„Ez a történet még perzsel” – Benjamin Stora történész, Algéria-specialista a nemzeti emlékezetről

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2014. szeptember 14.

Külpol

Hogyan dolgozza fel a francia történelmi tudat a francia–algériai háborút, a gyarmatok elveszítését, és hogyan tekint a 13 évszázados zsidó jelenlétre? A francia emlékezet világhírű kutatóját kérdeztük.

Magyar Narancs: Kezdjük a francia–algériai viszonnyal! Tavaly ősszel könyvet jelentetett meg egy kudarcba fulladt Camus-kiállítás körülményeiről…

Benjamin Stora: Az aix-en-provence-i kiállítás a 2013-as Marseille-Provence, Európa Kulturális Főváros projekt központi eleme lett volna. A koncepcióm az Algír–Marseille-tengelyre épült volna, négy éven át dolgoztunk rajta, de a régióban sok olyan befolyásos csoport van, amelyek a „francia Algéria”, a gyarmati idők emlékeihez kötődnek, és nem volt kedvük ahhoz, hogy e kiállítás révén „kezet nyújtsanak” a Földközi-tenger másik partján élőknek. Úgy tűnik, a sebek még túl érzékenyek.
A kudarcunk nem független attól, hogy maga Camus is olyan személyiség volt, aki megpróbált hidakat építeni a két oldal között – sikertelenül. Egyszerre kötődött Algéria sorsához és a „francia Algériához”, de idővel az ellentmondás tarthatatlanná vált, kénytelen volt választani a függetlenség és Franciaország között.

MN: Camus kudarca az értelmezések kompromisszumának kudarca?

BS: Az algériaiak akarták a függetlenségüket. A franciák másfél évszázada jelen voltak az országban, ami óriási idő; telepépítési politikával, egymilliós lakossággal. Ők nem akartak lemondani a birodalomról, az algériaiak pedig a nemzeti önállóságukról; a két nacio­nalizmus konfrontációja kikerülhetetlen volt.
A sokk, amit okozott, persze sajnálatos, de egyben üdvözítő is volt. Ebből a konfrontációból nőtt egy hét-nyolc éven át elhúzódó háború, akárcsak Indokínában, rengeteg halottal, főleg az algériai oldalon. A franciák úgy érezték, a saját területüket veszik el tőlük, az algériaiak pedig úgy, hogy ez idő alatt megalázták őket, és megfosztották jogos tulajdonuktól. Az ellenséges indulatok tehát a békekötés után is fennmaradtak, csak közben felnőttek az új generációk, s a történelmi interpretációk, a múlt érzékelése így változóban van.

MN: Meglepte, hogy a kiállítás terve végül nem valósulhatott meg?

BS: Amikor a szervezők 2008-ban megkerestek, jeleztem nekik, hogy ez nehéz ügy lesz. Úgy gondolták, elérkezett az idő egy ilyen kezdeményezésre, végül is már eltelt öt évtized e fájdalmas időszak óta. De épp Algéria függetlenségének 50. évfordulója lett a töréspont, 2012-ben vált nyilvánvalóvá, hogy nem valósulhat meg a tervünk. Engem nem igazán lepett meg, hogy a mélyben tovább működő indulatok a felszínre kerültek. De a könyv és a kiállítás társszerzőjét, Jean-Baptiste Péretiét, aki most 37 éves, teljesen váratlanul érte az egész, ő nem ismeri belülről ezt a történetet. Azért is volt érdekes egy ilyen fiatal kollégával dolgozni, mert én talán az utolsó generációba tartozom, amelyik átélte a háborút, az exodust, az emigrációt, a különféle történelmi emlékezetek konfliktusait. Őt nagyon meglepte a támadások erőszakos volta, az indulat. Nem gondolta, hogy ez a történet még ennyire perzsel.

MN: Ha Párizsban szervezik a kiállítást, találkoznak hasonló ellenállással?

BS: A déli országrész valóban különleges, 1962 után az Algériát elhagyni kényszerülő ­európaiak közül sokan költöztek ide, de nagy számban vannak jelen algériai bevándorlók is. A különféle emlékezetek háborúban állnak egymással, és a hidak építése a felspannolt szenvedélyek miatt lehetetlen. Valóban érdekes szembeállítani ezt a kudarcot a másik, egy időben indult kezdeményezéssel, ahol szintén átjárókat kerestünk, méghozzá a zsidók és muzulmánok több évszázadra visszanyúló közös történelmében.

