktust idézett elő.

MN: És ezzel együtt elégedetlenséget is, gondolom.

JDG: Pontosan. Így az északi hutuk csak úgy érvényesülhettek, ha csatlakoznak a hadsereghez. 1973-ban egy északi katonatiszt, Habyarimana vezérkari főnök veszi át puccsal a hatalmat, és egészen 1994-ig ő vezeti az országot. Nem lehet tudni, miért zuhant le a repülőgépe, mindenesetre a halála robbantotta ki a jól előkészített népirtáshoz vezető konfliktust.

Figyelmébe ajánljuk

Ellopták a hőgyészi kastély fölül a tetőt

Az egykor Ghaith Pharaonhoz tartozó kastély tetején jelenleg befolyik a víz, miután valakik lelopták a tetőről a rézborításokat. A kastély céges tulajdon, a kézbesítési megbízott elérhetetlen, az önkormányzat csak annyit tehet, hogy közpénzen fóliát tetet fel a további állagromlás megelőzésére, de ez nem feladatuk.