Kirgizisztán választás után, káoszban

Forradalmak gyermekei

  • Sz. Bíró Zoltán
  • 2020.11.15 11:10

Külpol

Október 4-én parlamenti választást tartottak a kis közép-ázsiai köztársaságban, Kirgizisztánban. Az eredmények – többszöri – kihirdetése után azonban kiderült, súlyos gondok adódtak a választás tisztaságával kapcsolatban.

A megmérettetésen 16 párt vett részt, közülük az első hivatalos eredményhirdetéskor négyről jelentették be, hogy sikeresen átlépte a parlamentbe kerüléshez szükséges 7 százalékos küszöböt. Majd miután újraszámolták a szavazatokat, bejelentették, hogy mégsem ez a helyzet: a korábban megnevezett négy pártból egy mégsem jutott be, ám újabb kettő igen. Már ez a kínos közjáték is sejteni engedte, hogy nem lehetett minden rendben a választás körül – sem az eredmények összesítésével, sem magával a kampánnyal. A hatalom emberei mégis tudhatták volna, hogy a kirgizek nem nézik ezt el nekik – ahogyan ők sem nézték el annak idején elődeiknek.

 

Akajev hagyatéka

A Tiensan magas hegyei között elterülő, alig hat és fél millió lakosú és nem egészen 200 ezer négyzetkilométer területű Kirgizisztán polgárai már többször megmutatták, hogy nem érdemes velük ujjat húzni. Az sem lehetett véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlása után itt nem sikerült olyan kemény diktatúrát kialakítani, mint a közeli Türkmenisztánban vagy a szomszédos Üzbegisztánban. Itt – eltérve a térség országainak csaknem általános gyakorlatától – nem az utolsó helyi kommunista pártvezér avanzsált államfővé, hogy átvegye a függetlenné vált ország vezetését. Kirgizisztánban egy tudós ember, a helyi akadémia matematikus elnöke, Aszkar Akajev lett az ország első államfője, aki egy ideig tiszteletet érdemlő józansággal, önmérséklettel és demokratikus elkötelezettséggel irányította az országot. Ezért aztán Kirgizisztán – noha jelentős nyersanyagkincsei nincsenek és a térség egyik legszegényebb állama – hosszú időn át afféle közép-ázsiai mintaországnak számított. Errefelé senkinek eszébe nem jutott volna az a hóbortos ötlet, hogy a türkmén modellt kellene követni, ahol jó ideig csak egyetlen pártnak – a kommunistából demokratává átnevezettnek – engedték meg, hogy legálisan működjék. De az a változat sem nyerte el a kirgizek tetszését, amely Üzbegisztánban, Tádzsikisztánban és Kazahsztánban oly fényesen bevált – vagyis a látszatverseny, amely formálisan ugyan eltűri több párt létezését, ám valódi ellenzéki szerepet senkinek sem enged. Kirgíziában mindig is működhettek valódi pártok, amelyek szabadon léphettek fel a hatalom mindenkori birtokosaival szemben, s működésüket különösebben nem korlátozták. A választások mindig tényleges versenyt jelentettek, és az abban részt vevők bizonyos szabályokhoz is tartották magukat. Amikor pedig nem, akkor meg is lett a következménye.

Először 2005-ben, amikor Aszkar Akajev a megszokottnál durvábban próbált beavatkozni a parlamenti mandátumok elosztásába, magára haragítva ezzel a választókat, akik ezért – a nem sokkal korábbi ukrán „narancsos forradalomból” erőt merítve – simán megbuktatták. A „tulipános forradalommal” hatalomra került új államfő, Kurmanbek Bakijev jóval rövidebb idő, öt esztendő alatt veszítette el népe támogatását. 2009 nyarán – igaz, meglehetősen kétes körülmények között – még sikerült újraválasztatnia magát, de a következő év tavaszán fegyveres felkelés tört ki ellene, és döntötte meg korrupcióval és hatalmi visszaélések sorával terhelt uralmát (lásd: Moszkva megint nem hisz a könnyeknek, Magyar Narancs, 2010. június 24.). Őt – átmeneti jelleggel – az ország korábbi külügyminisztere, Roza Otunbajeva követte posztján. Feladatát az új elnök abban látta, hogy minél gyorsabban stabilizálja a rövid időn belül immár második „forradalmát” megélt ország belső helyzetét, és új választásokat írjon ki. Otunbajeva – betartva mindkét ígéretét – 2011 decemberében letette tisztét. Helyét az akkor megválasztott Almazbek Atambajev vette át, aki látva, hogy milyen következményekkel jár, ha ugyanaz a személy több cikluson át is elnök lehet, kezdeményezte az alkotmány módosítását, mellyel az államfői poszt betöltését egyetlen ciklusra szűkítette. E döntés példa nélküli a FÁK-térségben, egyedül az örmény alkotmányban találni hasonló korlátozást, de annak „értékéből” sokat levon az a körülmény, hogy ott 2018 óta a hatalom legfőbb birtokosa nem az elnök, hanem a kormányfő.

