Orosz nukleáris fenyegetés

Nem kéne nyomni

Külpol

Putyin fenyegetőzése a nukleáris fegyverekkel meglepte a világot. Vajon mi van az oroszok kezében, és kinél van a döntés joga?

Putyin elnök az orosz–ukrán háború egyik nagy nemzetközi visszhangot kiváltó gesztusát az invázió első hétvégéjén, február 27-én tette, amikor bejelentette az orosz nukleáris arzenál riadókészültségbe helyezését. Az elemzők azóta is találgatják, mennyiben blöff ez, mennyiben ravasz taktikai számítás – vagy éppen ellenkezőleg, egy sarokba szorított autokrata kétségbeesett próbálkozásáról van szó.

Ahány ház, annyi rakéta

De milyen az orosz nukleáris elrettentő erő szerkezete, milyen típusú robbanófejeik és azokat célba juttató eszközeik vannak? Mekkora a hadászati-stratégiai, illetve taktikai-harcászati atomfegyverek aránya – és melyikből mennyi áll a rendelkezésükre? Kérdéseink megválaszolásában segítségünkre volt Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének vezetője.

Mivel a nukleáris fegyverek a legveszélyesebbek, az atomhatalmak is érdekeltek abban, hogy viszonylag pontos képük legyen, ki mivel rendelkezik. Tálas Péter e ponton idézi a Federation of American Scientists (FAS) összesítését, amely szerint 2022-ben a világ kilenc országa mintegy 12 700 robbanófejet birtokolt. Ennek 90 százaléka két ország, Oroszország (5977 robbanófej) és az Egyesült Államok (5428) birtokában van. A sorrendben őket követi az ENSZ Biztonsági Tanácsának három állandó tagja: Kína (350), Franciaország (290) és az Egyesült Királyság (225). Utánuk jön az egymással 75 éve farkasszemet néző Pakisztán (165) és India (160), az illusztris sort Izrael (90) és Észak-Korea (20) zárja. Az atomfegyverekben változatlan tehát a nagyhatalmi bipolaritás, az Oroszországi Föderáció és az Egyesült Államok bőven elegendő atomtöltetet birtokol egymás kölcsönös és teljes megsemmisítéséhez. És persze mindez oly’ nagy mennyiség, aminek a felrobbantgatásával a civilizációnknak meg a földi bioszféra jó részének is annyi lenne.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.