Gyökérkezelés - Iszlám identitások harca és a menekülthullám

  • Manyasz Róbert
  • 2015.10.17 11:09

Külpol

A menekültválságot nem Európa határainál, hanem a kiindulási helyén lehet orvosolni. Mi van most Szíriában, hogyan lett az, ami van, és hogyan kellene nekifogni a tűzoltásnak?

A Közel-Keleten a relatív politikai stabilitás megbomlása a 90-es évek elején, a bipoláris világrend megszűnésével kezdődött. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymásnak feszülése a régióban is leképeződött, elsősorban az izraeli–palesztin (arab) szembenállásban; de az arab országok táborán belül is mindkét nagyhatalomnak megvoltak a maga – a riválissal szemben ellensúlyt képező – szövetségesei. Sokszor még egy országon belül is, mint Észak- és Dél-Jemen esetében – s ezek az ellentétek jól látható módon máig tartó hatásúak.

Az egyik világhatalmi pólus eltűnésével megkezdődött vagy inkább felerősödött a szó szerint gyilkos verseny a két középhatalmi státuszra törekvő állam, Szaúd-Arábia és Irán között. A Szaddám Huszein vezette Irakot meggyengítő első Öböl-háborút (1990–1991) követően Szaúd-Arábia jelentkezett be a regionális vezető szerepre – a királyság azonban a 80-as években Irakkal vívott hosszú háborúja után az ezredfordulóra külpolitikai értelemben is magára találó Iránban komoly vetélytársra talált. A konfliktus egyre inkább vallási színezetet kapott, még ha az arab–perzsa szembenállás etnikai-kulturális dimenziói tagadhatat­lanok is. Míg Rijád a purista, a társadalmi
main­streamtől távol álló vahhabita ideológiát szeretné dominánssá tenni az iszlám világ szunnita többségében, s e többség patrónusaként lépne fel, Teherán a síizmus forradalmi, az elnyomók elleni küzdelmet hirdető tanait igyekszik elhinteni az arab társadalmakban.

Elmenni, vagy meghalni

Elmenni, vagy meghalni

Fotó: Bruno Gallardo / MTI/EPA

Az új évezred első évtizedében Iránnak állt a zászló. Teherán komoly szövetségesi hálózatot épített ki, amelynek része volt az azonos vallási gyökerekből táplálkozó libanoni Hezbollah, az ugyancsak a síita felekezethez tartozó – és annak egyik leágazását, az alavizmust valló – szíriai Aszad-rendszer, a közös Izrael-ellenes platformon lévő – egyébiránt szunnita – palesztin Hamász, az Irakban 2003 után megjelenő radikális síita milíciák, majd a közös vallási nevezőre csak erős jóindulattal hozható jemeni húszik. Azzal pedig, hogy önmagát a globalizáció, a nyugati elnyomás legfőbb ellenlábasaként pozicionálta, Teherán több latin-amerikai és afrikai államot is maga mellé állított.

Szaúd-Arábia – és más szunnita autoritások – mindebben nem haboztak a közel-keleti „Síita Félhold” végveszélyét felfedezni, s cselekvésre szánták el magukat. Az Öböl-monarchiák – és a tulajdonukban álló, befolyásos média – jelentős szerepet játszottak a 2011-ben, az „arab tavasszal” kezdődő regionális politikai felfordulásban. Az évtizedek során felhalmozódott társadalmi feszültségek kiváló alkalmat adtak Rijád és öbölbeli szövetségesei számára a terjeszkedésre.

Út az Iszlám Államig

A térség kiváló ismerője, Wilfred Buchta legutóbbi könyvében (Terror vor Europas Toren) arról ír, hogy a jelenlegi krízist előidéző „eredendő bűn” Irak 2003-as megszállása és Szaddám Huszein rendszerének megdöntése volt. Kétségtelen, hogy a térség lakóinak a legtöbb szenvedést hozó és Európa számára a jelenlegi legnagyobb biztonsági kihívást jelentő Iszlám Állam megszületéséhez vezető út fontos láncszeme volt az iraki diktátor rendszerének bukása. Az amerikai bevonulást a káosz hónapjai követték. Az Irakot ideiglenesen irányító amerikai hatóság első lépése az elsősorban az iraki szunnita kisebbség soraiból verbuvált Bász Párt, s az egypárti uralomra alapozott rendszer hadseregének és titkosszolgálatának feloszlatása volt. Az Egyesült Államok sokáig – hol aktívan, hol passzivitásával – a síiták hatalmi pozícióba kerülését ­segítette, miközben hiábavaló kísérleteket tett Teherán iraki befolyásának mérséklésére. Az iraki síita többség politikai képviseletéért folytatott bel-síita harcot végül az Iránhoz húzó, sok esetben onnét pénzelt és mozgatott irányzatok nyerték. E folyamat, a többfrontos iraki polgárháború alapozott meg a különböző szunnita csoportok végletes radikalizálódásának s végül az Iszlám Állam létrejöttének.

