Az 1975-ös nizzai pártkongresszuson figyeltek fel az alig húszéves nyikhajra, aki rövid, egy szál papírra firkantott beszéddel érkezett, ám végül a pulpitustól megmámorosodva közel félórás szónoklatot vágott le. Akkor Chirac volt a gallok miniszterelnöke, és Sarkozy egy hét leforgása alatt az õ védence lett. Ma talán a legnagyobb ellensége. "Szegény Chirac - sajnálkozik az Európai Bizottságnál dolgozó francia eurokrata ismerõsöm -, biztos úgy gondolta, barátra talált Sarkozyben." Tulajdonképpen erre utalt minden. A reményteli ifjú randizgatni kezdett az egyik Chirac-lánnyal, Claude-dal. Pont, mint a mesében: a bátor vándorlegény meg a legkisebb királylány. A szép történetnek azonban randa vége lett. Sarkozy végül megjelent Claude menyegzõjén, de nem võlegényként, hanem esküvõi tanúként. Chirac is megtanulta, rövid idõn belül kétszer is, hogy botor dolog a po-litikában a barátságra alapozni. Sarkozy a szintén barátnak hitt Édouard Balladurt támogatta az 1995-ös elnökválasztáson. Ez olyannyira megülte Chirac lelkét, hogy három és fél évig szólni sem bírt Sarkozyhez, sõt minden lehetõ módon igyekezett keresztbe tenni neki.
Antré a krem-dö-lá-krembe
A családi hátterét kutató cikkek megegyeznek abban, hogy Nicolas Sarkozy, magyarosan Sárközy Miklós egy magyar emigráns arisztokrata egyik, zátonyra futott házasságának gyümölcseként, 1955 januárjában látta meg a napvilágot. Abban már nem, hogy az atya, nevezett nagybocsai Sárközy Pál politikai menekültként vajon 1944-ben vagy 1951-ben hagyta-e el az óhazát. Egyesek tudni vélik: a herceg a szívében oly igaz magyar maradt, hogy kutya kötelességének tartotta elsajátíttatni a magyar nyelvet ivadékaival, köztük a kis Nikivel is. Más biográfusok inkább azt a tényt domborítják ki, hogy az ifjú sarj csonka családban, a magára maradt görög-zsidó származású anya szeme fényeként pergette fiatal éveit Párizs egyik legsikkesebb külvárosában, Neuillyben. Politológiai és jogi tanulmányait az Institut des Études Politiques de Paris, más néven Sciences Po nevû intézményben végezte. Hogy a politikai karrierre készülõ ifjoncok mely tanintézményben szereznek diplomát, különös jelentõséggel bír Franciaországban. Aki ugyanis az államigazgatási egyetem, az ENA (École National d'Administration) padjaiban koptatja pantallójának posztóját, nyílegyenesen csúszhat be a nagy reputációjú közigazgatási szférába. "ENA-snak lenni, az már valami" - magyarázza francia ismerõsöm, egy Brüsszelben székelõ think tank kutatója. "A mai francia politika meghatározó személyi-ségei majd' mind itt végeztek: Giscard, Chirac, Jospin. Egy páran meg nem: például Raffarin, a jelenlegi miniszterelnök és Sarkozy. Ezek a politikusok sok esetben kívülállók maradnak, és komoly hátrányt kell ledolgozniuk az egykori ENA-sokkal szemben."
A kissé hiányos háttérrel startoló Sarko (ahogy a bennfentes sajtó becézi) dolgozott ügyvédként, sõt pályakezdõ diplomásként még részmunkaidõs virág- és fagyiárusnak is felcsapott. 22 éves korában - ekkor már ötödik éve politizált konzervatív ifjúsági szervezetekben - tagja lett Neuilly önkormányzatának; 1983-ban ugyanitt polgármesterré választják. Pontosan tíz évvel késõbb, 38 évesen már a költségvetési ügyek minisztere és a jobbközép Balladur-kormány szóvivõje.
