Hatezer huligán? Belgrádban az elmúlt két hétben, a vandalizmusba torkolló melegfelvonulás és a botrányba fulladt szerb-olasz futballmeccs után legalább hatezerszer hallottam és olvastam a "huligán" szót - ezt hajtogatta a média, és ezt visszhangozták a kávéházak. Látni is ilyesmit lehetett: csuklyás izompacsirtákat, amint törnek-zúznak az utcán és a genovai stadionban, rendőröket és kirakatokat kövező, fékevesztett kissrácokat, gyújtogató bitangokat (a melegfelvonulásról és a genovai botrányról lásd Két eset c. keretesünket). A képsorok a nevezetes budapesti "tömegoszlatásokra" emlékeztettek. A melegeket érő provokációk is világszerte hangoztatott közhelyek, ámde itt, Szerbiában sokkal magabiztosabban, élesebben és lármásabban ordítják őket.
Mutogatnak, morognak
Az alaphangot a szerb pravoszláv egyház adta meg, közelebbről Amfilohije Radovic metropolita. ' már a háború alatt is kitűnt uszításaival, s most a melegeken gyakorolja a kiátkozást, ékes egyházi retorikával, de úgy, hogy mindenki értse: büdös mocskok ezek mind, romlottak, szentséggyalázók. Még Kosovo ügyében is a melegeken csattant az ostor: "Menjetek Kosovóba!" - kiáltozták a felvonulást védelmező, annak rendje és módja szerint felszerelt, könnygázbombákat is bevető rendőröknek nemcsak a rossz gyerekek, hanem tisztes idős hölgyek és urak is, akik nem a tízmillió eurós kárt okozó, véres randalírozáson, hanem a melegek jelenlétén botránkoztak meg. "Szégyelljétek magatokat!" - szóltak be a rendőröknek. "Gyerekeket és tisztességes embereket vertek ezek miatt a perverz betegek miatt!" Belgrád főpolgármestere is a rendezvény szervezőit és engedélyezőit tette felelőssé az október 10-i városrombolásért. A szerbiai hírösszefoglalók egyértelműen elítélték a "huliganizmust", ám finom, de jól érthető utalással fejeződtek be: egy fátyolos menyasszonyt meg egy fehér ruhás vőlegényt mutattak, akik épp a templomba mentek esküdni, rendőri kísérettel. Az aznap esti betelefonálós műsorokban a felindult hangok is arra vallottak, hogy a felvonulást legtöbben rút provokációnak, sőt "a szerbek megalázásának" vették. Szinte valamennyi néző a melegek és a "büszkeség menete" ellen ágált.
Nem túl nagy általánosítás azt mondani, hogy a szerb társadalom igencsak patriarchális, homofób, s ami ezzel gyakran együtt jár, antifeminista, nő- és idegengyűlölő is. E bokrétában a radikális nacionalizmus a legbujább virág. A rendszerváltás, ami valójában 2000. október 5-én zajlott le, amikor a polgárok és a katonák megdöntötték Slobodan Milosevic rémes uralmát, a fejekben nemhogy nem történt meg, hanem egyre több nosztalgikus hangot hallani, a szembenézést a szerb háborús bűnökkel pedig vasfüggönyhöz mérhető hárítás akadályozza. Egy vékonyka értelmiségi réteg erőfeszítéseit kivéve ahogy múlnak az évek, úgy fokozódik a háborús gaztettek bagatellizálása, a boszniai muszlimok elleni népirtás tagadása pedig társasági téma. Nemcsak az egyszerű ember, hanem az értelmiség nagy része is a horvátokra, a bosnyákokra meg az albánokra mutogat, és morog a szerbeket ért "méltánytalanság" miatt. A szerbség csak áldozat lehet; az 1999-es NATO-bombázásra mint világraszóló igazságtalanságra való hivatkozás rendületlen. A szerb önigazolás a háború igazolásával jár párban. Mindevvel együtt jár a Nyugat-ellenesség, az uniótól való berzenkedés, sőt a kimondott Európa- és Amerika-gyűlölet (ez utóbbi antiszemitizmus formájában) - ami a nagykövetségek szokássá vált megrongálásában is kifejeződik - meg "az egész világ" hibáztatása Szerbia mai helyzetéért. A 90-es évek ideológiája és Milosevic szellemi öröksége a demokratikus politikai felszín és a valóban sokkal demokratikusabb, sokszínűbb és levegősebb közéleti szféra alatt búvópatakként ma is elevenen bugyog.
