Amikor hónapokkal ezelőtt híre ment, hogy több tízezer tonnányi külföldről behozott élelmiszer rohad venezuelai kikötőkben és raktárakban, Hugo Chávez és kormánya természetesen rögtön az ellenséget, a szabotőröket kereste az általános felháborodást keltő ügy mögött. Való igaz: az élelmiszereket nem hűtötték, de nem felforgatás és lázítás céljából, hanem vagy áramhiány miatt, vagy azért, mert meg kellett volna javítani a hűtőberendezéseket, illetve kellő mennyiségű (működőképes) járműre lett volna szükség ahhoz, hogy az államosított élelmiszer-elosztás keretében az áru eljusson a fogyasztókhoz. Csakhogy ebben maguk a különféle állami intézmények vezetői sem érdekeltek - abban viszont annál inkább, hogy fokozhassák a behozatalt, megkeresve a (minimum) kétszintű valutarendszer felől számukra nyíló jövedelmező kiskapukat.
Mindez a nyár elején meglehetősen visszavetette a venezuelai államfő népszerűségét, amely aztán mégis erősödni kezdett, annak ellenére, hogy az ország egyik legsúlyosabbnak tekintett problémájára, a szélsőséges módon elszabadult bűnözésre nem sikerült megoldást találnia. Különösen a gyilkosságok szaporodtak el, amelyek elsősorban a szegényebb rétegek körében, a nyomorúságosabb lakókörzetekben szedik az áldozataikat. Rablások, kábítószerrel összefüggő viták és bandaháborúk, bosszú és viszont-megtorlás: a milliós nagyságrendben a lakosság kezében lévő lőfegyverek távolról sem pihennek a szekrények mélyén. Vannak olyan vélekedések is, hogy miközben megszaporodtak a különféle helyi hatáskörű rendőri, polgárőri és egyéb fegyveres testületek, ám tagjaik fizetése az infláció (idén több mint harminc százalék!) következtében egyre értéktelenebb, sokan a szervezett bűnözéshez csatlakozva egészítik ki a létfenntartáshoz alig elegendő keresetüket.
A közbiztonság hiányát azzal a 2009-es adattal szokás illusztrálni, hogy miközben ebben az évben a létbiztonság fellegvárának aligha tekinthető Irakban 4644 polgári személy halt erőszakos halált, ez a szám a pár millióval alacsonyabb lélekszámú Venezuelában meghaladta a 16 ezret. Az okokat illetően nincsenek meggyőző állítások. A romló gazdasági helyzet, a szocialista eszmények megvalósítása érdekében hozott jóléti intézkedések dacára is mélyülő életszínvonalbeli különbségek mellett említeni szokás a függetlenségét vesztő bírói kar teljesítményének a hanyatlását, és azt is, hogy a gyilkosságok többségét még csak egy árva őrizetbe vétel sem követi.
Ennyiből is világos, hogy az általános helyzet - amelynek a jó oldalaként az orvosi ellátás javulását szokták például említeni, nem is szólva az olyan, mérsékelt habzású közérzetjavító intézkedésekről, mint a mostanában megnyílt olcsó (mert szubvencionált) állami kávéházlánc - nem mozdította elő a joggal állampártnak minősíthető szocialista-kommunista koalíció népszerűségét.
Ezzel párhuzamosan az eddig széttagolt venezuelai ellenzék összekapta magát, és a Demokratikus Egység Kerekasztala (MUD) néven közös jelöltekkel szállt ringbe. Legfőbb ideje volt: a Chávez-rezsim eddigi tizenegy éve alatt kevés sikerrel dicsekedhetett, öt éve pedig elkövette azt az utólag katasztrofálisnak bizonyuló hibát, hogy bojkottálta a választásokat, kényelmes, kétharmados többséget biztosítva ezzel a kormányzatnak, amely ezt a törvények átszabdalására, az igazságszolgáltatás függetlenségének megroppantására, a választási rendszer arcátlanul igazságtalan módosítására és hasonlókra használta föl.
A választási kampány szokatlanul erőteljesen zajlott az ellenzék oldaláról is - abban nincs semmi meglepő, hogy Chávez dörgedelmei az utolsó hetekben már vagy napi négy órán keresztül ömlöttek a tévéből, és a kormánypárti megszólalók elragadtatottabb pillanataikban egyenesen az ellenzék - vagyis az ellenség, a burzsoázia stb. - likvidálásáról beszéltek.
A mostani venezuelai választásokat az eredetileg tervezetthez képest előre hozták úgy, hogy az új parlament csak januárban léphet majd hivatalba. Emiatt már a kampány során felmerült, hogy a kormány egy számára kedvezőtlen választási eredményt követően is képes lesz meghozni olyan, távolról sem mindenki által támogatott intézkedéseket, melyek tovább szűkítik az ellenzék mozgásterét. A kormányoldalon ezt a gyanút egyszerűen paranoidnak titulálták - hát most majd elválik, megalapozott volt-e a félelem.
Az ellenzék ugyanis a nem végleges, de várhatóan már nem sokat változó eredmények szerint több mandátumot szerzett, mint amennyi elegendő volna a kétharmados kormánypárti többség megakadályozásához. A részletes hivatalos eredmények viszont még nem nyilvánosak, nem lehet tehát tudni, hány szavazatot takar az egyharmadnyinál több (65) mandátum. Ellenzéki becslések 52 százalékról beszélnek, amiből nagyjából sejthető, hogy a jelenlegi választási rendszer mellett az egyszerű mandátumtöbbséghez milyen irreálisan magas szavazatszámra volna szüksége az ellenzéknek. Mindenesetre a venezuelai ellenzék most a saját győzelmét ünnepli, amire Chávez csak legyint, mondván: "Hát csak hadd győzzenek!" - ami mögül valahogy nem érződik ki a könnyed engedékenység, annál inkább az a pökhendi téboly, amellyel pár hónapja, 56. születésnapja alkalmából a hosszú távú terveit latolgatta: hol tart majd a "bolívari forradalom", az ő változatlan irányítása mellett tíz, majd húsz év múlva. Ehhez a következő lépést két év múlva kell megtennie. Ha most az ellenzék kudarcot vall, nem is kérdés, hogy Chávez zavartalanul masírozhat a következő elnöki ciklusa felé. Így viszont számolnia kell az esetleges kudarccal is - amelynek megakadályozására a hatalom és a még mindig erős népszerűség biztos pozíciójából továbbra is bőven marad lehetősége.