Fel és még feljebb
A Chirackal való konfliktus után 2002-re belügyminiszterként kapaszkodik vissza a kormányba, s rögvest fölkapja a közbiztonság populista politikusok körében ked-velt kérdését. Új hivatalában spanyol-orosz származású feleségét, Céciliát alkalmazza kommunikációs tanácsadóként - jóllehet a francia politikusfeleségek ritkán tûnnek fel a közéletben, s ha mégis, inkább csak jótékonysági fõangyalként, s nem politikai tanácsadóként. De Sarkozynek sikerült lenyeletni a békát a franciákkal. A jajveszékelõket munkamániájával, hiperaktivitásával és az átlagember által is fogható beszédeivel, valamint a már évek óta a mélyben kúszó közbiztonsági statisztikai mutatók gyors javulásával hallgattatja el. Hivatali ideje alatt szemmel láthatóan is több rendõr posztol az utcákon; az örömlányokat kipakolja a sûrûn lakott területekrõl, az illegális migránsokat az erre a célra épített "központokba" zsuppoltatja, és lelkesen támogatja a törvénytelen bevándorlók hazaküldését forszírozó, az emberi jogok szempontjából megkérdõjelezhetõ programokat. Letöri a szekularizációs hagyományokon alapuló tabukat, s kormányzati támogatást ad a közel hatmilliós franciaországi iszlám közösségnek mecsetei fenntartásához. Felemeli szavát a fejkendõk és más vallási szimbólumok iskolai használatára vonatkozó tilalmak ellen. "Minden cselekedetébe beavatta a médiát - emlékszik vissza a bizottsági alkalmazott. Már a 2002-es elnökválasztáskor is õ folyt a csapból. Reggel õ szólt a vekker helyett, este õ duruzsolt álmot a nép fülébe."
Az idén áprilisban pénzügyminiszterré avanzsált Sarkozy képes volt az Európai Unió 3 százalékos határa alá nyomni a költségvetési deficitet. Csökkentette az örökösödési adót, és a szakszervezeti berzenkedések ellenére lehetõvé tette az állami tulajdonú cégek privatizációját. Erre a sorsra jutott az Électricité de France áramszolgáltató cég és a France Telecom - az utóbbi állami részesedését kevesebb mint felére csökkentette. Ám bármennyire is a szabadpiac híve, nem habozott állami szubvenciót adni megszorult francia vállalatoknak. E protekcionista lépéssel durván megsértette az európai versenypolitikát, és felpaprikázta az unió képviselõit. Októberben élesen kritizálta az új tagállamok némelyikének szemtelenül alacsony-ra csökkentett társasági adóját, mondván, hogy ezek az országok elhappolják a munkát és a befektetéseket a régi tagállamoktól. Pénzügyminiszterként az az akciója marad a legemlékezetesebb, amikor a bolthálózatokat 2-3 százalékos árcsökkentésre kötelezte. Ezzel felkeltette a vásárlói kedvet, ami röpke nyolc hónap alatt 2 százalékos bevételnövekedést produkált a tavalyi fél százalékhoz képest.
A liberalizmus és a protekcionizmus kettõsét járó Sarkozy egyszerre tört borsot az unió orra alá és nyerte el az átlagpolgárok tetszését. ' a legnépszerûbb politikus a kormányban: 54 százalékos indexével lealázza a mezõnyt, Raffarin, a kormányfõ 25 százalékon kullog, de a többiek sem állnak sokkal jobban. Sarkozy rokonszenveredményénél már csak a 85 százalékos párttámogatottsága volt magasabb: november végén ekkora többséggel választották az UMP elnökévé. S minthogy az UMP annak a pártnak (RPR, Rassemblement pour la République, Köztársasági Csoportosulás) az utódszervezete, amit Chirac még 1976-ban hozott létre, érthetõ, hogy miért alszik rosszul az államfõ mostanában.