Közben nőttön-nő a szerb pravoszláv egyház befolyása, s ezzel párhuzamosan vagy vele karöltve árnyékpolitikát folytatnak azok a bukott állambiztonsági és más katonai személyek, lecsúszott politikusok, háborús újgazdagok, akik a 90-es években a szót és a fegyvert forgatták, és akik a rendszerváltás után kegyvesztettek lettek. A Nagy-Szerbiáért küzdő, Kosovót el nem engedő, az erőszakot természetes, kívánatos és legitim konfliktusmegoldásnak tartó szélsőjobb és neonáci szervezetek, melyek kiválóan együttműködnek egymással és a futballszurkolók klubjaival, állítólag az ő anyagi és szellemi támogatásuknak köszönhetően élnek, mint hal a vízben - noha az állam sem átallott legitimitást, jól felszerelt helyiségeket és egyéb forrásokat biztosítani számukra. Ezek a radikális nacionalista és/vagy neonáci csoportok felkarolják a tengődő fiatalokat, a prepotens egyetemistákat és a lezüllött értelmiségieket, és megszervezik, szerephez juttatják őket. Kielégítik a vezérürü és a könnyen fogyasztható, patetikus, vallással fűszerezett ideológia iránti népi igényt.
A Dveri (Oltárajtók) nevű szélsőjobboldali klerikális szervezetnek 20 fiókja működik az országban, és nagynevű értelmiségiek is pártfogolják. Rendszeresen tartanak vitaesteket az egyetemeken és középiskolákban, pompás folyóiratot adnak ki, és Szerbia több mint 40 városában "vendégszerepelnek". Hasonlóan sikeresen ügyködik és széles körű támogatottságot élvez az Obraz (Arc) nevű szélsőjobboldali szervezet is. A Nasi (Mieink) egyenesen neonáci, klerofasiszta csoportosulásnak nevezhető, vezéregyénisége egy hitoktató, a Novi Srpski Program Srbija (Szerbia - Új Szerb Program) vezetőjét pedig Führernek becézik. Ezek a szervezetek rendszeresen szerveznek kampányokat, például a B92 rádió liberálisokat megszólaltató híres műsora, a Pescanik ellen; megakadályozzák a "szerbellenesnek" kikiáltott könyvek bemutatóit és a nekik nem tetsző vitaesteket, szerzőket, újságírókat fenyegetnek és támadnak meg. A szabad médiumokat a rendőrség nem mindig védte meg; vannak, akik a rendőrség és az agresszorok közti összefonódásról beszélnek.
Ivica Dacic belügyminiszter 2008-ban betiltotta a kimondottan fasisztoid szervezetek (a Krv i cast, azaz Vér és Becsület nevet viselő szkinhedek, a Nacionalni stroj, azaz Nemzeti Sereg és mások) közgyűlését. 2010 júliusában mégis teleragasztották a várost "Srebrenica, a szerb város fölszabadítását" ünneplő plakátokkal, folyamatosan ódákat zengenek olyan háborús bűnösökről, mint Radovan Karadzic, Vojislav Seselj és Ratko Mladic. Idén februárban a Zoran Djindjic teret a rendőrség szeme láttára, leragasztván az utcatáblát, Milos Obrenovic főkenéz terévé keresztelték át. A kosovói csatáról 1389-nek nevezett szervezet, mely augusztusban egyesült a Nasival és Szerbia számos városában rendez tüntetéseket, népgyűléseket, egyik deklarált célja "Kosovo felszabadítása a NATO-albán megszállás alól".
Az állam azonkívül, hogy nagy nehezen elkészült a betiltásukat kérelmező bírósági beadvány, eleddig érdemben egy lépést sem tett e csoportok ellen, melyek taglétszáma évről évre nő, hatásuk is erősödik; létező, jól szervezett fasiszta ifjúsági szubkultúráról és kiberfasizmusról beszélhetünk. Egyes vélemények szerint Szerbia polgárainak kétharmada hasonlóképp gondolkodik, és fennszóval vagy hallgatólagosan jóváhagyják e szervezetek erőszakos cselekedeteit is - a szélsőjobb szervezetek léte tehát komplex társadalmi probléma. "Voltaképp szeretnénk, ha az állam betiltana bennünket. Mi ezt nem fogjuk elfogadni - tessék, tartóztassanak csak le bennünket, aztán magyarázzák meg a népnek, hogy miért tették. Készek vagyunk elviselni a betiltást is meg a következményeit is" - mondta az 1389-Nasi egyik vezére. Ez a szervezet egyébként oroszpártiságával henceg, a Nasi is Putyin orosz ifjúsági szervezetéről kapta a nevét, és működését minden bizonnyal Oroszországból is támogatják.