Ugyanakkor az Irakban kirobbant, százezernyi emberéletet követő vallás- vagy inkább identitásháború s a regionális következményei csak az egyik dimenziója a térség mostani krízisének. Az évtizedek óta hatalmon lévő arab autoriter vezetők uralkodása alatt Tuné­ziától Irakig annyi megoldatlan gazdasági-­társadalmi feszültség halmozódott fel, ami előbb-utóbb amúgy is robbanáshoz vezetett volna. A politikai vezetés az agg diktátorok országaiban vészesen meggyengült. Demokratikus intézmények híján a békés kormányváltás eleve reménytelen volt, az egy ritmusban öregedő államelnökök pedig még az áhított dinasztikus öröklést sem tudták levezényelni. (Az egyetlen kivétel épp Szíria, ahol Háfez el-Aszad 2000-ben még át tudta adni a hatalmat fiának, a mostani államelnöknek, Bassár el-Aszadnak. A következmények ismertek.)

Ezekben a társadalmakban, ahol még mindig rohamosan növekszik a népesség, a relatíve jól működő oktatási hálózatoknak köszönhetően a fiatalok egyre képzettebbek lesznek; ám a nem vagy lassan bővülő munkaerőpiac nem bírja felszívni e tömegeket, s a munkanélküliség növekszik. A gazdaság szerkezete még mindig jórészt a 70-es, 80-as évek bipoláris világára rendezkedett be; az önellátásra törekvés vagy az afrikai és orosz piacokra termelés azonban kifulladt az ezredfordulóra. A Közel-Kelet országai újból szembesültek a kétszáz éves problémával: a modernizáció kihívásaira adott sikeres válasz hiányával.

Az „arab tavasznak” nevezett robbanás aztán lerepítette a kukta fedelét. A legtöbb országban felbukkant az addig betiltott, megtűrt vagy erősen kontrollált iszlamizmus, s ahol sebtében hatalomra jutott (mint Tunéziában és Egyiptomban), a gazdasági és szociális problémákra adandó válaszok híján – és persze az erőteljes szaúdi aknamunka következtében – meg is bukott. A mérsékelt iszlamisták mellett azonban valamennyi „tavaszi” államban felbukkantak s az elsősorban az Öbölből érkező támogatások révén jelentős társadalmi bázisra tettek szert a szalafiták, majd a kezdetben az ő farvizükön evező dzsihadisták. Ez utóbbiak ekkor már nem csak a perifériákon voltak jelen: az Afganisztánban, Jemenben, Szomáliában, a Szaharában működő filiá­lék után Irakban alakult ki bázisuk. S ekkor már érlelődött a következő, súlyos fordulat, a káosz következő szakasza: a szaúdi–iráni re­gionális hatalmi játszmának Irak után (és Jemen mellett) Szíria lett a fő terepe. Amikor 2012-ben – az „arab tavasz” egyfajta helyi leágazásaként – Szíriában a tradicionálisan az „underdog” helyzetében lévő, bár többségi szunnita lakosság politikai változásokat kezdett követelni, az Aszad-kormány brutális represszióval válaszolt. A gyorsan eszkalálódó polgárháborús konfliktusban ismét síiták (alaviták) és szunniták álltak szemben egymással; a kormány Teherán, a szunnita felkelők pedig Rijád támogatását élvezték. Tavaly nyárra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Bassár el-Aszad kormányának társadalmi legitimációja és fegyveres támogatottsága nem elhanyagolható, az ellenzék ereje pedig nem elégséges a hatalom megszerzéséhez. Ekkor jelentek meg a – jobbára Irak szunnita részeiből szervezkedő, ám a térség számos országában megbúvó – dzsihadisták a harmadik utas „válasszal”: létrehozták az Iszlám Állam nevű terrorszervezetet. (Az Iszlám Állam kialakulásáról lásd korábbi cikkünket: Irány Armageddon!, Magyar Narancs, 2014. december 18.)