Vajon mekkora kockázatot vállal Sarkozy a pozícióváltással? Hiszen pártvezetõként kevesebb a lehetõsége a nyilvános szereplésre, és Chirac elnök is könnyebben elhasaltathatja õt a pártban a választásokig következõ három évben. Ráadásul Sarkozynek mások is keresztülhúzhatják a számításait. Például Alain Juppé. Az egykori, szintén chiracista kormányfõ és pártelnök tíz évvel ezelõtt csalási ügybe keveredve meszelte el magát: kitudódott, hogy a felügyelete alá tartozó párizsi polgármesteri hivatal pénzébõl fizették néhányakkori RPR-alkalmazott bérét. Büntetésbõl még egy évig nem vehet részt a politikában, ám 2006-tól övé a pálya, és 2007-ben indulhat akár az elnökválasztáson is. "A franciák nemcsak a sajtnak, de a politikusaiknak is idõt adnak az éréshez - magyarázzák a Brüsszelben gengelõ gallok. - Illik végigmenni a szamárlétrán pártelnökként, majd kormányfõként. Ezek után lehet ringbe szállni az elnöki székért. Ez az íratlan szokásrend, a franciák pedig tiszteletben tartják a tradíciókat. Ahhoz nem fér kétség, hogy sokan szívesen búcsút intenének Chiracnak, de Sarkozy még nem elég tapasztalt. Elnöknek még túl fiatal, de a miniszterelnökséggel már megpróbálkozhat."
Kicsit más Európát
Bár jelenleg nincs konkrét politikai programja, nyilatkozatai és korábbi intézkedései alapján felvázolható, merre indulna. "Chiracnak sikerült ugyan politikai oppurtunizmusával az Ötödik Köztársaság egyik meghatározó figurájává válnia, ám az általa támogatott szociális rendszer túl költséges, és a franciaországi iszlám kisebbséget érintõ integráció is idejétmúlt" - vélik beszélgetõtársaim. Chirac rendíthetetlen híve a szekularitásnak. Távolságot tart Angliától, és nem repdes az Amerikai Egyesült Államokért, sem Bushért. Szilárdan védelmezi a francia-német barátságot, nem feledve, hogy az EU létrehozásának döntõ oka a két ország közötti viszony rendezése volt. Sarkozy viszont nem kívánja tovább támogatni a bipoláris leosztást. A német kapcsolatok fenntartása mellett szorgalmazná Spanyolország, Olaszország, Lengyelország és Anglia bevonását az unió centrumába. Amerikával finomabban bánna; nem úgy a szociális rendszerrel. Az Európai Parlamentben dolgozó németek közül páran azt találgatják, hogy Sarkozy vajon nem csak ürügynek használja-e a kettesrõl hatos fogatra váltás propagálását, miközben azon mesterkedik, hogy megszerezze országának a huszonötök közötti domináns pozíciót. Ami a nyitást illeti Amerika felé, Sarkozynek nem lenne nehéz dolga, mert Chiracot egyáltalán nem szívlelik az óceán túlpartján. Sarkozy tehát - Tony Blair segítségével - könnyen összemelegedhet Washingtonnal. De az is elõfordulhat, hogy Sarkozynek - vagy ahogy a BBC nevezte, a "teflonembernek", akire nem ragad semmi mocsok - ebbe a számításába hiba csúszik. Egyes pletykák szerint ugyanis Blair legkésõbb az uniós alkotmányról tartott referendum után visszavonul.
Egyelõre azonban Chiracnak és Sarkozynek, bármennyire is idegenkednek egymástól, össze kell tartaniuk. Nemcsak Törökország csatlakozását akarják mindketten megakadályozni, hanem az uniós alkotmányt is el kell fogadtatniuk a népszavazáson. A referendum franciaországi kimenetele pedig sorsdöntõ lehet az egész EU-ra nézve. Ha ott megbukik az alkotmánytervezet, az válsághoz vezethet a közösségen belül, s megkérdõjelezheti az egész európai jövõt. Akkor pedig Sarkozy is, Chirac is nagy bajba kerül.
Takács Krisztina
(Brüsszel)