MN: Ön a zsidó–muzulmán kapcsolatokról szóló könyv tervét is kétkedve fogadta, amikor a kiadó megkereste.

BS: Így van. Ezek a történetek, amikkel én egész életemben foglalkoztam, hosszú távon fárasztóak. A gyarmatosítás, az emlékezetek háborúja, a bevándorlás, az iszlám… Negy­ven év után hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy talán elég ebből a sok harcból. Azt is megtapasztaltam, hogy a tudomány nem tudta begyógyítani a sebeket. Semmivel sem hozta közelebb a két tábort. Amikor a kiadó megkeresett, igent mondtam ugyan, de jeleztem, hogy nehéz lesz, mert zsidók és muszlimok viszonya manapság ugyebár problematikus. Nemcsak az izraeli–palesztin konfliktusra gondolok, ami a helyzet központi eleme, hanem például arra is, hogy a legtöbb afrikai országból a zsidók kivándoroltak a függetlenség elnyerésekor, többségük épp Franciaországba. Sok muszlim a szemükre hányja, hogy miért nem maradtak. De úgy voltam vele, hogy érdemes belevágni, mert mégiscsak van egy nagyon hosszú, 13-14 évszázadon átnyúló közös történelmünk.

MN: Mit gondol, ez a kulturális, történelmi örökség mennyire elismert a francia intézményi struktúrában, vagy az ún. nemzeti identitáson belül?

BS: Elismert is, meg nem is, 10-15 éve azért már bekerültek a tankönyvekbe a déli kultúrák is. Tagadhatatlan a változás, de nem mindenki áll készen a szembenézésre. Épp ez az értelme a történetírásnak: tárjuk fel teljes mélységében a Földközi-tenger két partjának kapcsolatait. A könyv sikere azt mutatja, hogy létezik valamiféle vágy a megértésre. A fiatal generációkban sokan érzik, valamiképp homályosan, hogy Franciaország magában hordoz valamit a Keletből, csak mindez nincs felvállalva, mert az ország a dekolonizáció óta alapvetően ­európaiként definiálja magát. Lehet, hogy a német–francia kapcsolatok megerősödésével Franciaország odahagyta a déli gyökereit, ellentétben pont a németekkel, akik mindig vállalták a keleti irányultságot, gondoljunk csak az Ostpolitikra. Franciaország a 60-as és a kétezres évek között Európa felé fordult a Földközi-tenger felől, de az utóbbi tíz évben mintha változóban lenne e tendencia – próbálgatjuk a saját történelmünket a Délen át szemlélni.
A fiatal kutatók közül sokan foglalkoznak a gyarmati történelemmel, az iszlámmal, a bevándorlással, ami nagy változás. Ma a külföldi egyetemeken is gyakran a gyarmati történelem felől tanulmányozzák Franciaországot, ami korábban nem volt jellemző. A politika, a közoktatás és a média intézményeiben elindult a változás, de nagy a lemaradásunk.

MN: A politikai elit ezt a lemaradást mintha csak erősítené.

BS: A szélsőjobb természetesen hallani sem akar a Délhez fűződő kapcsokról, inkább egy új vasfüggönyt szeretne; megszállottan ragaszkodnak a déli invázió ideájához. Elképzelhetetlen számukra, hogy mediterrán országként definiáljuk magunkat, és ki van zárva, hogy egy közös szellemi tér építésén munkálkodjunk Észak-Afrikával. A jobboldalt is nagyon megfertőzte „a nemzet védelme a külső hódítás ellenében”. De a baloldal sem mentes az olyan véleményektől, hogy a kulturális globalizáció, az észak-afrikai országokkal kiépített privilegizált viszony nem lehetőség, hanem fenyegetés. A társadalmon belül még rengeteg az akadály, az „idegen invázióval szemben a nemzeti hagyaték megőrzése” és az efféle ideák még nagyon elterjedtek. Egyébként a Dél elutasítása gyakran együtt jár Európa, az unió elutasításával is.

