A Grúzia területén található szakadár területek - Dél-Oszétia és Abházia - kérdése az elmúlt húsz évben többször is dimenziót váltott. Míg 1989 és 1992 között Grúzia belső ügyeként, 1992-től 2001-ig pedig az orosz-grúz konfliktus egyik elemeként tarthattuk számon őket, az utóbbi néhány évben túlnőttek Tbiliszi kompetenciáján, s az Egyesült Államok és Oroszország geopolitikai csatározásainak tárgyává lettek.
A grúz hadsereg 2008. augusztus 8-án nagyszabású hadműveletet indított a déloszét területek és a déloszét főváros, Chinvali ellen. A grúz katonák 27 Grad típusú sorozatvetőt állítottak fel Gori város körzetében, páncélozott harci járműveket vetettek be a harcok során, és Szuhoj 25-ös vadászgépek, illetve távirányítású repülőgépek is berepültek Grúzia felől Dél-Oszétia fölé. Tbiliszi magyarázata szerint a katonai akcióra - válaszként - azért került sor, mert Dél-Oszétiába fegyveres önkéntesek szivárogtak be a kaukázusi orosz köztársaságokból, s olyan incidensek történtek augusztus első napjaiban, amelyek a déloszét tartomány Grúziától való elszakítását célozzák. Elsején akna robbant egy grúz rendőrautó alatt, majd több támadás is érte a grúz rendőrséget, 2-án grúz rendőröket lőttek agyon Chinvali elővárosában és a déloszét főváros környéki falvakban és a többi. A grúz fegyveres akciót követően, néhány óra múlva orosz harckocsik és "önkéntesek" indultak útnak a város felé.
A jelentésekből az persze nem derült ki egyértelműen, hogy ki lőtt először, de úgy tűnik, ezúttal a grúzok lőttek vissza határozottabban - ha tetszik, ők vesztették el a türelmüket elsőként. Ennek ellenére a nemzetközi média már most az oroszok számlájára írja a háború kirobbantását. Vagy alaptalanul, vagy nem: de az biztos, hogy a déloszét, illetve általában a grúziai szakadár területek kérdésének fegyveres megoldására láthatóan Moszkvának is jól kidolgozott tervei voltak. A háború pár napjában az orosz hadsereg Dél-Oszétián kívüli grúz stratégiai célpontokat is bombázott, a szakadár területeken túli grúz területekre is behatolt. A háború okait kutatva azonban nem a ki lőtt először kérdés a kulcsfontosságú, hanem a déloszét konfliktusnak az 1990-es évek elejéig visszanyúló előzménye.
Moszkva és Tbiliszi
1989 novemberében, a kelet-közép-európai rendszerváltások viharában csak keveseknek tűnt fel, hogy az ún. Déloszét Autonóm Terület kinyilvánította különállását a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaságtól. A 3900 négyzetkilométernyi területű Dél-Oszétiáért ekkor tört ki az első háború a grúzok és a déloszétok között. A három hónapos fegyveres csatározás ekkor Tbiliszi győzelmével zárult, amely 1990 márciusában megfosztotta korábbi, a szovjet időkben szerzett autonómiájuktól a déloszétokat. Ráadásul 1990 őszétől Tbilisziben az első szabadon választott grúz parlament elnökeként annak az ellenzéki nacionalista Zviad Gamszahurdiának a politikai befolyása erősödött meg, aki politikai programjává a Grúzia a grúzoké! jelszót tette meg. Ezzel vált Grúzia elnökévé 1991 májusában, egy olyan ország első számú politikai vezetőjévé, ahol a teljes népesség mindössze kétharmada grúz, s ahol már a szovjet időkben is köztársasági szintű autonómiával rendelkezett Abházia és Adzsária, s ennél egy árnyalatnyival kisebb önállósággal Dél-Oszétia.
