Az ügy kapcsán válságtanácskozásra ült össze Abdullah Gül államfő, Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök és Ilker Basübug, a hadsereg vezérkari főnöke. A német Frankfurter Allgemeine Zeitung a találkozóról megjelent fényképekről a török belpolitikai hatalmi viszonyok látványos elmozdulását olvassa le. Abból a tényből, hogy a kormányfő az államelnök jobbján, míg a hadsereg vezetője a balján foglalt helyet, a lap arra következtet, hogy véget ért a katonák kivételezett helyzetének a korszaka. A hadsereg nem tekintheti magát többé a polgári hatalmi viaskodások fölé helyezett mindenható instanciának, amely tetszése szerint elzavarhatja a kormányt, amint ezt meg is tette 1963-ban, 1980-ban, utoljára pedig egy "posztmodern puccsal" 1997-ben, amikor erőszakos fellépés helyett csupán nyomatékos tanácsokkal látta el az AKP akkor kormányzó, utóbb betiltott elődpártját, megelégelve a kemali köztársasági elvek, főként a szekularizáció gyengítésének tekinthető intézkedéseket. De még csak protokollelemzést sem kell végezni a változás érzékeltetéséhez: önmagában az is lehetetlen lett volna mondjuk húsz évvel ezelőtt, hogy katonákat, magas rangú - jórészt nyugalmazott - főtiszteket a polgári igazságszolgáltatás intézményeiben vonjanak felelősségre.
A hadsereg politikai szerepe természetesen nehezen illeszkedik egy demokratikus államrend keretei közé, és miközben az ismert időhúzó óvatossággal zajlanak a csatlakozási tárgyalások Törökország és az EU között, az iszlamista gyökerű AKP erre, tehát a nyugati értékrendre hivatkozva próbálja megtörni a hagyományos hatalmi viszonyok korábbi rendjét. A másik oldalon viszont a köztársasági eszme hívei állnak, akik a vallás és szimbólumai növekvő társadalmi súlyától féltik az ország modernizációját, végső soron európai integrációját. A mostani letartóztatási hullámot és a hasonló korábbi akciókat pedig az AKP diktatórikus hatalmát előkészítő megfélemlítő intézkedésnek tartják.
Mindezek tekintetében a török közvélemény végletesen megosztott, nem beszélve a sajtóról, amely elkötelezettségtől függően vagy az összeesküvési tervek borzalmas részleteit taglalja, vagy arról cikkezik, hogy bizonyos ügyészeket rendkívüli hatalommal ruháznak fel, ami lehetővé teszi, hogy kollégáikat felmentsék vagy őrizetbe vetessék, hogy lehallgatják bírók és ügyészek telefonjait, hogy az igazságszolgáltatás mindinkább a végrehajtó hatalom befolyása alá kerül. Az ellenzéki sajtót mélységesen felháborítja, hogy a nyugati lapok Erdogan intézkedéseiben demokratikus megfontolásokat érzékelnek, hiszen - mint lényegében érvelnek - iszlamista alapokon nem lehetséges demokrácia.
A Pöröly hadművelet néven ismertté vált állítólagos puccskísérletre vonatkozó írásos bizonyítékokat és hangfelvételeket a Taraf című liberális lap hozta nyilvánosságra, majd átadta az ügyészségnek a hozzá eljuttatott - hírek szerint
több mint ötezer
oldalnyi - terhelő anyagot. (Első ránézésre meglehetősen furcsának tűnik, hogy egy puccs tervét ilyen alaposan dokumentálták a kidolgozói.) Eszerint a hadsereg robbantásokat hajtatott volna végre mecsetekben, ezzel párhuzamosan tüntetéseket szervezett volna, és szerepelt a tervek között egy légi provokáció is, amellyel a görög légierőt egy török vadászgép lelövésére kényszerítették volna. Az ily módon kialakuló zűrzavar aztán kellő okot szolgáltatott volna a hadseregnek a hatalom átvételére.
A hadvezetés természetesen mindezt határozottan visszautasította, mondván, hogy az állítólagos bomlasztási tervek bizonyos elemei egy hadgyakorlat fiktív mozzanatai voltak. Az ügyben érintettek letartóztatása és a vádemelések azt követően kezdődtek, hogy a nyomozó hatóságok állítólag megállapították az iratok és az összesen 48 órányi hangfelvétel eredetiségét. Figyelemre méltó, hogy az említett destabilizációs tervek meglehetősen hasonlítanak azokhoz, amelyekkel az Energekon csoport 2007-ben leleplezett összeesküvése kapcsán találkozhattunk. Ez a nacionalista szervezet az AKP iszlamista irányvonalának konzervatív ellenzőit tömörítette: politikusokat, akadémikusokat, újságírókat, egyszóval a hatalmi helyzetét féltő hagyományos elitet, amely voltaképpen az ország európaizálódását akadályozza. Így hangzik legalábbis a kormánypárti érvelés, amellyel szemben az ellenzéki pártok az AKP fenyegető hatalomfitogtatását látják a történtekben, és fölvetik, hogy a kormányfő és a vezérkari főnök találkozóját követően egyes gyanúsítottakat szabadon engedtek, másokat nem, anélkül, hogy mindezt megindokolták volna a közvélemény számára. Ráadásul a valóban végrehajtott 1980-as puccs résztvevői változatlan immunitást élveznek, amin az AKP nem kívánt törvényi eszközökkel változtatni.
Maga Erdogan az elmúlt napokban a vele szemben kritikus sajtó elleni megjegyzéseivel hívta fel magára ki másnak, mint a sajtónak a figyelmét. "Senkinek sincs joga arra, hogy feszültséget keltsen az országban" - mondta, és ezt olyan összefüggésben tette, amelyben a szavai úgy is értelmezhetők, hogy jobban tennék a laptulajdonosok, ha nem tartanák el a feszültségkeltőket. A nemzetközi felzúdulásra aztán e hét elején azt válaszolta, hogy senkit sem szólított fel semmire - ami nagy eséllyel igaz lehet. A pöröly még csak a magasba emelkedett, nem világos, hogy kinek a kezében van, és az sem, hogy hová és mikor sújt le.
