A WHO a napokban újabb figyelmeztetést adott ki a koronavírus afrikai terjedésével kapcsolatban. Egy lehetséges harmadik hullámra figyelmeztetnek, miközben sem az egészségügy, sem a helyi hatóságok nincsenek felkészülve a tömeges megbetegedések kezelésére. Az indiaihoz hasonló helyzet ugyanakkor még nem alakult ki Afrikában. Hogy minek köszönhető ez, és mi várható a közeljövőben, erről kérdeztük Szabó Gál Andrást, a Budapest-Bamako rally szervezőjét, környezetvédelmi aktivistát.
Magyar Narancs: Meglehetősen kevés információnk van arról, hogy a vírushelyzetnek milyen következményei vannak Afrikában, a nyugati sajtó mintha kissé meg is feledkezett volna erről a kontinensről, a dél-afrikai mutánst leszámítva. Te többször is jártál Afrikában az utóbbi időben, mit láttál, hogy áll a pandémia arrafelé?
Szabó Gál András: Én elsősorban Nyugat-Afrikáról tudok beszámolni, Kelet-Afrikában nem jártam, így például a Tanzániában kialakult szituációt sem látom elég pontosan. Annyit hallottam, hogy ott nem teszteltek és nem is oltottak be senkit, és a rezsim is tulajdonképpen COVID-tagadó volt, aztán az elnök belehalt a fertőzésbe. Ennek volt némi sajtója. Nyugat-Afrikában elég sajátos a helyzet, amit én sem értek teljesen, de tulajdonképpen annak ellenére sincsen súlyos járvány, hogy nem vezettek be szigorú megelőző intézkedéseket.
MN: Ezt hogy kell elképzelnünk? Teszteltek ezekben a nyugat-afrikai országokban, és nem volt magas a fertőzöttek száma, vagy nem is teszteltek?
SZGA: Én Sierra Leonéról és Guineáról tudok elsősorban beszélni, és Sierra Leonéban például bizonyos mértékig fel voltak készülve egy ilyen helyzetre, hiszen ezt az országot 2015-ben meglehetősen csúnyán megtépázta az ebolajárvány. Akkor nagyon sok járványügyi eszközt és erőforrást felhalmozott az állam, mobil tesztközpontokat, laboratóriumokat, kézmosókat, fertőtlenítőket. Illetve az emberekben is volt egyfajta fegyelmezettség, hiszen már látták, hogy mire képes egy elszabadult vírus, és tartottak tőle, hogy nehogy a COVID-dal is ez történjen. A vírus megjelenésekor a világ jórészéhez hasonlóan Sierra Leonéban is volt egy „lockdown”, csak közben azt látták, hogy akármennyit tesztelnek, nem nagyon vannak betegek, és a kórházak sem teltek meg.
MN: Vajon ez minek volt köszönhető, a puszta szerencsének, vagy a nyugatitól eltérő társadalmi dinamikának?
SZGA: Erre többfajta teória létezik, persze ezek közül egyik sincs bizonyítva, tehát fenntartással kell őket kezelni. Van olyan vélemény, ami szerint az egy döntő elem, hogy ezekben
az afrikai társadalmakban a lakosság túlnyomó többsége fiatal, harminc alatti, rajtuk meg sokszor komolyabb tünetek nélkül átfut a betegség.
Sierra Leonéban nincsenek nagyon öregek, aki ötven éves múlt, szinte már matuzsálemnek számít. Egy másik elem, hogy ezeket az országokat nagyon hamar le lehetett zárni, a határok pedig még mindig zárva vannak. Szenegálból Guineába átmenni ma is lehetetlen, ahogy Mauritániából Szenegálba szintén. Ezek között az országok között volt autós vagy kamionos forgalom, ez azóta megszűnt. Amikor legutóbb ott jártam, csak Guinea és Sierra Leone között volt átjárás, más irányba nem.
MN: A turizmussal mi a helyzet, a lezárások előtt volt idegenforgalom, gondolom?
SZGA: Persze, volt, ha nem is nagy, de az európaiak meg az amerikaiak azóta ki vannak tiltva, az utcákról eltűntek a turisták teljesen. A repülőre már a kiindulási állomáson csak kivételes esetben engednek fel, és ezt tényleg szigorúan veszik. Az volt a tapasztalatom, hogy míg Ferihegyen elég szabad volt a ki-be járkálás, Sierra Leonéban, hiába egy kicsi és szegény ország, a reptéren nagyon komolyan vették az elővigyázatosságot, kétszer is leteszteltek, mielőtt beengedtek volna az országba.
MN: A tesztelést az állam végezte?
