Európában a születések száma már 1980-ban sem érte el a reprodukciós szintet, manapság pedig egy európai nõre átlagban kevesebb mint másfél gyerek jut. Ennek ellenére a népesség csekély mértékben növekszik, ami a bevándoroltaknak köszönhetõ: az új európai polgárok háromnegyede bevándorló, és csak a negyede újszülött. Igaz, ha a jelenlegi demográfiai tendenciák tartósnak bizonyulnak, akkor két-három évtizeden belül megindul a népességfogyás. Magyarországon a gyerekvállalási kedv már régóta európainak tekinthetõ, viszont a külföldiek folyamatos bevándorlása és itteni letelepedése eddig csak mérsékelni tudta a népesség csökkenését. A demográfiai prognózisok szerint az ország lakossága az évtized végére nem éri el a tízmillió fõt, 2050-ben pedig nyolc és fél millió körül lesz. Bevándorlás nélkül ez utóbbi szám nyolcmillió alatt lenne.
Létkérdések
A visszaesõ gyermekáldás a nemzetféltést hivatásszerûen ûzõk tobzódásán túl igen komoly problémákat vet föl: az elöregedõ társadalomban munkaerõhiány lép fel, valamint elkerülhetetlen az ellátórendszerek - elsõsorban a nyugdíjrendszer - összeomlása. Változatlan kiindulási feltételek mellett megoldást a bevándorlók tömeges beengedése kínálhatna - ez azonban csak elméleti lehetõség.
Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, az ELTE oktatója lapunknak elmondta: ha jelentkeznek is munkaerõ-piaci gondok, azokat elsõsorban az unión belül kell megoldani, és Magyarország jogilag is kötelezett arra, hogy az unió polgárait mindenki más elõtt alkalmazza. "Húsz-harminc éves távlatot nézve feltehetõen a most 460 milliós EU-nak kell belsõ egyensúlyt teremtenie" - tette hozzá. Szerinte egyébként hosszú távon sem az Európán kívüli munkaerõ jelenti a megoldást, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy az összes érkezõ talál munkát: "Jól leírt és törvényszerûen érvényesülõ jelenség, hogy a bevándorló családok a második, de legkésõbb a harmadik generációban tökéletesen felveszik a befogadó ország termékenységi mintáit. A nagyszámú gyerekkel érkezõ egyiptomi, török vagy bangladesi bevándorló unokái, dédunokái már éppannyi gyereket vállalnak majd, mint a körülöttük élõ magyarok." A kérdést, hogy a bevándorlás segít-e a munkaerõgondokon, általánosságban nem is lehet feltenni, hiszen a legtöbb nyugat-európai országban egyrészt regionálisan, másrészt és nagyobb mértékben strukturálisan egyszerre van jelen a munkaerõhiány és a munkanélküliség: "Azért találnak az afrikai, közép-ázsiai, közel-keleti bevándorlók 6-7 százalékos munkanélküliségû országokban munkát, mert sokszor olyasmit is elvállalnak, amire a helyi lakosság - presztízsokokból vagy mert a munkanélküli-segély kellõ mértéke miatt sokaknak érdemesebb az inaktivitást választani - nem hajlandó."
A nyugdíjrendszerek fenntartása viszont már most nagyon komoly gondokat okoz Európa-szerte. Jelenleg még három aktív dolgozóra jut egy eltartott, de a folyamatokat alapul véve az arány néhány évtizeden belül 1-1-re fog csökkenni. A kirovó-felosztó rendszerek összeomlását több helyütt (Németország, Ausztria, Franciaország) alapvetõ reformok bevezetésével próbálják meg elkerülni. A nyugdíjkorhatár kitolása, a kedvezmények eltörlése, a nyugdíjszámítási szisztémák megváltoztatása mindenhol heves társadalmi ellenállásba üt-közik, a reformtervek bejelentését több száz ezres, milliós tüntetések, sztrájkok kísérték. A gyógyírt elméletileg e téren is a bevándorlók jelenthetnék. Egy 2000-ben publikált - és nagy vihart keltõ - ENSZ-tanulmány megállapította: az akkor még 370 milliós Európának 159 millió bevándorlót kellene fogadnia 2025-ig ahhoz, hogy a népességén belül megfelelõ maradjon a munkaképes korú lakosság aránya. A gond az, hogy ilyen mértékû népességmozgásra nem számíthatunk, hiszen az európai országok - ellentétben az Egyesült Államokkal, Kanadával vagy Ausztráliával - nem tekintik magukat bevándorlók társadalmának, az erre irányuló elképzelések népszerûtlensége talán még a jóléti vívmányok lefaragásáét is meghaladja.
