Orosz-grúz háború - Sarokba szorítva

  • Tálas Péter
  • 2008.08.14 00:00

Külpol

Medvegyev orosz elnök lapzártánkra, kedd délre volt szíves időzíteni bejelentését, miszerint Moszkva leállította grúziai hadjáratát ("az agresszort megbüntettük"). Mi volt ez, ha vége van egyáltalán?
Medvegyev orosz elnök lapzártánkra, kedd délre volt szíves időzíteni bejelentését, miszerint Moszkva leállította grúziai hadjáratát ("az agresszort megbüntettük"). Mi volt ez, ha vége van egyáltalán?

A Grúzia területén található szakadár területek - Dél-Oszétia és Abházia - kérdése az elmúlt húsz évben többször is dimenziót váltott. Míg 1989 és 1992 között Grúzia belső ügyeként, 1992-től 2001-ig pedig az orosz-grúz konfliktus egyik elemeként tarthattuk számon őket, az utóbbi néhány évben túlnőttek Tbiliszi kompetenciáján, s az Egyesült Államok és Oroszország geopolitikai csatározásainak tárgyává lettek.

A grúz hadsereg 2008. augusztus 8-án nagyszabású hadműveletet indított a déloszét területek és a déloszét főváros, Chinvali ellen. A grúz katonák 27 Grad típusú sorozatvetőt állítottak fel Gori város körzetében, páncélozott harci járműveket vetettek be a harcok során, és Szuhoj 25-ös vadászgépek, illetve távirányítású repülőgépek is berepültek Grúzia felől Dél-Oszétia fölé. Tbiliszi magyarázata szerint a katonai akcióra - válaszként - azért került sor, mert Dél-Oszétiába fegyveres önkéntesek szivárogtak be a kaukázusi orosz köztársaságokból, s olyan incidensek történtek augusztus első napjaiban, amelyek a déloszét tartomány Grúziától való elszakítását célozzák. Elsején akna robbant egy grúz rendőrautó alatt, majd több támadás is érte a grúz rendőrséget, 2-án grúz rendőröket lőttek agyon Chinvali elővárosában és a déloszét főváros környéki falvakban és a többi. A grúz fegyveres akciót követően, néhány óra múlva orosz harckocsik és "önkéntesek" indultak útnak a város felé.

A jelentésekből az persze nem derült ki egyértelműen, hogy ki lőtt először, de úgy tűnik, ezúttal a grúzok lőttek vissza határozottabban - ha tetszik, ők vesztették el a türelmüket elsőként. Ennek ellenére a nemzetközi média már most az oroszok számlájára írja a háború kirobbantását. Vagy alaptalanul, vagy nem: de az biztos, hogy a déloszét, illetve általában a grúziai szakadár területek kérdésének fegyveres megoldására láthatóan Moszkvának is jól kidolgozott tervei voltak. A háború pár napjában az orosz hadsereg Dél-Oszétián kívüli grúz stratégiai célpontokat is bombázott, a szakadár területeken túli grúz területekre is behatolt. A háború okait kutatva azonban nem a ki lőtt először kérdés a kulcsfontosságú, hanem a déloszét konfliktusnak az 1990-es évek elejéig visszanyúló előzménye.

Moszkva és Tbiliszi

1989 novemberében, a kelet-közép-európai rendszerváltások viharában csak keveseknek tűnt fel, hogy az ún. Déloszét Autonóm Terület kinyilvánította különállását a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaságtól. A 3900 négyzetkilométernyi területű Dél-Oszétiáért ekkor tört ki az első háború a grúzok és a déloszétok között. A három hónapos fegyveres csatározás ekkor Tbiliszi győzelmével zárult, amely 1990 márciusában megfosztotta korábbi, a szovjet időkben szerzett autonómiájuktól a déloszétokat. Ráadásul 1990 őszétől Tbilisziben az első szabadon választott grúz parlament elnökeként annak az ellenzéki nacionalista Zviad Gamszahurdiának a politikai befolyása erősödött meg, aki politikai programjává a Grúzia a grúzoké! jelszót tette meg. Ezzel vált Grúzia elnökévé 1991 májusában, egy olyan ország első számú politikai vezetőjévé, ahol a teljes népesség mindössze kétharmada grúz, s ahol már a szovjet időkben is köztársasági szintű autonómiával rendelkezett Abházia és Adzsária, s ennél egy árnyalatnyival kisebb önállósággal Dél-Oszétia.

