Mielőtt hús-vér varsóiakkal találkoztam volna, érdekelt, mitől érzi magát lengyelnek egy lengyel – amire a lengyel tudományos akadémia pszichológiai intézete által végzett, 2023-ban befejeződött kétéves kutatásának eredményei adtak választ, legalábbis papíron. Egyebek közt éppen azt vizsgálták, hogy melyek a lengyelség legfőbb kritériumai, melyek identitásuk legfontosabb sarokkövei. A megkérdezettek legelsőnek az anyanyelvet jelölték meg, ugyanakkor kevésbé számított számukra fontosnak, hogy az illető Lengyelországban született-e. Mint kiderült, a mai lengyel identitásban nem annyira lényeges kérdés, hogy az ősök is lengyelek voltak-e, ennél sokkal fontosabb tényező ugyanakkor a katolikus vallás, bár a szerepe csökkenő tendenciát mutat. A kutatás megállapításai szerint kiemelten fontos a lengyelek számára a nemzeti jelképekkel – nemzeti színek, címer, zászló, himnusz – való azonosulás mellett a politikai részvétel, a választásokon való részvétel és a nemzet történelmének ismerete. A lengyel nemzeti identitás meghatározó része a kutatás szerint – ahogyan egyébként ez jellemző a kelet-közép-európai népekre, így a magyarra is –, hogy úgy gondolnak magukra, mint a legtöbbet szenvedett népre.
A járdán kaptatva
Autóval utazom, így láthatom, milyenek a házak, a vidéki, út menti porták, milyen állapotban vannak a közutak és a táj. Az első állomás két nap erejéig Nowy Targ és Nowy Sącz, az egykori Galícia meghatározó települései, és már itt feltűnnek a szépen felújított épületek, a tisztaság és rendezettség. Ugyanez mondható el az út menti települések házairól, új tetőkkel, amelyeken számos esetben napelemtáblák láthatók. Az utak és közterületek állapota magáért beszél; egy prosperáló, fejlődő gazdaság egyik tanúbizonysága ez. Varsóban az első reggelen a fákkal szegélyezett, belvárosi Hoża utcán sétálok, reggelizőt keresek. Az előttem munkába siető nőket, férfiakat, fiatalokat – mintha csupa fiatal lakná ezt a várost – nézegetem, és jólesőn tapasztalok valami nyugodt lazaságot, jólöltözött kényelmet. Lépten-nyomon színvonalas pékségekbe, kávézókba botlok, amelyekben sorok állnak; láthatóan sokan megengedhetik maguknak, hogy házon kívül vegyék meg a napindító kávéjukat.
Bár az egykor porig rombolt város épületei cseppet sem mondhatók szépnek – kivétel a korhűn helyreállított óváros –, valamiért mégis hangulatos, tiszta és otthonos az összkép. Varsó nagyon gyorsan változik, az elmúlt 15–20 évben kinőtt felhőkarcolók nyúlánk sziluettjei vetnek árnyékot a háború után felhúzott lakótelepi tömbházakra.
A történelem a városé, az embereké
Hogy a történelem iránti szenvedély a lengyel identitás része, arról az egyre-másra nyíló múzeumok mellett a mindenhol felbukkanó emléktáblák és a tereken felállított kiállítások, különböző emlékhelyek is tanúskodnak. Szinte alig találni a városban olyan házfalat, felületet, ami ne emlékeztetne valamilyen jeles eseményre, így például megemlékeznek azokról a varsóiakról is, akik az 1956-os magyar forradalom iránti szolidaritásukat önkéntes felajánlásokkal fejezték ki.
A húsz évvel ezelőtt, egy korábbi villamos erőműben kialakított Varsói Felkelés Múzeumában az intézmény igazgatóhelyettesével is találkozom. Paweł Ukielski készségesen fogad a bejáratnál, ahol százméteres sor kanyarog. Előző nap Andrzej Duda államelnök és Rafał Trzaskowski, Varsó polgármestere találkozott itt a felkelés még élő, alig 400 veteránja közül azokkal, akik el tudtak jönni. Azonban nemcsak ők, hanem az afganisztáni és iraki missziók veteránjai is meghívást kaptak, hangsúlyt adva szerepüknek, egyben elindítva ezzel a veteránokról szóló közpolitikai diskurzust. Hogy a fiatalok és a veteránok találkozása is különösen fontos számukra, később válik egyértelművé. A megemlékezésre több mint 2000 cserkészlány és -fiú érkezett.