SZGA: Egy központi tesztelő hivatal, aminek a felszerelését egyébként, ha jól emlékszem, Paul Allen, Bill Gates üzlettársa adományozta az országnak még az ebolajárvány idején. Ez is egy példája annak, hogy az ebola elleni infrastruktúrát jól fel tudták használni a COVID-dal szemben is.
MN: Tehát az ebola tapasztalata és infrastrukturális háttér egy fontos elem ebben a történetben.
SZGA: Én legalábbis így láttam. A 2015-ös ebola nagy sokkot jelentett a sierra leonei embereknek, és ez az emlék még nagyon élénken él a társadalomban. Az a járvány épp itt meg Guineában volt a legsúlyosabb, az egész társadalmat megbénította jó időre.
MN: Voltak arról hírek, hogy miközben Európa, Ázsia és Amerika a COVID-dal van elfoglalva, Afrikában újra felbukkant az ebola is.
SZGA: Igen, de főleg Kongóból jelentettek tömegesen új fertőzötteket. Guineában is volt egy-két eset, de a 2015-öshöz fogható járvány szerencsére nem robbant ki, és egyelőre a COVID sem okoz tömeges megbetegedést. A fentieken túl azt szokták erre még mondani, hogy az is számít, hogy az országon belül sem mozognak olyan mértékben az emberek, mint Nyugaton, illetve, hogy nagyon sok időt töltenek a szabadban. Igaz, ez utóbbi nagyrészt Indiára is igaz lehetett, és ehhez képes ott katasztrofális helyzetet okozott a koronavírus-járvány. Egyébként van még egy teória, ami a maláriához kötődik. Tehát, hogy
aki Nyugat-Afrikában él, az biztos átesett már a malárián, vagyis, ha krónikusan gyenge lett volna az immunrendszere, már az elvitte volna, nincs ehhez szükség még a COVID-ra is.
Ez is csak feltételezés persze, de tény, hogy az amúgy is fiatal lakosság jellemzően olyanokból áll, akik már átvészeltek több komoly maláriás megbetegedést már gyerekkorban.
MN: A maszkviseléssel mi a helyzet?
SZGA: Az emberek rohangálnak a piacon, tengerparton, munkahelyen, és senki nem veszi föl a maszkot. Egyedül a kormány tagjai meg a különféle tisztségviselők, esetleg a rendőrök hordanak maszkot a hivatalos rendezvényeken, de inkább csak propagandacélokkal. Amúgy lehet maszkot kapni sok helyen, de nem kötelező viselni, így nem is viseli senki.
MN: A határok lezárása mennyire érinti a gazdaságot?
SZGA: Ebben a régióban nem különösebben. Az a helyzet, hogy itt a kereskedelem nagyrészt a tengeren zajlik, Guineában a bauxitot vagy Mauritániában a vasércet fogják, kiviszik vonattal a kikötőbe, berakodják a hajókba, és a tengeren szállítják, ugyanúgy mint eddig. Ezek az országok ebből élnek, a többi dolgot nagyrészt megtermelik maguknak, az élelmiszerekkel tulajdonképpen önellátásra vannak berendezkedve. A kontinens belsejében lehet, hogy a kereskedelmet komolyabban érintette a járvány, arra nem látok rá, de itt egyelőre ez nem merült fel problémaként.
MN: Említetted Mauritániát, illetve a Budapest-Bamako rallyban Marokkó is érintett, Északnyugat-Afrikában is hasonló a szituáció mint délebbre?
SZGA: Marokkóban nagyon szigorúan vették az ország lezárását, ami azt jelentette, hogy külföldiek csak a legritkább esetben juthattak be, a helyiekre meg amúgy sem jellemző, hogy nagyon sokat utaznának külföldre, vagyis a nyugati országokhoz képest könnyebb volt az utasforgalmat feltartóztatni. Marokkónak ez természetesen lemondás, hiszen nagyon komoly turizmust bonyolított az ország, de Sierra Leonéban még ezt sem lehet elmondani, oda korábban is csak a legelszántabb turisták jutottak csak el. De még egyszer mondom, mindez a jelenlegi helyzetre vonatkozik, és javarészt feltételezésekre építő magyarázatokkal írható csak körül. Azt senki sem tudja garantálni, hogy nem üt be egyszer csak mégis egy harmadik vagy negyedik hullám, és söpör el mindent. Indiában is, ha jól emlékszem, novemberben még nagy büszkén harsogták a politikusok, hogy náluk nincs COVID-járvány, aztán nézzük meg, mi lett a dologból.
MN: Nyugat-Afrikában meddig tervezik fenntartani a beléptetési szigort?