MN: A zsidó fiatalokkal kapcsolatban beszél a „Kelet vágyáról” – van ennek a hídépítő akaratnak tükörképe a másik oldalon?

BS: A mai húszas-harmincasok már nem élhettek kozmopolita közegben, a családi narratívák közvetítik nekik ezt a keveredést, a sokféleséget. Zsidók már alig élnek a Maghrebben, inkább valamiféle „képzelt zsidó” létezik. Az észak-afrikai kutatók közül sokan épp a saját történetüket próbálják felfejteni, miközben a kétezer éves zsidó jelenlét emlékei után nyomoznak. Az itt élő szefárd zsidó fiatalok pedig nyilván tudják, hogy nem Svédországból jöttek, hanem keletről, délről – itt is jelen van tehát a megértés vágya. A mai 25–30 évesek a nagyszüleik történeteit kutatják, be szeretnék írni magukat ebbe a genealógiába.

MN: Könyve egyik fejezetében a történelmi narratíva létrejöttét elemezve megállapítja, hogy két alapvető típus létezik: az egyik megpróbálja befeketíteni a közös múlt évszázadait, a másik pedig valamiféle csodás legendaként ábrázolja. Hogyan kezelheti ezt a történész?

BS: A történészi munka szépsége éppen abban rejlik, hogy a lineáris, egyetlen okozatba torkolló narratívák mögött feltárjuk a szeparáció számtalan aspektusát. Valóban két diskurzus ütközik, amelyek a végkifejlet felől próbálkoznak a megértéssel. Ez a történet pedig kétségkívül rosszul végződik. Egyesek erre azt mondják, hát persze, hiszen rosszul is kezdődött az egész, 13 századon keresztül pokol volt az együttélés. A másik oldal pedig megpróbálja megszépíteni a dolgokat, mintha az együttélés tökéletes lett volna egészen Izrael állam megalapításáig. Mindkét narratívában vannak valós elemek, de persze egyik sem helytálló. Hogyan lehetne 13 századon át pokolban élni? Amikor a spanyolok kiutasítják a zsidókat, nem Lengyelországba mennek, hanem Észak-Afrikába, az ottomán birodalomba. Miért? Feltehetően azért, mert nagyobb biztonságban érezték magukat ott, mint Nyugaton, még akkor is, ha állampolgárságuk nem volt teljes. A másik oldalról pedig, a 19. századtól kezdve, a művelt és tanult zsidó rétegek ráébredtek, hogy dimmiként, „alattvalóként” csak másodrangú státuszra jogosultak, miközben nyugati társaiknak elérhető lett a teljes jogú állampolgárság. Azaz a szeparáció már Izrael állam létrejötte előtt megvalósult. És az angol, amerikai, de főleg a francia forradalom nyomán például a francia gyarmatokon lehetővé vált előrelépésük az egyenjogúság felé, így kiváltak a helyi lakosok közül.

MN: Milyen helyzetben vannak a téma kutatói?

BS: A tudományos életben kiválóak a kapcsolataink, és tolerancia uralkodik, a gondok a nemzeti kontextusban, a társadalom felől jelennek meg. Ha valaki ma arab kutatóként a zsidó világgal foglalkozik, meggyűlik a baja az előítéletekkel. De mégis vállalkoznak rá a kollégák, ezekben az országokban is megnyíltak és szélesednek azok a terek, ahol a kritikus gondolkodásmód megerősödhet – ezek ugya­n­­is korántsem csak Nyugaton léteznek. Az arab forradalmak nagy lökést adtak ennek a demokratikus útkeresésnek, és ebben az irányban kell folytatni a megkezdett munkát.

névjegy

A még francia Algériában született 1950-ben, zsidó családba. Tucatnyi alapvető fontosságú műben dolgozta fel Algéria és a volt francia gyarmati területek múltját, s a súlyos konfliktusokhoz kapcsolódó közösségi emlékezetet. Két friss műve közül az egyik Albert Camus-ről (Benjamin Stora, Jean-Baptiste Péretié: Camus brûlant, Stock, 2013), a másik pedig a zsidók és muzulmánok kapcsolatának évszázadairól szól (Abdelwahab Meddeb, Benjamin Stora: Histoire des relations entre juifs et musulmans des origines à nos jours, Albin Michel, 2013).

 

 

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.