A melegfelvonulást (illetve a rendőröket, hisz' a felvonulóknak haja szála sem görbült) ért heves támadásokra és az országra szégyent hozó futballbotrányra való szerbiai reakciók nem merülnek ki a vandalizmus és a hatezer huligán kemény börtönbüntetéseket is kilátásba helyező, leghatározottabb nyilvános elítélésében. Mindenki egyetért abban, hogy a "buli" kiválóan meg volt szervezve logisztikailag is, taktikailag is, a kövek, téglák előre be voltak készítve, s az "utcai háború" kivitelezése tökéletesre sikerült. Nem csak pimasz tinédzserek és vad ifjak voltak ezek - a médiumok szervezett bűnözőcsoportokat és "komoly huligánokat", azaz mintaszerű polgároknak látszó gazdag félalvilági bizniszmeneket emlegetnek a "gyerekek" támogatóiként, akikről a rendőrség és a titkosszolgálat mindent tud, mégsem bántják őket. Akadnak, akik 2000 elkötelezett szélsőjobboldali harcost és 200 elszánt vezért sejtenek a fiatalok gyűrűjében: mint kiderült, a szurkolók kirándulását valakik 200 000 euróval támogatták.
A kifakadt fekély
Egyes elemzők az oktatásra irányítják a figyelmet. Eszerint a szerb iskolák homofóbokat és nacionalistákat nevelnek. A tanulók a polgári nevelés tantárgy és a hittan között választhatnak. A tankönyvek zöme ókonzervatív és nacionalista szellemű, háborús ideológiával eteti a gyerekeket, a tanárok kolostorokba viszik kirándulni őket. Az anarchisztikus ízű, de nagyon is kollektivista, idiotisztikus jelszavakat hirdető mozgalmak vonzzák a szegény külvárosi srácokat, akik azt tanulják otthon, hogy nincs vesztenivalójuk.
Ezekben az októberi napokban csupán kifakadt a fekély - mondja Zoran Ostojic a Liberális-Demokrata Pártból. A két botrányos esemény tükrében megmutatkozik a szerbiai társadalom valódi állapota, amit a média színesen és szórakoztatón eltakar. Boris Tadic államfő idén szeptemberben fordulatot hajtott végre: nyitott a NATO felé, és egyre határozottabban sürgeti az uniós csatlakozást, ami sokaknak nem tetszik. Főként azoknak, akik a 90-es évek kriminalizált Szerbiáját sírják vissza, és azt szeretnék, hogy Szerbia a régió Kubája legyen; azoknak az erőknek, akik megölték Zoran Djindjicet. Bozidar Jaksic szociológus szerint szinte minden társadalmi intézmény a jobboldali mozgalmak mellett áll, az egyháztól az akadémiáig és a Belgrádi Egyetemig, beleértve a kormányintézményeket is, nem beszélve rengeteg médiumról. És mögöttük állnak a munkanélküliek, a szegények és a frusztráltak, akiknek kedves a marginális egzisztenciák barbár lázadása; az antiglobalisták, akiknek kedvükre van az anarchia, az Európa-ellenesek, akik alternatív Szerbiában gondolkodnak, és nem utolsósorban a bűnözéstől nem messze álló újgazdagok.
A legmélyebbre hatoló kritika szerint a fegyveres erők és a titkosszolgálatok részben kicsúsztak az állami felügyelet alól; az állambiztonsági szektor reformja (is) elmaradt. A kormány pragmatikus vezetői nem merik nyíltan kimondani, hogy teljes mértékben szakítottak a Milosevic-rezsimmel, és maradéktalanul, kivétel nélkül elítélik a háborús bűnöket és bűnösöket. Nem történt meg a háborút szító és háborúzó, gyilkos, népirtást is elkövető rezsim egyértelmű megtagadása. Az ország vezetői nem képesek, nem merik vállalni az új, demokratikus, Európa felé forduló, pluralista, a sovén nacionalizmust elítélő értékrendszert, hiszen az Európa-ellenességnek és a bezárkózásnak Szerbiában nagy hagyománya van. A kormánytagok ehelyett például Dobrica Cosic írót, a háború fő ideológusát (róla lásd korábbi cikkünket: Oly közel, és mégis távol, Magyar Narancs, 2010. augusztus 12.) és Miroslav Dodikot, a Republika Srpska, a Boszniai Szerb Köztársaság hírhedt miniszterelnökét támogatják. Eszerint a mai vezető politikai garnitúra képmutatásának és gyávaságának áldozata az egész, ugyancsak megosztott szerb társadalom. Fennáll a veszély, hogy a jobboldali nacionalista pártok ki akarják majd használni a szélsőjobboldali mozgalmak energiáját, kapacitását, befolyását és szervezőképességét. Az elszegényedett, frusztrált, feszültségüket könnyen destruktivitásba hajlító állampolgárok, akik szívesen feszítenek a szerbségükkel, könnyű zsákmányai a diktatórikus hatalomra törő, erőszakos és pont ezért vonzó jobboldali demagógiának. A várható betiltások és bírósági ítéletek, a mostani hűhó és kétszínű botránkozás bizonyára az ő malmukra hajtja majd a vizet.
