Szerdán, január 6-án ül össze a kongresszus két háza, hogy hitelesítse az elnökválasztás eredményét – ez az a nap, amikor Donald Trump még egyszer, utoljára megpróbálná felülírni a szavazók akaratát. Bár várhatóan mind a képviselőházban, mind a szenátusban lesz olyan republikánus, aki megtámadja az eredményt, ezzel csak elnyújthatják Biden győzelmének hivatalos megerősítését, illetve saját párttársaikat hozzák kellemetlen helyzetbe, akiknek választaniuk kell, hogy a józan ésszel (és mérsékelt szavazóikkal) mennek-e szembe, vagy inkább az elnököt haragítják magukra. A végkimenetelhez azonban nem férhet kétség, ahogy ezt Ben Sasse, Nebraska republikánus szenátora is részletesen kifejtette egy szilveszteri Facebook-bejegyzésben, pontról pontra megsemmisítve a választási eredményeket megkérdőjelező érveket.
Valódi izgalmakat tartogatnak viszont az egy nappal korábbi szenátusi választások Georgiában.
Egy lemondás miatt kivételesen egyszerre szavaznak mindkét szenátori helyről, az állam sajátos szabályai miatt pedig második fordulót kell tartani, ugyanis a novemberi választáson egyik jelölt sem szerezte meg a szavazatok többségét.
Joe Biden – majdnem ötmillió leadott voksból – mintegy tízezer szavazattal nyerte el az állam elektorait, és a szenátusi küzdelmek hasonlóan szorosak lehetnek. Ha mindkét hely a demokratáké lenne, akkor 50:50-re változna a két párt között a felsőház megoszlása, így Kamala Harris leendő alelnök döntő szavazatával átfordulna a többség a demokraták javára. Ez jelentősen megkönnyítené Biden kormányalakítását (a kabinetpozíciók szenátusi jóváhagyást igényelnek), és az összes befolyásos bizottsági elnöki posztot is pártjának politikusai vehetnék át. A demokraták azonban továbbra is óvatosak, és Georgia erőteljesen republikánus múltjára hívják fel a figyelmet.
Hogyan vált a korábban stabil republikánus állam 2020-ban az egyik fő csatatérré? És mit várhatunk a keddi választásokon?
Georgia politikai folyamatainak megértéséhez érdemes egészen a 19-20. század fordulójáig visszamenni. Más déli államokhoz hasonlóan ekkorra szilárdult meg az a politikai rendszer, ami az ún. Jim Crow-törvények segítségével intézményesítette a feketék jogfosztását, és ami bebetonozta az akkor a fehér felsőbbrendűséget védő demokrata párt lényegében egypártrendszerrel felérő hegemóniáját. Komoly politikai rivális híján a pozíciók a demokrata előválasztásokon dőltek el, amikről viszont sikeresen távol tartották a feketéket. Mintegy további biztosítékként pedig 1917-től bevezették a „megyeegység-rendszert” (county unit system): ez alapján az országos elektori kollégiumhoz hasonlóan az állami szintű tisztségeket (mint a kormányzói vagy szenátori pozíciót) nem a legtöbb szavazatot szerző jelölt nyerte el, hanem aki az egyes megyékből elegendő delegáltat szerzett. Kezdetben ez az elosztás ugyan tükrözte a (fehér) lakosságarányokat, de nem igazították a demográfiai tendenciákhoz, így 1960-ra az állam három legnéptelenebb megyéje (összesen mintegy hétezer lakossal) együtt ugyanakkora súllyal rendelkezett, mint az Atlanta nagy részét magába foglaló több százezres Fulton megye.