Végh Zsuzsanna, a Belügyminisztérium (BM) Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának (BÁH) fõigazgatója a népességfogyás megállítására szintén nem a bevándoroltatást tartja a követendõ módszernek. ' a tudományos kutatókból, szociológusokból álló, a népességfogyás kérdéseivel kapcsolatos kormányzati, stratégiai döntések kimunkálására létrehozott Népesedési Kormánybizottság megállapításaira hívja fel a figyelmet. Ezek szerint a lakosság fogyatkozását a gyermekvállalás feltételeit javító társadalmi és gazdasági környezet kialakításával, az egészségmegóvást és az életkor növelését célzó intézkedésekkel lehet megállítani. A grémium álláspontja szerint a bevándorlás - a bevándorlókat miként lehet minél elõbb beilleszteni a társadalomba, hogy gyökeret eresszenek, dolgozni tudjanak, képesek legyenek önmagukról gondoskodni - ehhez a területhez távolról kapcsolódó témakör. A népesedéspolitikai programok fontosságát nem lebecsülve azért hozzátehetjük, hogy mondjuk Olaszország és Németország - ahol a szociális biztonság, a fiatalok lakáshoz jutása vagy a születéskor várható élettartam nehezen összehasonlítható a hazai viszonyokkal - szintén a társadalom elöregedésével küzd. Ám egyelõre sem az Európai Uniónak, sem Magyarországnak nincs egységes bevándorláspolitikája. Annyi azonban bizonyos: az elöregedõ társadalmakból eredõ problémákra minél elõbb megoldást kell találni, az "egyre késõbbi életkorban vállalt egyre kevesebb gyerek - magas nyugdíj - ne jöjjön túl sok idegen" magatartás összes eleme már rövid távon sem tartható. És az elmozdulás akár a külföldrõl érkezõ "pótlás" irányába is bekövetkezhet.
Ha méreteiben nem is kell a tatárjárás utáni betelepítésekkel számolnunk, a bevándorlás a következõ években valószínûleg nálunk is növekszik. A BÁH statisztikái szerint a letelepedési kérelmek száma 2003-ban 70 százalékkal haladta meg az elõzõ évi adatokat, és többen folyamodtak tartózkodási engedélyért vagy annak meghosszabbításáért. Ennél is látványosabb - egy év alatt 140 százalékos - a huzamosabb ittlét elsõ lépcsõfokának számító D típusú, azaz tartózkodási vízumot kérelmezõk számának emelkedése, és az idei elsõ negyedéves adatok újabb növekedést jeleznek. A letelepedni szándékozók kétharmadát a szomszédos országokból érkezõ magyarok teszik ki. E folyamatról persze lehet vitatkozni: az egyik oldalon az egyéni választás szabadsága (mindenki ott boldogul, ahol jónak gondolja) áll, szemben az anyaország szívóhatásának a szülõföldön való megmaradásra gyakorolt kedvezõtlen hatásával. Mindenesetre tény, hogy számukra mind a letelepedési engedély megszerzése, mind az állampolgársághoz jutás feltételei kedvezõbbek. Végh Zsuzsanna szerint Magyarország migrációs szerepe változóban van: "Az elmúlt tizenöt évben elsõsorban a határon túli magyarok célországa voltunk. Ez igaz volt a munkavállalókra, letelepedõkre, de a délszláv háború idején a menekültekre is. Most már távolabbi, elsõsorban ázsiai országokból érkezõk is kérnek tartózkodási, letelepedési engedélyt. Valószínûleg folytatódik a tendencia, egyre többen akarnak Magyarországon élni, dolgozni, tanulni. Más tagállamok tapasztalatait nézve is látszik, hogy uniós tagállamként nõ a vonzerõnk."
A migrációs folyamatok másik alanyai, akik a legkevésbé sem jókedvükben veszik az irányt Magyarország felé, a menekültek (akiket faji vagy vallási okokból, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozásuk, illetve politikai meggyõzõdésük miatt üldöznek).