Két eset
Az első és eleddig utolsó melegfelvonulás (Parada ponosa, azaz "A büszkeség menete") 2001-ben brutális véget ért Belgrádban. Idén hazai meg külföldi politikusok, közéleti személyiségek is csatlakoztak a menethez, köztük az amerikai nagykövet asszony. Az 1000 felvonulót hármas kordon védelmezte: 5600 rendőr. A kövekkel, fáklyákkal, botokkal és Molotov-koktélokkal felszerelt kis csoportok Ubij, ubij pedera (Öld a buzit) jelszót kiáltozva kijelölt pontokon várták és verték a rendőröket. Felgyújtottak három pártszékházat, kirakatokat vertek be, nekimentek a televízió épületének és néhány nagykövetségnek is, a sebesülteket ellátó sürgősségi kórházba is be akartak törni, és egy mammográf buszt is bezúztak, mert a liberális "B92" rádió logója volt rajta. Kifosztottak néhány sportcikkeket árusító üzletet, végül fagylaltosládákat törtek fel és jégkrémet osztogattak. Több helyen pópák, szerzetesek és szerzetesnők várták az LGBT-populációt, imádkozva és énekelve, a belgrádi főtemplom pedig ajtót nyitott, menedéket nyújtott a huligánoknak. A felvonulók sértetlenül eljutottak a kijelölt kultúrházba, ahonnan aztán - saját biztonságuk érdekében - az afterpartyt megszakítva, rabszállító kocsival szállították őket haza a rendőrök. A mérleg: 132 sebesült rendőr és 25 sérült polgár, 249 őrizetbe vett és 66 bent tartott személy. Nagy részük kiskorú, hatvan százalékuk pedig nem belgrádi, hanem Dél-Szerbiából és a Vajdaságból jött a fővárosba, direkt erre az eseményre.
Október 12-én Genovában, a Luigi Ferraris Stadionban került volna sor az Olaszország-Szerbia Európa-bajnoki selejtezőre. A személyautókkal és buszokkal (melyeket Ratko Mladic képe díszített) érkező szerb szurkolók, a Crvena Zvezda szimpatizánsai miatt a félórás késéssel kezdődő meccset a 6. percben le kellett fújni. Az Ultrabojsnak nevezett szurkolói klub, amely közel áll az 1389 nevű neofasiszta szervezethez, már a meccs előtt randalírozott Genovában, petárdákat és üvegeket dobáltak az olasz járókelőkre, és meg akarták lincselni a szerb válogatott (azaz a rivális Partizan) kapusát. A stadionban fáklyákat és füstbombát hajigáltak be a pályára, plexiüvegeket törtek össze, védőhálót vágtak szét, albán zászlókat égettek Ubij, ubij siptara (Öld az albánt) jelszóval. A lefújt meccs után az utcán csaptak össze az olasz rendőrséggel. Mérleg: 14 sérült szurkoló és 2 sérült olasz csendőr, 138 letartóztatott szerbiai állampolgár, a vezetőjük, az Ultrabojs szurkolócsoport feje és még hárman olasz fegyházban, a többit szabadon engedték, néhányat feltételes börtönbüntetésre ítéltek, ezután távozhattak. A szerb rendőrség a határállomásokon 46 szurkolót tartóztatott le. A futballhuliganizmusnak Szerbiában nagy múltja van. A 90-es években a tömeggyilkosokat, többek között a hírhedt Arkant a szurkolók közül rekrutálták. Ivan Bogdanovot, a mostani szurkolóvezért sokan Arkan utódának tekintik.