Csakhogy ez a sokat ígérő demokratikus igyekezet rövid időn belül elakadt, és Atambajev vezetési stílusát is egyre inkább az önkényesség, a hatalmi túlkapások jellemezték. Egy idő után azt is kitalálta, hogy ha maga nem lehet tovább elnök, akkor legyen valamelyik lekötelezettje – mint amikor 2008-ban Putyin Dmitrij Medvegyevet ültette a maga helyé­re. Így talált rá Szooronbaj Zseenbekovra, a mostani elnökre. Putyin a helyettesét persze csak átmeneti megoldásnak gondolta – s bár Atambajev ilyen reményeket nem táplálhatott, abban mégis bízott nagyon, hogy Zseenbekov idején is megmarad befolyása. Nos, ebben is csalatkoznia kellett. Az új elnök gyorsan megfeledkezett patrónusáról, zajos és sokakat érintő antikorrupciós kampányba fogott, melynek során megtisztította az államapparátust Atambajev embereitől. Az valószínűleg nem szerepelt Zseenbekov tervei között, hogy elődjét is letartóztatja és eljárás alá vonja, ám az előd egyre gyakrabban és egyre indulatosabban bírálta utódját. Mindez végül odavezetett, hogy elfogató parancsot adtak ki Atambajev ellen, aki persze megpróbált ellenállni a letartóztatására megjelenő biztonsági erőknek. Ha első kísérletre nem is, de másodjára sikerült begyűjteni az obsitos elnököt, akire a hatalommal való visszaélés vádjával 11 éves börtönbüntetést szabtak ki. Innen szabadították ki a napokban, hogy pár nappal később visszavigyék a börtönbe.

 

Szabadulni a szorításból

Mindebből nemcsak az látható jól, hogy Kirgizisztán függetlenségének harminc éve alatt nem sikerült tartós diktatúrát kialakítani, de az is, hogy az intézményi keretek is meglehetősen képlékenyek maradtak. Ez a helyzet köszönt vissza a most tartott választások másnapján is, amikor kiderült, hogy csakis az elnökhöz közeli pártok kerültek a parlamentbe. Miközben az államfő a kampány során végig azt hangsúlyozta, hogy pártatlan és a választásokba semmilyen módon nem avatkozik bele, épp az a párt, a Birimdik (Egység) nyerte el a legtöbb szavazatot, amelyiknek Zseenbekov öccse az egyik vezetője. A kirgizek sem most jöttek le a falvédőről, nehéz volt velük elhitetni, hogy erre a nélkül kerülhetett sor, hogy ne mozgósítottak volna jelentős „adminisztratív erőforrásokat”. Nagyon is lejtett a pálya. De nemcsak ennek a pártnak, hanem az alig 1 százalékponttal elmaradó Mekenim Kirgizsztannak (Hazám Kirgizisztán) is, amelyet pedig nem más, mint a vámhivatal korábbi korrupt és szerfelett vagyonos alvezére finanszírozott. Az erre szánt keretbe simán belefért neki a kiterjedt szavazatvásárlás is, amire egyebek közt azért volt lehetőség, mert ezen a választáson több mint félmillióan szavaztak távol az állandó lakhelyüktől, vagyis a leadott voksok harmadának tisztaságával kapcsolatban komoly aggályok merülhettek fel.

A kirgiz fiatal társadalom s a most felnövekvő nemzedék nincs könnyű helyzetben. Nehéz munkát találniuk, rengetegen dolgoznak közülük külföldön, főként Oroszországban. Most sokakat a koronavírus-járvány hozott súlyos helyzetbe, elveszett az oroszországi munkájuk, mások a drámaian rosszul kezelt hazai járványhelyzet áldozatai lettek. Az utóbbi időben több olyan új, fiatalok vezette párt is létrejött, amely érdemi reformokat szeretne, és próbálna kiszabadulni a régi korrupt elit és az egyre nagyobb étvágyú bűnözői csoportok fojtogató szorításából. A tisztességes körülmények között lebonyolított parlamenti választás lehetőséget adhatott volna arra, hogy végre politikai szerephez juthassanak – talán a megismételt választás lehetőséget ad majd rá.

Neked ajánljuk

Lehet, hogy végleg leáldozott a Golden Globe-nak

  • Gábor Áron

Korrupció, bennfentesség, rasszizmus és szexizmus – a Golden Globe-ot odaítélő szervezetet érő vádak miatt úgy néz ki, jövőre elmarad a díjátadó tévés közvetítése, ezzel pedig maga a díj is eltűnhet a süllyesztőben.