A grúz központi hatalommal szembeni elégedetlenség 1990 decemberében újabb fegyveres konfliktushoz vezetett a grúzok és dél-oszétok között. A harcok ezúttal egészen 1992 késő tavaszáig elhúzódtak, s a Moszkva által támogatott déloszétok győzelmével, illetve a grúzok vereségével végződtek. A fegyveres konfliktust, melynek következtében Tbiliszi lényegében elvesztette felügyeletét Dél-Oszétia felett, az 1992 júniusában, Szocsiban megkötött háromoldalú (orosz-déloszét-grúz) békemegállapodás zárta le. A felek vállalták, hogy nem használnak fegyveres erőszakot a probléma megoldására (lényegében ezt szegte meg Tbiliszi a mostani katonai akciójával), és egy-egy 500 fős békefenntartó kontingenst állomásoztathatnak Dél-Oszétia területén. A déloszét kérdés ettől kezdve vált a grúz-orosz viszonyt meghatározó problémává - akárcsak az abházok ügye, amely az 1992-93-as grúz-abház háborút követően "oroszosodott el" hivatalosan. A felek 1994-ben 3000 orosz békefenntartó közreműködését kérték, illetve fogadták el Abháziában. Ekkortól vált a grúz belpolitika egyik legfontosabb kérdésévé az országegyesítés problémája; és ebben lényegében kudarcot vallott az 1992-ben Gamszahurdia helyére lépő Eduard Sevardnadze is. A szakadár területeken lefolyt háborúk (1990-92 Dél-Oszétia, 1992-93 Abházia) alatt és után Abháziából és Dél-Oszétiából menekülni kényszerültek a grúzok, és fordítva, a grúz területekről az abházok és déloszétok. Emiatt az 1989-ben még félmilliós Abházia mára kevesebb mint 200 ezres közösséggé zsugorodott, Dél-Oszétia lakossága pedig 100 ezerről 70 ezerre csökkent. Fontos azonban tudnunk, hogy míg Abháziában a fegyveres harcok nyomán klasszikus értelemben vett, s jobban ellenőrizhető demarkációs vonal alakult ki a felek között, Dél-Oszétiában enklávészerűen élnek a déloszét területen maradt grúzok (ez mindkét fél számára jelentősen megkönynyíti a "ki lőtt először" kérdés elmaszatolását).
Bár 1992-től Moszkva hivatalosan csupán békefenntartóként volt jelen Dél-Oszétiában, ettől kezdve egyértelműen érezhető a de jure grúz terület feletti orosz befolyás erősödése: 1993-ban Dél-Oszétia önálló alkotmányt fogadott el, 1996-ban pedig megválasztotta a szakadár köztársaság első elnökét is. De maga Sevardnadze elnök is elősegítette a terület de facto függetlenedését. Részben azzal, hogy képtelen volt politikai és gazdasági értelemben konszolidálni a központi hatalom felügyelete alatt maradt területeket, részben pedig azzal, hogy elnöksége alatt tovább mélyült a közhatalom eróziója, és mindent átitatott a korrupció. Működésének utolsó éveiben politikája még a formálisan soha el nem szakadó, sőt, az elszakadást politikai programként meg sem fogalmazó muszlim grúzok, az adzsárok politikai lojalitását is kikezdte. 2000 decemberében megállapodást írt alá ugyan Moszkvával a konfliktuszónák gazdasági újjáépítéséről, de ebből nem sokat profitáltak a főleg földművelésből élő déloszétok. A 2001 decemberében megválasztott déloszét elnök, Eduard Kokojti 2002-ben nem véletlenül fordult azzal Moszkvához, hogy ismerje el a szeparatista köztársaság függetlenségét, és támogassa csatlakozását az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiához.
A szakadár területeken szerzett befolyása ellenére Oroszország egészen a mostani háborúig határozottan tartotta magát a szeparatista köztársaságok el nem ismerésének status quójához. Tartotta magát Sevardnadze elnöksége idején, a Sevardnadzét megbuktató 2003 őszi, ún. rózsás forradalom idején (az elnök lemondatásáról folyó végső tárgyalásoknak részese volt Szergej Ivanov akkori orosz külügyminiszter) és Mihail Szaakasvili 2004. január 4-i elnökké választását követően is - annak ellenére, hogy Szaakasvili politikai programjának az egyik fontos pontja épp Grúzia területi egységének helyreállítása volt. Adzsáriát - Aszlan Abasidze meggyengítését követően - sikerült is viszonylag rövid idő alatt visszaterelnie a központi hatalom felügyelete alá, ám 2004-es fegyveres kísérlete Dél-Oszétia visszaszerzésére ismét kudarcot vallott. 2005 januárjában Moszkva mégis Tbiliszi területi autonómiára vonatkozó terveit és nem Chinvali függetlenedési törekvéseit támogatta.