Kiegyezésre hajló felek

A szíriai polgárháborúba amolyan harmadik félként belépő Iszlám Állam szíriai és iraki térhódításának „eredménye” a történelem egyik legnagyobb menekülthulláma, amely eddig elsősorban a környező államokat, Törökországot, Libanont és Jordániát sújtotta – most viszont Európa kapuján dörömböl. Mindeddig zömében a kvalifikált városi középosztály kelt útra, de a szegényebb urbánus rétegek és a menekülttáborokból nehezebben elmozduló vidéki, eredendően paraszti lakosság is elindulhat, ha elveszti a reményt a közeles haza­térésre. A másik migrációs folyosó az állami funkciókat teljes mértékben elveszítő Líbia – beteljesült a halott diktátor, Moammer Kadhafi ezredes jóslata, miszerint az ország az Afrikából érkező menekültáradat szabad korridorja lesz. S a jelenlegi helyzet – két parlament, három szemben álló politikai erő – nem is kecsegtet a migráció leállításával.

A rendezés első lépéseit azonban kétségkívül Szíriában kell megtenni. Már vannak jelei annak, hogy a harcoló felek – az Aszad-rezsim és a felkelők – kiegyeznének egymással. (Az Iszlám Állam hajthatatlan.) A múlt hónapban Omán fővárosában, Maszkatban Valíd al-Muallim szíriai külügyminiszter és a titkosszolgálat vezetője, Ali Mamlúk a szaúdi trónörökös helyettesével tárgyalt. A rijádi vezetés már arra is tett utalást, hogy a szíriai konfliktus rendezése érdekében beleegyezne Bassár el-Aszad – igaz, ideiglenes – hatalmon maradásában.

Az érintettek persze nem az európai menekültkrízis miatt sietnek. Az Iszlám Állam erői megközelítették Damaszkuszt, ami a szaúdiakat is elgondolkodtatta. (Arról, hogy az Iszlám Állam hogyan fenyegeti Szaúd-Arábiát, lásd korábbi cikkünket: Meghalt a király, éljen a király , Magyar Narancs, 2015. január 24.) Az Iszlám Állam déli nyomulása, a Rijád számára egyébként rivális jordániai uralkodóház bedöntése már közvetlen biztonsági kihívást jelentene a szaúdi államnak is. A szaúdiak szemében fontos szempont az is, hogy Irán – az atomprogramról folytatott tárgyalások sikeres lezárása után – most a közel-keleti küzdőterekre összpontosíthat. Emellett az Aszad-rezsimnek címzett növekvő orosz fegyverszállítások és „katonai tanácsadók” küldése azzal a veszéllyel járhat Szaúd-Arábia számára, hogy a szír kormányzat előnyösebb tárgyalási pozíciókat harcol ki magának az alkudozás előtt. De – hatalmának prolongálása esetén – a hosszú háborúba belefáradt Aszad-kormányzat is hajlana a kiegyezésre. A még a fennhatósága alatt álló, a Földközi-tengerhez közeli területeken mind nehezebben tudja fenntartani az állami közszolgáltatásokat, s gondjai vannak a hadsereg működtetésével is.

Mit tehet Európa?

A hosszabb távú stabilitáshoz azonban többre lesz szükség, mint a szír állam újjáépítése – egy új, az egész Közel-Keletre kiterjedő új politikai-gazdasági projektre. A 90-es években egyszer már nekifutottak valami hasonlónak, ám az „euro-mediterrán partnerség” csendesen elhalt. A terv lényege az lett volna, hogy a Földközi-tenger medencéjének déli fertályát az Európai Unió valódi gazdasági-politikai perifériájává tegye. Arab közgazdászok szerint a helyi lakosság további elvándorlását úgy lehetne megakadályozni, ha – európai segítséggel – intenzív gazdaságfejlesztésbe kezdenének a régióban, és akár az Európából kiszervezett ipart, szolgáltatást vinnék a Földközi-tenger déli és keleti partjára. Így a helyi, jónak mondható iskolarendszerben kiképzett munkaerő, amit Nyugat-Európában foglalkoztatnának, saját országában kapná meg ugyanazt az állást. Az elemzések tisztában vannak azzal, hogy ez az irány Európának nagyobb költségekkel s kevesebb haszonnal járna, mint a kelet-ázsiai kihelyezések: ám a migrációs nyomás csökkenne. (Sokan úgy vélik, hasonló projektek Afrikában is elkerülhetetlenek lesznek az ottani migrá­ciós késztetések visszafogására.) Nyilvánvaló az is, hogy sok az ellenható tényező. Az észak-afrikai, közel-keleti országok hagyományos társadalmainak személyi kapcsolatrendszere távol áll a nyugat-európai normáktól, a mindent átszövő korrupció ugyancsak a közelítési törekvések ellen dolgozik. De a Nyugatnak vannak ez irányú tapasztalatai más kontinenseken, vagy, hogy messzebbre ne menjünk, Kelet-­Európában is. Az elképzelés megvalósításához stabilan működő állami struktúrák kellenek, s ebben is szükség lehet az európai segítségre; aminek elfogadása – a még mindig élő gyarmati tapasztalatok miatt – nem lesz könnyű az arab államok elitje számára. Kompromisszumot kell kötnie a másik félnek is: az európai demokratikus struktúrák számonkérése céltalan vállalkozásnak tűnik. A közel-keleti politika legrombolóbb tényezőjével azonban a helyi társadalmaknak kell megküzdeniük – és a szélsőséges politikai iszlámmal szembenézni kétségbeejtően nehéz küldetésnek tűnik.

