Magyar Narancs: Kezdjük a francia–algériai viszonnyal! Tavaly ősszel könyvet jelentetett meg egy kudarcba fulladt Camus-kiállítás körülményeiről…
Benjamin Stora: Az aix-en-provence-i kiállítás a 2013-as Marseille-Provence, Európa Kulturális Főváros projekt központi eleme lett volna. A koncepcióm az Algír–Marseille-tengelyre épült volna, négy éven át dolgoztunk rajta, de a régióban sok olyan befolyásos csoport van, amelyek a „francia Algéria”, a gyarmati idők emlékeihez kötődnek, és nem volt kedvük ahhoz, hogy e kiállítás révén „kezet nyújtsanak” a Földközi-tenger másik partján élőknek. Úgy tűnik, a sebek még túl érzékenyek.
A kudarcunk nem független attól, hogy maga Camus is olyan személyiség volt, aki megpróbált hidakat építeni a két oldal között – sikertelenül. Egyszerre kötődött Algéria sorsához és a „francia Algériához”, de idővel az ellentmondás tarthatatlanná vált, kénytelen volt választani a függetlenség és Franciaország között.
MN: Camus kudarca az értelmezések kompromisszumának kudarca?
BS: Az algériaiak akarták a függetlenségüket. A franciák másfél évszázada jelen voltak az országban, ami óriási idő; telepépítési politikával, egymilliós lakossággal. Ők nem akartak lemondani a birodalomról, az algériaiak pedig a nemzeti önállóságukról; a két nacionalizmus konfrontációja kikerülhetetlen volt.
A sokk, amit okozott, persze sajnálatos, de egyben üdvözítő is volt. Ebből a konfrontációból nőtt egy hét-nyolc éven át elhúzódó háború, akárcsak Indokínában, rengeteg halottal, főleg az algériai oldalon. A franciák úgy érezték, a saját területüket veszik el tőlük, az algériaiak pedig úgy, hogy ez idő alatt megalázták őket, és megfosztották jogos tulajdonuktól. Az ellenséges indulatok tehát a békekötés után is fennmaradtak, csak közben felnőttek az új generációk, s a történelmi interpretációk, a múlt érzékelése így változóban van.
MN: Meglepte, hogy a kiállítás terve végül nem valósulhatott meg?
BS: Amikor a szervezők 2008-ban megkerestek, jeleztem nekik, hogy ez nehéz ügy lesz. Úgy gondolták, elérkezett az idő egy ilyen kezdeményezésre, végül is már eltelt öt évtized e fájdalmas időszak óta. De épp Algéria függetlenségének 50. évfordulója lett a töréspont, 2012-ben vált nyilvánvalóvá, hogy nem valósulhat meg a tervünk. Engem nem igazán lepett meg, hogy a mélyben tovább működő indulatok a felszínre kerültek. De a könyv és a kiállítás társszerzőjét, Jean-Baptiste Péretiét, aki most 37 éves, teljesen váratlanul érte az egész, ő nem ismeri belülről ezt a történetet. Azért is volt érdekes egy ilyen fiatal kollégával dolgozni, mert én talán az utolsó generációba tartozom, amelyik átélte a háborút, az exodust, az emigrációt, a különféle történelmi emlékezetek konfliktusait. Őt nagyon meglepte a támadások erőszakos volta, az indulat. Nem gondolta, hogy ez a történet még ennyire perzsel.
MN: Ha Párizsban szervezik a kiállítást, találkoznak hasonló ellenállással?
BS: A déli országrész valóban különleges, 1962 után az Algériát elhagyni kényszerülő európaiak közül sokan költöztek ide, de nagy számban vannak jelen algériai bevándorlók is. A különféle emlékezetek háborúban állnak egymással, és a hidak építése a felspannolt szenvedélyek miatt lehetetlen. Valóban érdekes szembeállítani ezt a kudarcot a másik, egy időben indult kezdeményezéssel, ahol szintén átjárókat kerestünk, méghozzá a zsidók és muzulmánok több évszázadra visszanyúló közös történelmében.
