Az elmúlt hetekben a pakisztáni tálibok több látványos akciót (öngyilkos merényleteket, katonai létesítmények elleni támadásokat) hajtottak végre - az utolsó robbantásokról lapzártánkkor érkezett hír az ország fővárosából, Iszlámábádból. Nyilván ezzel is összefügg, hogy a hadsereg október 17-én elindította hetek óta várt offenzíváját Dél-Vazirisztánban, amely az iszlamisták egyik központi felvonulási területe.
*
Dél-Vazirisztán a Szövetségi Irányítású Törzsi Területek (FATA) elnevezésű félautonóm közigazgatási egység része, nehezen megközelíthető hegyvidék az afgán határ mentén. A nagyobbik részén élő vazir törzs tagjai a határ túloldalán is élnek, míg a mehszudok csak itt. A pakisztáni központi kormányzattal főleg az utóbbiak állnak szemben, az afgán érdekeltségű tálibok jelenlétét Iszlámábád éveken át hallgatólagosan eltűrte. És ugyanide húzódott vissza 2001. szeptember 11. után az amerikai légicsapásokkal Afganisztánból kiszorított al-Káida-felkelők nemzetközi kontingensének egy része is.
Tudjuk, hogy a tálibok mozgalma még Afganisztán szovjet megszállása idején, amerikai támogatással és pakisztáni területen jött létre, ahol a leendő harcosok hagyományos vallási főiskolákon, a medreszékben acélozták fanatikus meggyőződésüket, hogy aztán a szovjet csapatok menekülésszerű távozása után - immár önjáró módon - szembeforduljanak korábbi támogatóikkal, akik 2001-ben katonai erővel, majd valamiféle demokratikus látszatfordulat összekovácsolásával próbálták kiszorítani őket a kormányzásból. A kezdeti sikereket kudarcok sorozata követte, a helyszínen tartózkodó amerikai és szövetséges katonai erő kevés (és az újabb amerikai csapaterősítési tervek ellenére is kevés marad) a harctéri győzelemhez. A tálibok katonai erejének fokozódását leginkább a helyi ópiumtermelés segíti elő, amelyet mindeddig nem sikerült más megélhetési források teremtésével helyettesíteni az elmondhatatlan szegénységben élő lakosság rokonszenvének megnyerésére. Kevés sikert mutatnak a fejlesztési programok is, a polgári áldozatokkal járó katonai akciók pedig még jobban rombolják a külföldiekkel szembeni érzelmeket.
Pakisztán azonban nem Afganisztán, és ha az itt zajló események összefüggésben is állnak a vázoltakkal, külön kell vizsgálni őket. A muszlim fundamentalizmus immár évtizedek óta terjed és erősödik Pakisztánban, a gyarapodó számú medreszékben tovább folyik a képzés, a helyi iszlamistáknak országos céljaik vannak. Csak éppen eltakarta ezt a folyamatot az elmúlt évek katonai kormányzása, amely éppen a belső stabilitás fenntartásán keresztül próbálta megerősíteni bizonytalan legitimitását. Hiába áll az ország több mint egy éve civil irányítás alatt, katonai és külpolitikai kérdésekben máig a hadseregé az utolsó szó, amely az ország fenyegetettségét változatlanul a keleti ősellenség, India felől érzékeli. Hosszú távú stratégiai érdekének pedig azt tekinti, hogy a szövetséges csapatok kivonulása után semmiképpen se egy ellenséges Afganisztán szorítsa satuba nyugat felől. Ez magyarázza azt a folyamatos, kívülről nehezen követhető taktikázást, amellyel az iszlámábádi vezetés újra és újra kiegyezni próbál az afgán szélsőségesek hazai támogatóival, míg a belső ellentéteken megosztó politikával igyekszik úrrá lenni. Ezek a konfliktusok jórészt a FATA térségében és a szomszédos, hagyományosan "afgánnak" nevezett területen, az Északnyugati Határmenti Tartományban (NWFP) összpontosulnak, ahol immár
évszázadok óta harchoz szokott,
muszlim hagyományaikhoz eltökélten ragaszkodó törzsek küzdenek egymással és a hadsereggel, illetve a kormány támogatását élvező (vagy éppen vele szemben álló) helyi félkatonai szervezetekkel, a laskárokkal.
A pakisztáni tálibok az elmúlt években hatalmukba kerítették az NWFP központi területét, a Szuát-völgyet, ahonnan a hadsereg idén nyáron több hónapig tartó harcok árán kiszorította őket. A polgári lakosság százezerszámra menekült el a harcok elől - hírek szerint a többségük azóta hazatért. Ugyanez a menekültáradat várható most Dél-Vazirisztánban, ahonnan a harcok eddigi eredményeiről még nincsenek megbízható hírek.
Az Egyesült Államok tisztában van azzal, hogy Pakisztán stabilitása már nemcsak Afganisztán pacifikálása miatt, hanem önmagában is fontos, hiszen olyan atomhatalomról van szó, ahol az iszlamisták szinte már a nukleáris létesítmények kapuinál akcióznak. Épp ezekben a hetekben zajlik egy ötéves, összesen 7,5 milliárd dolláros segélyprogram finomhangolása, amelynek az elindítását Washington erőteljes pakisztáni katonai együttműködéshez kötné. Az ázsiai országban viszont egyre erősebbek az Amerika-ellenes indulatok, például a pilóta nélküli gépekről, ún. drónokról végrehajtott légitámadások miatt, amelyeknek a Pakisztánba áthelyezett tálib és al-Káida-bázisok a célpontjai. Ráadásul a helyi felkelők - legutóbb a dél-vazirisztáni tálibokat vezető Hakimulla Mehszud - azzal zsarolják Iszlámábádot, hogy ha végre nem viselkedne Washington lakájaként, inkább kelet felé fordítanák a fegyvereiket, és Kasmírért harcolnának India ellen.
A mostani offenzíva látszólag helyi jelentőségű, de amennyiben a pakisztáni hadsereg viszonylag lendületesen képes előrenyomulni, az északi törzsek jól felfogott érdekükben aligha állnak a felkelők mellé, az al-Káida emberei (köztük maga Uszáma bin Ládin) pedig visszakényszerülnek Afganisztánba. Mindez jót tesz Pakisztán nemzetközi renoméjának, ráadásul a szövetségesek javára módosítja az afganisztáni harctéri helyzetet. Pesszimista elemzők szerint viszont a térségbeli törzsek felsorakozhatnak a tálibok mellé. Ettől az offenzíva megtorpan, hullani kezdenek a katonák, és beláthatatlan, még a legjobb esetben is katonai puccshoz vezető spirálja indulhat el az országban az elégedetlenségnek és a belbiztonság összeomlásának.