Mindezek hatására Georgiában évtizedekig a politikai győzelemhez a vidéki fehér szavazókat kell megnyerni, és ezt akár erőszakkal is fenntartották még azután is, hogy a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek mondta ki a feketék kitiltását az előválasztásokról. Egy kivétel volt: maga Atlanta, ahol 1945 után vagyonos fehér üzletemberek (mint a Coca-Cola vezetői) és feketék mérsékelt koalíciója kormányozta a várost. Más déli nagyvárosokkal szemben Atlanta látszólag viszonylag békésen vészelte át a polgárjogi küzdelmek idejét: élen járt a tömegközlekedés, az iskolák és a parkok békés deszegregálásában, majd 1973-ban a régióban itt először választottak fekete polgármestert. A város sikeresen építette az imázst: „túl elfoglalt ahhoz, hogy gyűlölködjön”, de a valóság ennél bonyolultabb volt; a szegregációs küzdelmet elbukó fehér munkás- és középosztály tömegesen hagyta el a város határait, és a hetvenes évektől immár az Atlanta körüli kertvárosokban teremtették újra kizárólag fehér környezetüket. (A folyamatot Kevin Kruse történész részletesen dokumentálja White Flight című könyvében.)
Ahogy a demokrata párt országos politikusai felkarolták a polgárjogi mozgalmak követeléseit, a déli demokraták közül egyre többen váltottak pártot. Az atlantai elővárosok lakói a nyílt rasszizmus helyett az elkülönült életmód fenntartását garantáló ígéreteket támogatták: ezeket pedig a republikánusok kis államot, kevés közszolgáltatást és a vállalkozások szabadságát hangsúlyozó programpontjaiban találták meg. Jimmy Carter a vidéki fehérek és a városi feketék furcsa koalíciójára támaszkodva még 1970-ben meg tudta szerezni a kormányzói posztot, illetve a georgiaiak „hazai jelöltként” kétszer is támogatták az elnökjelöltségét, de utána 1984 és 2016 között csupán egyetlen egyszer nyerte demokrata az állam elektori szavazatait. (Ez 1992-ben volt, amikor Bill Clinton a fekete szavazatok túlnyomó többségét megszerezte, miközben a fehér szavazatok megoszlottak idősebb George Bush és a harmadik párti Ross Perot között.) A 21. századra Georgia stabilan republikánus állammá vált.
Új koalíció
Az elmúlt pár évben azonban repedések mutatkoztak a republikánus dominanciában. 2016-ban Hillary Clinton nemcsak Atlanta városában, hanem az Atlanta körüli megyék többségében is győzött, 2018-ban pedig Stacey Abrams első fekete és első női esélyes jelöltként nagyon közel került a kormányzói poszt elnyeréséhez (a szavazatok 48,8 százalékát szerezte meg). Az eredmények egy új, a demokratákat támogató koalíció felemelkedését igazolták, ami egyébként sok tekintetben hasonlít az Atlantát évtizedekkel korábban uraló mérsékelt koalícióra:
a demokraták a városok fekete és az atlantai elővárosok vagyonos, iskolázott (elsősorban női) szavazóira építve szálltak szembe a rurális területek republikánus fölényével.
A siker okai összetettek: egyrészt ezek az elővárosok már nem a hetvenes-nyolcvanas évek színfehér elővárosai, hiszen az elmúlt évtizedben az atlantai vonzáskörzet látványos növekedése rengeteg új lakost, köztük külföldről érkező bevándorlókat vonzott be. Másrészt – talán Donald Trump hatására – sok fehér szavazót is vesztettek a republikánusok, bár kérdés, hogy ez a protest vote kifejezetten Trump ellen szól-e, vagy ők most már véglegesen a demokrata koalícióhoz tartoznak. Fontos volt még az is, hogy az Abrams által meghirdetett New Georgia Project a politikától eddig távolmaradó fekete szavazók tízezreinek segített regisztrálni.