MN: Ön a zsidó–muzulmán kapcsolatokról szóló könyv tervét is kétkedve fogadta, amikor a kiadó megkereste.
BS: Így van. Ezek a történetek, amikkel én egész életemben foglalkoztam, hosszú távon fárasztóak. A gyarmatosítás, az emlékezetek háborúja, a bevándorlás, az iszlám… Negyven év után hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy talán elég ebből a sok harcból. Azt is megtapasztaltam, hogy a tudomány nem tudta begyógyítani a sebeket. Semmivel sem hozta közelebb a két tábort. Amikor a kiadó megkeresett, igent mondtam ugyan, de jeleztem, hogy nehéz lesz, mert zsidók és muszlimok viszonya manapság ugyebár problematikus. Nemcsak az izraeli–palesztin konfliktusra gondolok, ami a helyzet központi eleme, hanem például arra is, hogy a legtöbb afrikai országból a zsidók kivándoroltak a függetlenség elnyerésekor, többségük épp Franciaországba. Sok muszlim a szemükre hányja, hogy miért nem maradtak. De úgy voltam vele, hogy érdemes belevágni, mert mégiscsak van egy nagyon hosszú, 13-14 évszázadon átnyúló közös történelmünk.
MN: Mit gondol, ez a kulturális, történelmi örökség mennyire elismert a francia intézményi struktúrában, vagy az ún. nemzeti identitáson belül?
BS: Elismert is, meg nem is, 10-15 éve azért már bekerültek a tankönyvekbe a déli kultúrák is. Tagadhatatlan a változás, de nem mindenki áll készen a szembenézésre. Épp ez az értelme a történetírásnak: tárjuk fel teljes mélységében a Földközi-tenger két partjának kapcsolatait. A könyv sikere azt mutatja, hogy létezik valamiféle vágy a megértésre. A fiatal generációkban sokan érzik, valamiképp homályosan, hogy Franciaország magában hordoz valamit a Keletből, csak mindez nincs felvállalva, mert az ország a dekolonizáció óta alapvetően európaiként definiálja magát. Lehet, hogy a német–francia kapcsolatok megerősödésével Franciaország odahagyta a déli gyökereit, ellentétben pont a németekkel, akik mindig vállalták a keleti irányultságot, gondoljunk csak az Ostpolitikra. Franciaország a 60-as és a kétezres évek között Európa felé fordult a Földközi-tenger felől, de az utóbbi tíz évben mintha változóban lenne e tendencia – próbálgatjuk a saját történelmünket a Délen át szemlélni.
A fiatal kutatók közül sokan foglalkoznak a gyarmati történelemmel, az iszlámmal, a bevándorlással, ami nagy változás. Ma a külföldi egyetemeken is gyakran a gyarmati történelem felől tanulmányozzák Franciaországot, ami korábban nem volt jellemző. A politika, a közoktatás és a média intézményeiben elindult a változás, de nagy a lemaradásunk.
MN: A politikai elit ezt a lemaradást mintha csak erősítené.
BS: A szélsőjobb természetesen hallani sem akar a Délhez fűződő kapcsokról, inkább egy új vasfüggönyt szeretne; megszállottan ragaszkodnak a déli invázió ideájához. Elképzelhetetlen számukra, hogy mediterrán országként definiáljuk magunkat, és ki van zárva, hogy egy közös szellemi tér építésén munkálkodjunk Észak-Afrikával. A jobboldalt is nagyon megfertőzte „a nemzet védelme a külső hódítás ellenében”. De a baloldal sem mentes az olyan véleményektől, hogy a kulturális globalizáció, az észak-afrikai országokkal kiépített privilegizált viszony nem lehetőség, hanem fenyegetés. A társadalmon belül még rengeteg az akadály, az „idegen invázióval szemben a nemzeti hagyaték megőrzése” és az efféle ideák még nagyon elterjedtek. Egyébként a Dél elutasítása gyakran együtt jár Európa, az unió elutasításával is.
MN: A zsidó fiatalokkal kapcsolatban beszél a „Kelet vágyáról” – van ennek a hídépítő akaratnak tükörképe a másik oldalon?