Gazdasági csőd, politikai összeomlás, vallási extremizmus – a Közel-Kelet társadalmi szövete mélyen felfeslett. De a működőképes társadalmi hálózatok újjáépítéséhez a szomszédos Európa szerepvállalása elkerülhetetlen lesz. Már csak saját hosszú távú érdekében is.

A keleti zárás

Magyarország a menekültek számára eredetileg csak tranzitállomás lett volna, amellyel a közel-keleti közvélemény nem sokat foglalkozott. Ám az itthoni események hamar felkeltették az arab sajtó figyelmét.

A déli határvidéken és a fővárosban zajló ügymenetről a legnagyobb tévétársaságok (mint a katari al-Dzsazíra vagy az Emirátusok-beli al-Arabíja) és a legbefolyásosabb arab lapok kiküldött munkatársai tudósítanak – a krízishelyzetekre fókuszálva, természetesen a menekültek szemszögéből, s a valóságosnál is sötétebb képet festve a magyarországi helyzetről. A Nyugati pályaudvar vágányai között rendőri intézkedés alá vont szír család videója, vagy a kislányt és a gyermekes apát gáncsoló operatőrnő képei nagy hangsúlyt kaptak az arab sajtóban és közösségi oldalakon, míg a menekültek ellátásában jeleskedő civilek munkájára – szenzáció híján – nem nagyon vetült fény. De még az itthon éles vitára okot adó kerítés sem érte el az arab média ingerküszöbét – ezen a téren már edzettek, gondoljunk csak a palesztin területeken húzott falra vagy a ceutai/melilai spanyol enklávék kerítéseire.

Nagy figyelem övezte viszont a magyar kormány kommunikációját. A kommentárok rendszeresen rasszista kormányt emlegetnek, nem csekély részük még azt is hozzáteszi, hogy e kormányt a magyarok több mint kétharmada támogatta. Eddig az európai országok közül – a Jyllands-Posten Mohamed-karikatúrája által kiváltott 2005-ös botrány óta – Dánia kapott efféle „rasszista” eposzi jelzőt, amit most újólag megerősítenek a dán kormányzat bevándorlásellenes intézkedései. Magyarország megítélésének megváltozása azért is figyelemre méltó, mert ez a kép az arab sajtóban, s így a közvéleményben is eddig általában pozitív volt. Amikor Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök egy laza kiszólással leterroristázta a szaúd-arábiai labdarúgó-válogatott játéko­sait, Rijád visszahívta nagykövetét – de az ügy megmaradt a diplomácia és a politika berkein belül. A mostani kijelentések iszlámellenes éle már dzsihadista weboldalakon is felbukkant, ami azt a nem kívánt következményt vonhatja maga után, hogy – az eddig e téren szerencsére elhanyagolt – Magyarország felkerülhet a terroristák célpontjai közé.

A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy az arab országok nem elhanyagolható részében, elsősorban a szocialista korban hazánkkal jó viszonyt ápoló Egyiptomban a sajtó vezető posztjain évtizedek óta olyan munkatársak ülnek, akik még a régi kapcsolatok miatt jó képet őriznek és közvetítenek Magyarországról. Ilyen befolyásos megmondó embereket találhatunk Algériában, Szíriában, Irakban, Jemenben, de még Libanonban is. Jó néhányan vannak ilyenek az újonnan létrehozott, az arab világból verbuvált újságírói gárdával dolgozó Öböl-menti elektronikus és nyomtatott mé­diában is. Helyzetünket súlyosbítják viszont a kormányzat kijelentései a „kereszténység védelméről”, hiszen ezeket élből az iszlám elleni támadásként dekódolják a sajtóban és politikai körökben egyaránt. Ez pedig közép- és hosszú távon hatással lehet a magyar–arab kapcsolatokra – épp a sokat emlegetett „keleti nyitásra” irányuló erőfeszítéseket torpedózhatják meg. Ha lesz konszolidáció a Közel-Keleten és – például az olajiparban – új befek­tetési lehetőségek nyílnak meg a külföldiek előtt, az efféle szavak és tettek a magyar befektetőket simán hátrányba hozhatják.

Neked ajánljuk