Jönnek, mennek
Pohárnok Barbara, a Magyar Helsinki Bizottság jogásza szerint a hazai menekültpolitika eddig arra épített, hogy Magyarország tranzitállam, a menedékkérõk nagy része még a kérelmük elbírálása elõtt úgyis továbbmegy Nyugat felé. "Nálunk a benyújtott kérelmekhez képest nagyon alacsony a menekültként elismertek aránya. Aki pedig maga mögött hagyja az egész életét, az nyilván olyan országba akar menni, ahol nagyobb esélye van arra, hogy menekültként elismerik, munkát talál, integrálódik. Mûködnek olyan kommunikációs csatornák, amelyek alapján a menekülõk tudják, melyik országba érdemes menni" - mondta a Narancsnak, hozzátéve, hogy a helyzet az uniós csatlakozás miatt életbe lépett szabályozással várhatóan megváltozik. Azóta ugyanis ránk is érvényes a Dublin II. rendelet, amely alapvetõen arról rendelkezik, hogy adott esetben melyik tagállam felelõs a menekültügyi eljárás lefolytatásáért. Elsõként azt veszik figyelembe, hogy melyik tagállamban van a menekülõnek családtagja vagy érvényes tartózkodási okmánya, és ha ilyen nincs, akkor lép életbe a Magyarország számára igen releváns szabály: abban a tagállamban kell elbírálni a menedékkérelmet, amelynek a határán illegálisan átjutva elõször lépett be az unió területére. Az, hogy melyik tagállamba érkezett elõször, a 2003-ban létrehozott Eurodac nevû számítógépes nyilvántartás (ez a menedékkérõk, valamint az unióba illegális úton bejutni próbáló, a határokon elfogott személyek ujjlenyomatát tartalmazó adatbázis) alapján megállapítható, így a menekültet visszaküldhetik a megérkezés helyszínére. Minthogy Magyarország az EU egyik külsõ határa, valószínûsíthetõ: más tagállamokból is hozzánk irányítják vissza õket.
A menekülõk összlétszáma természetesen a körülményektõl függ. 1988-89-ben elsõsorban Románia, míg 1991-95 között a volt Jugoszlávia magyarlakta területeirõl, az utóbbi idõkben pedig fõleg Afganisztánból és Irakból érkeztek hozzánk nagyobb számban. Ha a polgárháborús vagy egyéb válsághelyzet valamelyest normalizálódik, akkor az elvándorlási hajlandóság rögtön mérséklõdik, ekképpen az elmúlt három évben egyre kevesebben kértek menedékjogot Magyarországon. Bár akik kértek, azoknak is csak a töredéke kapott menekült vagy akár csak befogadotti státust. (Befogadott az a külföldi, aki hazájába átmenetileg nem küldhetõ vissza, mert ott halálbüntetésnek, kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve.) A BÁH fõigazgatója szerint azonban az elismerési arányt a lefolytatott eljárásokhoz, és nem az összes benyújtott kérelemhez képest kell nézni, hiszen az eljárások nagy részét - éppen azért, mert a menekült idõközben továbbment - meg kell szüntetni. Márpedig sokan a hosszú ideig tipikusan menekülteket befogadó országokba (például Németországba) szeretnének eljutni a rokonaikhoz, hozzátartozóikhoz, másrészt egy gazdag ország nagyobb szociális biztonságot is jelent a migránsnak. A hivatalvezetõ is úgy véli, hogy a dublini rendelkezések nagymértékben befolyásolják a hazai menekülthelyzetet: "Mivel Magyarország a most csatlakozottak közül a legnagyobb külsõ határszakasszal rendelkezõ tagállam, és a tranzitszerepbõl adódóan is sokan jutnak el rajtunk keresztül más tagállamokba, mi azt gondoljuk, hogy a visszaadásokból következõen meg fog nõni a menekültügyi eljárások száma."
A május elseje óta ránk is vonatkozó szabályok miatt igen valószínû, hogy az érkezõ menekültek jelentõs része az országban marad. Ennek ellenére Nagy Boldizsár szerint a Magyarországra menekülõk számának növekedését egyáltalán nem lehet biztosra venni, sõt. Az EU-országok többsége ugyanis eddig is visszaküldhetett bárkit, aki jogellenesen lépte át a határt, és mivel az Eurodac rendszer miatt valóban nagyobb az esély arra, hogy a menekülõket az EU külsõ határát alkotó országokba - ahol beléptek - visszaküldjék, ez pontosan arra sarkallhatja õket, hogy délrõl vagy eleve nyugatról próbáljanak bejutni az unióba. Mondjuk hajóval menjenek Franciaországba, Görögországba, Olaszországba, amire már most is bõségesen van példa.
Maradnak
Magyarország mozgástere mind a bevándorlás-, mind a menekültpolitikában igen kicsi, hiszen a csatlakozáskor vállaltuk, hogy a közösség egészét érintõ szabályokat átvesszük, ezért a fõ csapásirány az utóbbi idõben a jogszabályok harmonizálása volt. Egyelõre a migrációs joganyag számos elemével még az EU is adós, az alapelvek azonban világosak. A cél egyfelõl a jogszerûen tartózkodó bevándorlók beilleszkedése és a nemzetközi konvenciókra (elsõsorban a genfi egyezményre) építõ menekültügyi politika, másfelõl megakadályozni a szabályokkal való viszszaélést (azaz küzdelem az illegális bevándorlók, munkavállalók és az embercsempészet ellen). Ha ezt bezárkózásnak nem tekinthetjük is, azért arról messze nincsen szó, hogy Európa tárt karokkal fogadná az idegeneket.
