Kultúra

Az azért már a nyolcvanas években sem számított újdonságnak (’82-t írunk, midőn a filmet a tengerentúlon bemutatják), hogy az írek a közhiedelem szerint iszákosak, s mint ilyenek ideális antihősök, ami persze csak akkor áll meg, ha szeretünk a közhelyek közt halászgatni, és szeretjük – naná, hogy szeretjük – az alkoholban pácolt, meredeken lefelé tartó pályaíveket.

Kevés Nagyszínpad-idegenebb produkció volt a Sziget közelmúltbéli történetében, mint a Sigur Rós idei koncertje, de Noel Gallagher is kissé oda nem illőnek hat ezen az óriási területen.

Az idei Sziget legerősebb estéje, a szombat nem okoz csalódást, a várakozások teljesülnek – legyenek azok bármilyenek is.

Külön kormányhatározat, kényszerű helyszínváltoztatás, sűrű zivatar és érdemi tumultus is megelőzte Plácido Domingo idei második budapesti föllépését, s ha ehhez még hozzátesszük az ismert tényt, miszerint a nagy énekes immár 75 esztendős, igazán nem túlzás megkockáztatni a kijelentést: balul is sikerülhetett volna a Sportarénába átköltöztetett ingyenes koncert.

Az elmúlt évekkel szemben idén sokkal több olyan koncert volt, amit imádtam, de most is arról írok, hogy mit láttam a koncerteken túl. Elsősorban a biztonsági kérdések érdekeltek.

Kevés frázist ismétlünk olyan gyakran, mint a holokausztra emlékezést, a múlttal való szembenézést és a felelősségvállalást előíró imperatívuszokat.

Lehet-e az információtechnológiáról regényt írni? Kell-e? És ha már megszületett a szöveg, vajon a gyors elévülési idő miatt érdemes-e vesződni az elolvasásával?