A múzeum, bár a területe nem hatalmas, a felkelés szinte minden aspektusát igyekszik bemutatni. Tavaly külön időszaki kiállítást kaptak a nők, akiknek a felkelésben játszott szerepe óriási volt. Nincs olyan film, könyv, kiállítás vagy visszaemlékezés, ami ne szólna arról, hogyan vették ki a részüket a harcokból, az első vonalban éppúgy, mint összekötőként, az ellenállás szervezte kórházakban ápolóként dolgozva, vagy a felkelés alatt megjelenő újságok készítésében és terjesztésében szerepet vállalva. S nem csupán kivették a részüket, de egybehangzóak a visszaemlékezések arról, hogy gyakran a csatornában zajló műveleteket is jobban viselték a férfiaknál. Érdemes felnagyítani, mivel járhatott mindez – hiszen a felkelés heteiben a városlakók ürülékének elvezetésére szolgáló csatornarendszer nem csak a túlélést szolgálta búvóhelyként, de a hírek, eszközök, emberek eljuttatását is, a harcot a németek ellen, bármi áron.
És ha a nőket említem, nem hagyhatók ki a gyerekek sem; a rengeteg civil gyerek áldozat mellett sok ezren a harcokban aktívan részt vállalva haltak hősi halált.
Jelenleg éppen új keletű társadalmi vita zajlik arról, vajon a korhűen újjáépített Óváros kapujánál felállított Kis felkelő szobrát ihlető egykori áldozat fiú vagy lány volt-e, s szabad-e egyáltalán gyereket fegyverrel ábrázolni. Mindenesetre, függetlenül a nemétől, ott jártamkor szinte alig látszott ki a virágokból és gyerekrajzokból.
Történelem egy varsói általános iskolában
Bogusław Mielniczuk Varsó Mokotów kerületében, a Bronisław Malinowski olimpiai aranyérmes atlétáról elnevezett általános iskolában tanít történelmet, és július 31-én, egy nappal a felkelés évfordulója előtt kalauzom a városban. A 48 éves férfi olyan helyekre visz el, amelyek a város rejtekében, eldugottan tanúskodnak az egykor történtekről. Nem turistacélpontok ezek, sokkal inkább részei a helyiek életének, amelyeket a magukénak tudnak, és különösebb csillogás vagy hírverés nélkül használják az emlékezésre.
Vele jön a fia, Bartek is; nyári szünet van. Zöld szemű, szeplős, göndör hajú tízéves srác, aki követi az apját és a magyar újságírót, s végighallgatja az ismert történeteket. Tudja, hogy a virágokat az apja és a diákjai ültették a tömbházak között, a szürke falon elhelyezett kőtábla alá és az, hogy a nagy melegben is virágoznak, az ő gondoskodásuknak köszönhető. Ismeri az öt fiatal tragikus sorsát, akiknek a sírjához egy árokszéli ösvényen át vezet az út. Az erdős részen körbekerített, egyszerűségében is szép emlékmű kerít magának helyet, páfrányok élnek a földhalmon. Szemközt néhány fiú ücsörög a porban, zavarba jönnek az idegen kíváncsiságtól. 16 évesek, megilletődve árulják el a nevüket, Jakub, Szymon, Mariusz, Michał. A maguk elszánásából jöttek mécsest gyújtani erre a helyre, ahol náluk alig idősebb, 20–22 éves fiatalok haltak meg, amikor indultak volna a városba csatlakozni a harcokhoz, de a németek rajtuk ütöttek. A fák takarásában utánpótlás-útvonal húzódott, ahol fegyverek, élelmiszer érkezhetett, visszafelé információ, sebesültek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