Európában a több tíz millió bevándorló és menekült miatt a közvéleményben keltett ellenérzések alkalmasak voltak arra, hogy szelet fújjanak a szélsõjobboldali politikai erõk vitorlájába. A külföldiek integrálására a legtöbb országban kormányprogramokat dolgoztak ki, a témának bõséges szakirodalma van, de máig nincs egységes, általánosan elfogadott és jól mûködõ társadalompolitikai megoldás. Másrészt úgy tûnik, az integrációs technikák nélkülözhetetlenségük ellenére korántsem mindenhatóak, fõleg, ha a politikai folyamatok ezzel ellentétes irányba hatnak. "A társadalomnak van egy állandó idegenellenes rétege, ez kisebb-nagyobb mértékben kap nyilvánosságot, lesz comme il faut. De a szavazatvásárló politikai piac mûködése is megváltozott. Amilyen mértékben eltávolodott a racionális diskurzustól a politikai marketing irányába, olyan mértékben bizonyult hasznosnak a xenofób politizálás annak érdekében, hogy szavazatokat szerezzen" - világít rá a tágabb összefüggésekre Nagy Boldizsár.
Magyarországon eddig különösebb integrációs programok nem voltak, mivel fõleg határon túli magyarok érkeztek, az õ beilleszkedésük kevesebb problémát vetett fel - bár a rendszerváltás környékén, amikor elõször jelentek meg nagyobb számban, a magyar ember hamar felismerte, hogy õket is lehet utálni, hiszen "elveszik a munkánkat". Úgy látszik, most megérett rá a helyzet, és a BÁH a holland külügyminisztérium támogatásával tavasszal elindított egy programot. Mint Végh Zsuzsannától megtudtuk, elvileg a közeljövõben elkészül az alapelvek kidolgozása: felmérik, hogy mely jogszabályokat kell felülvizsgálni, és milyen költségvetési forrásokra van szükség. Utána kezdõdhet el a több tárcát, ágazatot és az önkormányzatokat (hiszen területükön jelentkezik a probléma) érintõ részletek kimunkálása. A hivatal vezetõje ugyanakkor nem gondolja, hogy kizárólag kormányzati feladatról lenne szó: "Fel kell készíteni a társadalmat, hogy ide Európán kívülrõl is érkezhetnek - ebben a sajtónak is nagy a felelõssége. Fontos, hogy a közvélemény kapjon jelzéseket arról, hogy kik jönnek, miért jönnek, és ismerjék meg õket. Az információk segítenek az idegenellenesség kialakulásának megelõzésében."
"A magyar közigazgatás, oktatás és a közbeszéd egyaránt felkészületlen - összegez Nagy Boldizsár -, még mindig az a reflexünk, hogy ide úgyse jön senki, vagy ha jön, akkor tanuljon meg jól magyarul, és fõzzön jó magyar ételeket. Érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy mi is az a társadalom, amelybe integrálni akarjuk õket. Az lenne a világos parancs, hogy asszimilációt nem lenne szabad követelni, de meg kell engedni. Az integrációt meg lehet követelni, a társadalom sokarcúsága nem azt jelenti, hogy a többségi társadalom semmilyen követelményt nem támaszthat. Hogy melyek legyenek ezek a követelmények, és milyen eszközökkel akarjuk ezeket elérni - e tekintetben teljes a káosz."
Mészáros Bálint
2001 2002 2003
Magyarországra érkezett menekülõk: 9 554 6 412 2 401
Illegálisan: 85% 89,3% 76,6%
Európán kívüli: 93,9% 93,1% 75,6%
Menekült státust kapott: 174 104 178
Kérelem elutasítva: 2 995 2 578 1 545
Befogadott státust kapott: 297 0 237
Tartózkodásivízum-kérelmek: 11 984 17 382 42 534
Tartózkodási engedély kiadása
és hosszabbítás iránti kérelmek: 34 234 37 151 39 564
Letelepedési kérelmek: 10 855 5 365 8 937
Magyarországon 2003. december 31-én 5535 menekültként elismert, 42 719 tartózkodási engedéllyel és 106 414 bevándorlási, illetve letelepedési engedéllyel rendelkezõ külföldi élt.
Forrás: www.bmbah.hu