A grúz központi hatalommal szembeni elégedetlenség 1990 decemberében újabb fegyveres konfliktushoz vezetett a grúzok és dél-oszétok között. A harcok ezúttal egészen 1992 késő tavaszáig elhúzódtak, s a Moszkva által támogatott déloszétok győzelmével, illetve a grúzok vereségével végződtek. A fegyveres konfliktust, melynek következtében Tbiliszi lényegében elvesztette felügyeletét Dél-Oszétia felett, az 1992 júniusában, Szocsiban megkötött háromoldalú (orosz-déloszét-grúz) békemegállapodás zárta le. A felek vállalták, hogy nem használnak fegyveres erőszakot a probléma megoldására (lényegében ezt szegte meg Tbiliszi a mostani katonai akciójával), és egy-egy 500 fős békefenntartó kontingenst állomásoztathatnak Dél-Oszétia területén. A déloszét kérdés ettől kezdve vált a grúz-orosz viszonyt meghatározó problémává - akárcsak az abházok ügye, amely az 1992-93-as grúz-abház háborút követően "oroszosodott el" hivatalosan. A felek 1994-ben 3000 orosz békefenntartó közreműködését kérték, illetve fogadták el Abháziában. Ekkortól vált a grúz belpolitika egyik legfontosabb kérdésévé az országegyesítés problémája; és ebben lényegében kudarcot vallott az 1992-ben Gamszahurdia helyére lépő Eduard Sevardnadze is. A szakadár területeken lefolyt háborúk (1990-92 Dél-Oszétia, 1992-93 Abházia) alatt és után Abháziából és Dél-Oszétiából menekülni kényszerültek a grúzok, és fordítva, a grúz területekről az abházok és déloszétok. Emiatt az 1989-ben még félmilliós Abházia mára kevesebb mint 200 ezres közösséggé zsugorodott, Dél-Oszétia lakossága pedig 100 ezerről 70 ezerre csökkent. Fontos azonban tudnunk, hogy míg Abháziában a fegyveres harcok nyomán klasszikus értelemben vett, s jobban ellenőrizhető demarkációs vonal alakult ki a felek között, Dél-Oszétiában enklávészerűen élnek a déloszét területen maradt grúzok (ez mindkét fél számára jelentősen megkönynyíti a "ki lőtt először" kérdés elmaszatolását).

Bár 1992-től Moszkva hivatalosan csupán békefenntartóként volt jelen Dél-Oszétiában, ettől kezdve egyértelműen érezhető a de jure grúz terület feletti orosz befolyás erősödése: 1993-ban Dél-Oszétia önálló alkotmányt fogadott el, 1996-ban pedig megválasztotta a szakadár köztársaság első elnökét is. De maga Sevardnadze elnök is elősegítette a terület de facto függetlenedését. Részben azzal, hogy képtelen volt politikai és gazdasági értelemben konszolidálni a központi hatalom felügyelete alatt maradt területeket, részben pedig azzal, hogy elnöksége alatt tovább mélyült a közhatalom eróziója, és mindent átitatott a korrupció. Működésének utolsó éveiben politikája még a formálisan soha el nem szakadó, sőt, az elszakadást politikai programként meg sem fogalmazó muszlim grúzok, az adzsárok politikai lojalitását is kikezdte. 2000 decemberében megállapodást írt alá ugyan Moszkvával a konfliktuszónák gazdasági újjáépítéséről, de ebből nem sokat profitáltak a főleg földművelésből élő déloszétok. A 2001 decemberében megválasztott déloszét elnök, Eduard Kokojti 2002-ben nem véletlenül fordult azzal Moszkvához, hogy ismerje el a szeparatista köztársaság függetlenségét, és támogassa csatlakozását az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiához.