Moszkva és Tbiliszi kapcsolatai 2005-ben kezdtek érezhetően megromlani, párhuzamosan a grúz vezetés által egyre gyakrabban hangoztatott állásponttal, miszerint Oroszország nem semleges és elfogulatlan békefenntartó, hanem maga is részese az abház-grúz és a déloszét-grúz konfliktusnak. Sok igazság van ebben az állításban, elég csak arra a különös orosz gyakorlatra gondolni, melynek során Moszkva néhány év alatt mind Abházia, mind pedig Dél-Oszétia lakosságának 80-90 százalékát orosz állampolgárrá fogadta. Ám legalább ekkora hiba lenne, ha csak azért, mert Grúzia kicsi, mindig készpénznek vennénk, amit Tbiliszi állít. Nevezetesen azt, hogy a grúz-orosz konfliktust mindig csak Moszkva élezi, s eleddig csak és kizárólag Oroszország miatt maradt el az abház és a déloszét rendezés. Az 1990-es évek háborúi és Dél-Oszétia 2004-es visszaszerzési kísérlete nyomán kialakult grúz-abház és a grúz- déloszét bizalmatlanság ennél sokkal mélyebb és alapvetőbb: a szakadár területek visszatérésének jelenleg egész egyszerűen nem adottak a békés feltételei.
Kaukázus és Kaszpikum
A területek erőszakos visszaszerzése viszont még kevésbé valószínű, mint azt a jelenlegi háború eseményei is jól mutatják. Mindenekelőtt azért, mert Abházia és Dél-Oszétia kérdése 2001-től kilépett a grúz-orosz viszony keretei közül, s annak a nagy geopolitikai játszmának a része lett, amit az Egyesült Államok és Oroszország folytat a kaukázusi és a kaszpikumi területek feletti befolyásért. Ebben nyilvánvalóan komoly szerepe van az olajnak, az Oroszországot elkerülő olaj- és gázvezetékek lehetséges útvonalainak, de korántsem akkora, mint azt egyes elemzők vélik. Oroszország számára ugyanis a legnagyobb kihívást 1999 óta a térség országainak esetleges NATO-tagsága jelenti. Ezt kívánja megakadályozni minden, éppen rendelkezésére álló eszközzel. Az, hogy Grúzia esetében ez az abház és a déloszét kártya kijátszását jelenti majd, mindenki, így Tbiliszi előtt is világos kellett, hogy legyen, már Montenegró 2006-os függetlenné válását követően, nem beszélve Kosovo ez év februári függetlenségi döntéséről. Hisz maga Moszkva tette nyilvánvalóvá: 2008. április 15-én Putyin elnök bejelentette, hogy Oroszország megerősíti együttműködését a Grúzia területén található két szakadár területtel, és növeli az ott állomásozó orosz békefenntartók számát; a duma fogadta a két szakadár köztársaság vezetőit; az orosz légierő többször megsértette Grúzia légterétÉ Moszkva sarokba szorította Szaakasvilit, a grúz elnök pedig egyszerűen elvesztette a türelmét, amit most Moszkva kíméletlenül kihasznál. Hogy mire is pontosan (Szaakasvili elnök megdöntésének elősegítésére?, Dél-Oszétia elfoglalására?, a szakadár tartományok elismerésére és orosz katonák Abháziában és Dél-Oszétiában tartására?), az még nem teljesen világos. Persze lehet az is, hogy Mihail Szaakasvili csupán azon régi állítását kívánta bizonyítani ország-világ előtt, hogy Oroszország nem semleges és elfogulatlan békefenntartó, hanem maga is részese az abház-grúz és a déloszét-grúz konfliktusoknak. Kérdés, hogy nem kell-e túl nagy árat fizetnie ezért - neki és Grúziának egyaránt.