2020-ra értek be ezek a folyamatok, és Biden szoros versenyben győzni tudott Georgiában. A FiveThirtyEight és a New York Times elemzései azt mutatják, hogy a demokrata jelölt kiemelkedően jól teljesített az állam vagyonosabb, magasan kvalifikált népességű elővárosi területein, tovább bővítve a Clinton és Abrams által felépített koalíciót, miközben a többi részén is tartotta a demokrata pozíciókat. A tíz Atlanta környéki megyében összesen Biden a szavazatok 65 százalékát szerezte meg (Clinton négy éve 59-et kapott), míg az állam összes többi területén 37 százalékot (Clinton 34 százalékához képest). Ráadásul habár a párt szenátorjelöltjei valamivel kevesebb szavazatot kaptak Bidennél, azt így is elérték, hogy mindkét szenátusi versenyben második fordulóra kerüljön sor.
Biden compensated with huge gains in affluent and well-educated precincts pic.twitter.com/ZC93lsNWLX
— Nate Cohn (@Nate_Cohn) November 17, 2020
Menekülés a vita elől
A demokratákat optimizmussal töltheti el a jelöltek személye is. A mindössze 33 éves, oknyomozó újságírói múlttal rendelkező fehér Jon Ossoff és a fekete tiszteletes, Raphael Warnock jól kiegészítik egymást: egyikük a mérsékelt politikát képviseli, másikuk pedig a párt progresszív szárnyát, és így az újfajta georgiai demokrata koalíció minden tagja inkább érezheti úgy, hogy van miért elmenni és kire szavazni a második fordulóban. Mindez republikánus ellenfeleikre kevésbé igaz: sem David Perdue, sem Kelly Loeffler nem különösebben karizmatikus politikai szereplő, és mindketten kifejezetten (republikánus mércével is) gazdagok, akiket ráadásul azzal vádoltak, hogy szenátori pozíciójukkal visszaélve, a koronavírussal kapcsolatos belső tájékoztatók hatására jó időben adtak túl részvényeiken. Továbbá egyikük sem különösebben beágyazott a georgiai politikában.
A novemberi első forduló előtt rendezett vitán Ossoff látványosan megsemmisítette Perdue-t a koronavírus kezelésével kapcsolatban:
Sen. David Perdue doesn't deserve to be re-elected. pic.twitter.com/S7Zi3dsnik
— Jon Ossoff (@ossoff) October 29, 2020
Ami a republikánusok mellett szól
Mindez azonban messze nem jelenti azt, hogy a republikánusok esélytelenek lennének. Az első fordulóban a demokrata jelöltek valamivel kevesebb szavazatot szereztek, mint Joe Biden – aki maga is csak épphogy megnyerte az államot. Perdue 49,7 százalékot ért el, azaz közel volt ahhoz, hogy egyből győzzön, így ha kedden a két párt között megosztott eredmény születne, akkor várhatóan ő és Warnock lehetnének Georgia szenátorai.
Valószínűbb azonban, hogy mindkét versenyben demokrata vagy mindkettőben republikánus győzelem születik: az időközi választásokon és a második fordulókra ugyanis általában csökken a részvétel, így végső soron az a kérdés, hogy melyik oldal mozgósít ezúttal jobban.
Bár országosan és egyes közép-nyugati államokban a közvélemény-kutatások 2020-ban is alábecsülték Trump és a republikánusok támogatottságát, Georgiában viszonylag pontosak voltak, így érdemes ezekre is ránézni. Sokkal okosabbak azonban nem lehetünk, a FiveThirtyEight által számolt átlagok egészen minimális, 1-2 százalékpont körüli demokrata előnyt mutatnak, azaz szinte bármi történhet kedden. Nem tudni azt sem, hogy bármilyen módon kihat-e a választások kimenetelére a koronavírus-segélycsomag körüli belpolitikai vita, és Trump egyáltalán nem csendes távozása a hatalomból. Az mindenesetre várható, hogy az előzetesen leadott szavazatok ezúttal is a demokratáknak kedveznek, ezért az igazi kérdés, hogy a republikánusok a választás napján elég támogatót tudnak-e elvinni szavazni.