A szakadár területeken szerzett befolyása ellenére Oroszország egészen a mostani háborúig határozottan tartotta magát a szeparatista köztársaságok el nem ismerésének status quójához. Tartotta magát Sevardnadze elnöksége idején, a Sevardnadzét megbuktató 2003 őszi, ún. rózsás forradalom idején (az elnök lemondatásáról folyó végső tárgyalásoknak részese volt Szergej Ivanov akkori orosz külügyminiszter) és Mihail Szaakasvili 2004. január 4-i elnökké választását követően is - annak ellenére, hogy Szaakasvili politikai programjának az egyik fontos pontja épp Grúzia területi egységének helyreállítása volt. Adzsáriát - Aszlan Abasidze meggyengítését követően - sikerült is viszonylag rövid idő alatt visszaterelnie a központi hatalom felügyelete alá, ám 2004-es fegyveres kísérlete Dél-Oszétia visszaszerzésére ismét kudarcot vallott. 2005 januárjában Moszkva mégis Tbiliszi területi autonómiára vonatkozó terveit és nem Chinvali függetlenedési törekvéseit támogatta.

Moszkva és Tbiliszi kapcsolatai 2005-ben kezdtek érezhetően megromlani, párhuzamosan a grúz vezetés által egyre gyakrabban hangoztatott állásponttal, miszerint Oroszország nem semleges és elfogulatlan békefenntartó, hanem maga is részese az abház-grúz és a déloszét-grúz konfliktusnak. Sok igazság van ebben az állításban, elég csak arra a különös orosz gyakorlatra gondolni, melynek során Moszkva néhány év alatt mind Abházia, mind pedig Dél-Oszétia lakosságának 80-90 százalékát orosz állampolgárrá fogadta. Ám legalább ekkora hiba lenne, ha csak azért, mert Grúzia kicsi, mindig készpénznek vennénk, amit Tbiliszi állít. Nevezetesen azt, hogy a grúz-orosz konfliktust mindig csak Moszkva élezi, s eleddig csak és kizárólag Oroszország miatt maradt el az abház és a déloszét rendezés. Az 1990-es évek háborúi és Dél-Oszétia 2004-es visszaszerzési kísérlete nyomán kialakult grúz-abház és a grúz- déloszét bizalmatlanság ennél sokkal mélyebb és alapvetőbb: a szakadár területek visszatérésének jelenleg egész egyszerűen nem adottak a békés feltételei.

Kaukázus és Kaszpikum

A területek erőszakos visszaszerzése viszont még kevésbé valószínű, mint azt a jelenlegi háború eseményei is jól mutatják. Mindenekelőtt azért, mert Abházia és Dél-Oszétia kérdése 2001-től kilépett a grúz-orosz viszony keretei közül, s annak a nagy geopolitikai játszmának a része lett, amit az Egyesült Államok és Oroszország folytat a kaukázusi és a kaszpikumi területek feletti befolyásért. Ebben nyilvánvalóan komoly szerepe van az olajnak, az Oroszországot elkerülő olaj- és gázvezetékek lehetséges útvonalainak, de korántsem akkora, mint azt egyes elemzők vélik. Oroszország számára ugyanis a legnagyobb kihívást 1999 óta a térség országainak esetleges NATO-tagsága jelenti. Ezt kívánja megakadályozni minden, éppen rendelkezésére álló eszközzel. Az, hogy Grúzia esetében ez az abház és a déloszét kártya kijátszását jelenti majd, mindenki, így Tbiliszi előtt is világos kellett, hogy legyen, már Montenegró 2006-os függetlenné válását követően, nem beszélve Kosovo ez év februári függetlenségi döntéséről. Hisz maga Moszkva tette nyilvánvalóvá: 2008. április 15-én Putyin elnök bejelentette, hogy Oroszország megerősíti együttműködését a Grúzia területén található két szakadár területtel, és növeli az ott állomásozó orosz békefenntartók számát; a duma fogadta a két szakadár köztársaság vezetőit; az orosz légierő többször megsértette Grúzia légterétÉ Moszkva sarokba szorította Szaakasvilit, a grúz elnök pedig egyszerűen elvesztette a türelmét, amit most Moszkva kíméletlenül kihasznál. Hogy mire is pontosan (Szaakasvili elnök megdöntésének elősegítésére?, Dél-Oszétia elfoglalására?, a szakadár tartományok elismerésére és orosz katonák Abháziában és Dél-Oszétiában tartására?), az még nem teljesen világos. Persze lehet az is, hogy Mihail Szaakasvili csupán azon régi állítását kívánta bizonyítani ország-világ előtt, hogy Oroszország nem semleges és elfogulatlan békefenntartó, hanem maga is részese az abház-grúz és a déloszét-grúz konfliktusoknak. Kérdés, hogy nem kell-e túl nagy árat fizetnie ezért - neki és Grúziának egyaránt.

Neked ajánljuk