SZGA: Ez nyilván rengeteg dologtól függ, de minket arra kértek - hiszen a rally jövő év legelején lesz -, hogy akkor is követeljük meg a résztvevőktől a negatív teszteket, ha amúgy már mindenki be van oltva. Tehát úgy tűnik, elég szigorúan fogják még venni ezt a dolgot jó ideig. Nekünk például egy mobil tesztelő buszt kell majd végig vinnünk a verseny útvonalán, ami nyilván nem lesz a legegyszerűbb feladat, de majd megoldjuk valahogy.
MN: Maga az egészségügy ezekben az országokban egyébként mennyire van felkészülve egy esetleges vírushelyzetre? A WHO jelentése elég baljóslatú képet festett ezzel kapcsolatban.
SZGA: Leszámítva azt az ebolajárvány után megmaradt infrastruktúrát, amiről beszéltünk, semennyire.
Ha itt kialakulna egy az indiaihoz hasonló tömeges járvány, ugyanakkora dráma lenne, mint ott, ha nem még nagyobb.
MN: Tehát az ebola nyomán kapott felszerelésen túl az egészségügyi ellátás nem különösebben megbízható.
SZGA: Enyhén szólva sem. Hagyományosan a betegeket otthon ápolják, kórházba nagyon kevesen kerülnek, és eleve kevés is a kórházi hely. Helyi betegségházakban próbálnak valamiféle ellátást nyújtani, de hát nem véletlen, hogy az átlagéletkor annyi, amennyi.
MN: De létezik állami egészségügy, csak rossz színvonalon?
SZGA: Persze, Freetownban, Sierra Leone fővárosában is vannak állami kórházak meg magánkórházak is, de jellemzően a társadalom szűk rétegét éri csak el ez a szolgáltatás.
MN: A Budapest-Bamako rallyn kívül, aminek szintén van jótékonysági vetülete, te részt veszel egy Sierra Leone-i ügyben is, ha jól tudom, egy tengerparti terület védelméről van szó.
SZGA: Igen, az történt, hogy a Sierra Leone-i kormány eladott 250 hektár esőerdőt és tengerpartot a kínai kormánynak 55 millió dollárért. Ezt úgy képzeljük el, hogy ez a világ egyik legszebb, érintetlen partszakasza, ahol az állatvilág eddig gyakorlatilag háborítatlanul élhetett. Most ide akar Kína egy hatalmas halliszt-üzemet felhúzni. Aztán majd lehalásszák a környék vizeinek a halállományát, abból ebben a gyárban hallisztet csinálnak, a lisztet elviszik külföldre, jellemzően Kínába, ahol haltenyészetekben fogják tápszerként felhasználni. Meglehetősen abszurd és elképesztő terv, arról nem is beszélve, hogy persze az üzem maga még rendkívül környezetszennyező is minden egyéb mellett. Járulékos hatásként a helyi tradicionális halászok el fogják veszíteni a megélhetésüket, és beköltöznek majd azokba a városi nyomornegyedekbe, amelyek egyébként a járványoknak is a melegágyát jelentik.
MN: Az ehhez hasonló kínai térfoglalás mennyire jellemző Nyugat-Afrikában?
SZGA: Nagyon. Freetownban mondjuk a kubai nagykövetség úgy néz ki, hogy egy épület egy utcában, ehhez képest a kínai nagykövetség egy külön városrész, körbekerítve, saját bevásárlóközponttal, éttermekkel, szálláshelyekkel, ahol azok a kínai munkások élnek, akik a kínai állami beruházásokon dolgoznak. És ez nem csak Sierra Leonéban van így, hanem az egész régióban.
Errefelé sehol sem az amerikai vagy a francia, brit nagykövetség a legnagyobb, hanem a kínai.
Ha egy útépítést látsz valahol, a munkavezető biztos, hogy kínai lesz.
MN: Mindezzel együtt mondhatjuk, hogy a COVID nem, vagy még nem jelent meg nagy erővel, az ebola már nincs jelen úgy, mint öt-hat éve, és polgárháború sem zajlik Sierra Leonéban vagy Guineában éppen, tehát viszonylagos nyugalom van. Mi jelenti most a legnagyobb kihívást a régió társadalmainak?
SZGA: Maliban azért elég feszült a helyzet, bár egyelőre nem dörögnek még a fegyverek. A legnagyobb probléma lényegében ugyanaz, mint eddig, vagyis a szegénység. A társadalom szegénysége az állam szegénységével együtt nagyon sok kísértést hív elő. Arra gondolok, mint az említett tengerpart esetében, hogy tudjuk, értékes területről van szó, de ha ajánlanak érte 55 millió dollárt, ami itt nagy pénz, ne adjuk-e el mégis, ha valakinek kell? Márpedig, mint láttuk, van, akinek kell.
Kedves Olvasónk!
Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
