Mit keresek én itt? De tényleg, konkrétan mi az, amit keresek? Mert kétségtelenül olyan érzésem van, hogy rejtőzik itt valami, ami rám vár, nekem tartogatja magát, hozzám akar szólni a maga módján, a maga nyelvén. Tanulság, mondanivaló, lényegi kérdés, ontológiai rejtély? Ne menjünk ilyen messzire, mondanám reflexből, de miért is ne, menjünk, ameddig csak lehet.
Csak egy testnek lenni elvileg maga a halál. Addig nincs olyan test, ami ne lenne több önmagánál, azután nincs olyan, ami még mindig több lehetne. A romlás azonnal beindul, gyarló emberi praktikák ide vagy oda, balzsamozás, preparáció, formaldehid, ami csupán test, az pusztulásra van ítélve. „Mert testben élni maga a halál” – írta Borbély Szilárd, de nem testben élni akkor vajon mi? Az még csak halál sem. Semmi.
Akit már életében csupán testnek látnak, tulajdonképpen eleve halottnak tekintik. Tárgyiasítják, szoktuk mondani, de még ez sem teljesen igaz. A tárgy, az valami más, az élettől megfosztott testek inkább preparátumok, nyomok, akármennyire makulátlannak tűnnek is, torzók csupán. Az elszundító Gunther von Hagens álma egy unalmas balettelőadás közben.
Nem lehetünk csupán testek, miközben, attól tartok, nagyrészt mégis azok vagyunk, kellő távolságból, vagy ne adj’ isten túl közelről nézve.
De mit tudhatok én a női testről? Egyáltalán mi az, hogy női test? Mitől női egy emberi test? Az enyém például miért nem az? Vannak persze bizonyos attribútumok, ugye, nézzünk csak körül. Úgy értem, a kiállítás képein. Vannak még képességek is, mondjuk, ha nagyon akarnék se tudnék megszoptatni egy gyereket. Vagy ha már itt tartunk, még csak megszülni sem. Ugyanakkor nem minden nő szoptat, és nem minden nő szül. Vagy ha a női szervekről van szó, a melleitől, a méhétől, a petefészkétől megfosztott női test attól még női test marad. Végső soron alighanem attól női egy test, ahogyan rá nézünk. De a tekintetünk már a mi felelősségünk, mondhatni az saját belátásunkra van bízva a kérdés. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy tévedhetetlenek lennénk, éppen ellenkezőleg.
„Mérhetetlen kár volna, ha a nők úgy írnának, mint a férfiak, úgy élnének, mint a férfiak, úgy néznének ki, mint a férfiak, hiszen a világ roppant terjedelméhez és változatosságához mérve még két nem is kevésnek tűnik, hogy lehetnénk meg akkor egyetleneggyel?” – írta, félelmetes, de kis híján már egy évszázaddal ezelőtt Virginia Woolf a Saját szoba című esszéjében. Nem tudom pontosan megmondani, de az a benyomásom, hogy a mai viták többségére nézve is igaza van. Talán mert a mai vitáink egyben nagyon régi viták is.
Azzal, hogy Fajgerné Dudás Andrea festményén a sarokban Éva egyedül áll, azt hiszem, egy ilyen nagyon régi vitához szól hozzá meglehetősen friss hangon. Se Ádám, se kígyó. Bocs, de az almát elérem egyedül is, basszátok meg. Az árnyéka viszont, mintha külön életre kelt volna – a női Schlemil. Bár a női lét elég hosszú ideig amolyan árnyéktalanságban telt tulajdonképpen. Mintha elviselhetetlen napsütésben, vagy szüntelen sötétben.
A test mint olyan, s a női test mindenek felett, a melankólia forrása. Amikor szép, azért mert el fog csúnyulni, amikor nem szép, azért, mert lehetne. A melankólia mint a lehetséges, de nem létező iránti vágy. Honvágy otthon nélkül. Persze, hogy mi szép vagy mi nem, azt ugyanúgy a másik tekintete határozza meg, és nem az objektív paraméterek. Hiszen ilyenek nincsenek is, bár társadalmi szinten van igyekezet arra, hogy úgy tegyünk, mintha volnának.
Társadalmi nem, társadalmi szépség, társadalmi vita, a végén mégis folyton csak egyedül vagyunk.
Ez is melankólia. A test melankóliája a magánya is, hiszen soha nem osztható meg tökéletesen a bármikori másikkal. Nincs közös test se a szerelemben, se a szaporodásban. Együttlét van csupán, egymás melletti lét, nincs közös élet, csak az enyém, és a tiéd. Illetve a vágyott harmadik, ami akkor is idegen, ha megszületik végül, és akkor is ismerős, ha soha nem jön el.
Az osztódás épp úgy optikai csalódás csupán, ahogy az összeolvadás lenne, vagy ahogy a mozaikjaira bomló test tükörvíziója az. De hát épp az előbb beszéltünk arról, hogy mennyi minden múlik a tekintetünkön. Innen nézve mégis csak érvényes a látvány. Például az is, amihez kénytelen vagyok folytonos mozgásban maradni. Nem a kép mozdul, hanem a néző. Kimozdít egyensúlyi helyzetemből Verebics Ágnes peep show-doboza, és nem is találok vissza hozzá könnyen. Jut eszembe a valaha volt legrosszabb magyar filmcím-fordítás: Diane Arbus 2006-os életrajzi filmjéhez – A szépség és a szőr (eredetiben: Fur). Igaz, ott nem a nő volt szőrös, hanem a Vasember, de ez majdnem mindegy is talán. Csubakka hím vagy nőstény amúgy? A szőr, mint legolcsóbb opció a nemiség eltüntetésére. A szakállas nő, mint a legkorábban feltáruló kiskapu a két térfél között.
És szépen megérkezünk a teremtés és az osztódás idejéből a túl sok lehetőség idejébe, ami alighanem a jelenünk. A Juhász Villő képén álló alak sem kevésbé magányos, mint az almáért egyedül nyúló Éva, vagy a sebhelyét feltáró névtelen nő. A tükörben megjelenő, testét fényképezővel megörökítő nőalakról készült olajkép mint amolyan önreprezentációs tükörlabirintus lebeg előttünk. Ő volna nárcisztikus énünk végtelenül hétköznapi megtestesülése. A túl sok ruha, a végtelen számú jelmez, az ellenállhatatlan erővel ránk telepedő önreprezentációs kényszer rétegei mögött elveszni látszó saját én. A testem én vagyok, de csak egy testnek lenni elviselhetetlen volna, hát ezért én vagyok az összes anyag és forma, az összes felület is, amivel ezt a testet elrejtem, vagy amiből ezt a testet időnként kibontani próbálom.
Kevés kép, nagyon sok dilemma, változatos vizuális jelekkel feltett kérdések sűrűje. Végül is ezért vagyok, ezért lehetek itt, hogy a magam kérdéseit hozzáadva nyissam meg a párbeszédet, amit nagy örömmel meg is teszek.
Csak egy testnek lenni, Tér-Kép Galéria, 1016 Budapest, Krisztina körút 83-85. Kurátor: Tóth Ádám. A kiállítás szeptember 29-ig tekinthető meg.