BS: A mai húszas-harmincasok már nem élhettek kozmopolita közegben, a családi narratívák közvetítik nekik ezt a keveredést, a sokféleséget. Zsidók már alig élnek a Maghrebben, inkább valamiféle „képzelt zsidó” létezik. Az észak-afrikai kutatók közül sokan épp a saját történetüket próbálják felfejteni, miközben a kétezer éves zsidó jelenlét emlékei után nyomoznak. Az itt élő szefárd zsidó fiatalok pedig nyilván tudják, hogy nem Svédországból jöttek, hanem keletről, délről – itt is jelen van tehát a megértés vágya. A mai 25–30 évesek a nagyszüleik történeteit kutatják, be szeretnék írni magukat ebbe a genealógiába.
MN: Könyve egyik fejezetében a történelmi narratíva létrejöttét elemezve megállapítja, hogy két alapvető típus létezik: az egyik megpróbálja befeketíteni a közös múlt évszázadait, a másik pedig valamiféle csodás legendaként ábrázolja. Hogyan kezelheti ezt a történész?
BS: A történészi munka szépsége éppen abban rejlik, hogy a lineáris, egyetlen okozatba torkolló narratívák mögött feltárjuk a szeparáció számtalan aspektusát. Valóban két diskurzus ütközik, amelyek a végkifejlet felől próbálkoznak a megértéssel. Ez a történet pedig kétségkívül rosszul végződik. Egyesek erre azt mondják, hát persze, hiszen rosszul is kezdődött az egész, 13 századon keresztül pokol volt az együttélés. A másik oldal pedig megpróbálja megszépíteni a dolgokat, mintha az együttélés tökéletes lett volna egészen Izrael állam megalapításáig. Mindkét narratívában vannak valós elemek, de persze egyik sem helytálló. Hogyan lehetne 13 századon át pokolban élni? Amikor a spanyolok kiutasítják a zsidókat, nem Lengyelországba mennek, hanem Észak-Afrikába, az ottomán birodalomba. Miért? Feltehetően azért, mert nagyobb biztonságban érezték magukat ott, mint Nyugaton, még akkor is, ha állampolgárságuk nem volt teljes. A másik oldalról pedig, a 19. századtól kezdve, a művelt és tanult zsidó rétegek ráébredtek, hogy dimmiként, „alattvalóként” csak másodrangú státuszra jogosultak, miközben nyugati társaiknak elérhető lett a teljes jogú állampolgárság. Azaz a szeparáció már Izrael állam létrejötte előtt megvalósult. És az angol, amerikai, de főleg a francia forradalom nyomán például a francia gyarmatokon lehetővé vált előrelépésük az egyenjogúság felé, így kiváltak a helyi lakosok közül.
MN: Milyen helyzetben vannak a téma kutatói?
BS: A tudományos életben kiválóak a kapcsolataink, és tolerancia uralkodik, a gondok a nemzeti kontextusban, a társadalom felől jelennek meg. Ha valaki ma arab kutatóként a zsidó világgal foglalkozik, meggyűlik a baja az előítéletekkel. De mégis vállalkoznak rá a kollégák, ezekben az országokban is megnyíltak és szélesednek azok a terek, ahol a kritikus gondolkodásmód megerősödhet – ezek ugyanis korántsem csak Nyugaton léteznek. Az arab forradalmak nagy lökést adtak ennek a demokratikus útkeresésnek, és ebben az irányban kell folytatni a megkezdett munkát.
| névjegy A még francia Algériában született 1950-ben, zsidó családba. Tucatnyi alapvető fontosságú műben dolgozta fel Algéria és a volt francia gyarmati területek múltját, s a súlyos konfliktusokhoz kapcsolódó közösségi emlékezetet. Két friss műve közül az egyik Albert Camus-ről (Benjamin Stora, Jean-Baptiste Péretié: Camus brûlant, Stock, 2013), a másik pedig a zsidók és muzulmánok kapcsolatának évszázadairól szól (Abdelwahab Meddeb, Benjamin Stora: Histoire des relations entre juifs et musulmans des origines à nos jours, Albin Michel, 2013). |
