Kultúra

Számolni sem tudjuk - és nem is akarjuk -, hány film járulékos hasznait adta össze a közelmúltban Michael Caine kellemes angol öregúr imázsa és Clémence Poésy bájosan zavart tekintete. Sandra Nettelbeck író-rendező nyilván forradalminak értékelte ezt a felfedezést, mert nem is tett mást filmjében, mint összepakolta a két színészt, és várt a varázslatra. Nem jött.

bárhonnan, az alábbiakban mindenki megtalálhatja a magáét. Szóval, tessék választani!

Volt idő, hogy évente Budapestre hozta őket az Árpád sínautóbusz, ám azután évtizedeken át jobbára az újévi Strauss-koncertek híre, majd közvetítése jelentette a magyar közönség számára a legszorosabb kapcsolatot a Bécsi Filharmonikusokkal.

Volt a 2000-es évek elején három angol zenekar: nagyjából egy időben jelent meg az első lemezük, többé-kevésbé a Radiohead-iskolát követő, melankolikus, szerethető dalokkal. Közülük a Coldplay szép lassan a giccs bűvöletébe merült, a Doves pedig négy remek album után jelenleg is tartó pihenőre vonult, úgyhogy most már csak az Elbow tartja a megbízható színvonalat.

Habár a Varázsfuvolát gyermekoperának vélni sokak által bizonyított tévedés, azért a zenés színházi praxis nemigen vesz tudomást erről - s úgy lehet, jól teszi. Mert ha a gyermekközönség nem is tud mit kezdeni a szabadkőműves-szimbolikával, s egyáltalán Sarastro figurájával, azért Schikaneder sokat gyepált librettója máig felkínálja a gyerekek és az operai közönségnevelés számára Papagenót és a zene megszelídítő, bűvös hatalmát.

Még 2000 környékén olvastam egy Green Day-interjút, amiben a basszusgitárosuk azért temette a punkot, mert már az anyja barátnője is festi a haját, és orrkarikát hord. Most meg itt van egy operákon és dzsesszen nevelkedett bölcsészlány meg négy jóképű, grafikusforma fazon azzal a névvel, hogy Perfect Pussy. Ráadásul olyan a zenéjük, mintha kihajolnánk a gyorsvonat ablakán.

Két fiatal srác ül egy ház foghíjas tetején - éppen újrarakják a cserepeket -, nem történik semmi, csend van. A táj csodaszép, de a teljes képet - aztán a film egészét - átjárja valami furcsa szorongás.

Hagyomány, hogy a Bartók Emlékházban hangversennyel emlékeznek meg a Csalán út 29. egykori lakójáról. Úgy esett, hogy idén a megemlékező koncertet két olyan muzsikus adta, akik régóta a nagyvilágban öregbítik a magyar zene hírét: a Hollandiában élő Würtz Klára zongoraestjét hallhattuk, a Franciaországban élő mezzoszoprán - René Jacobs és William Christie felfedezettje -, Károlyi Katalin közreműködésével.

"Csak két ember van, aki igazán él, aki igazán ember. A költő az egyik, a másik az államférfiú" - idézi a szerző Asbóth Jánost, kommentár nélkül. Ha ez igaz lenne, akkor Kukorelly Endre, a Lehet Más a Politika nevű párt egykori képviselője két évig az élet császára lett volna. A könyvéből nem így tűnik.

Olyan színész (volt), aki a telefonkönyvet is. 71 évesen lépett le a színről.

John Ford és Howard Hawks: minden idők legnagyobb és második legnagyobb western-rendezője. Joseph McBride mindkettőjükkel találkozott személyesen – a Kaliforniában élő filmtörténésszel skype-on beszélgettünk a western két ellentmondásos zsenijéről – és John Wayne járásáról.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora volt az elmúlt nyolc évben. Képzési reformokról, oktatáspolitikáról és színházi területfoglalásról beszélgettünk, Sztanyiszlavszkijtól Kerényi Imréig.

Amikor Sztupa és Troché az utolsó előadás után nekivágtak, dőlt az eső. Zuhogott egész nap, már délután bőrig ázva érkezett a közönség, párálló kabátok, csapzott hajzat, emberszag, mégis öröm volt nézni őket, mert sokkal többen voltak, mint nyáridőben. Mint nyáridőben, mint egy jóval nagyobb településen, az artista pedig megbecsüli ezt, tudja, hogy az a drága jó publikum tartja őt el, a Sigurcello Circusban pedig külön súlyt fektettek rá, hogy az utolsó sátorállító legény, de még a részeges állatgondozó is az eszében tartsa ezt, gyakorlatilag a nap mind a huszonnégy órájában, s lehetőleg azután is. Így aztán még nagyobb volt a döbbenet, amikor az esti műsorra a délutáninál is nagyobb tömegek érkeztek, s itt-ott fel kellett vonni a sátor oldalfalát, hogy mindenki elférjen.

"Egy régi bécsi anekdota szerint a Westbahnhofra éppen megérkezett idegen megkérdez egy bennszülöttet: "Hogyan juthatnék el a filharmonikusokhoz?". "Sokat, nagyon sokat gyakoroljon!" - hangzik a válasz." Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok hajdani törzsgárdatagja és elölülője idézte fel az ismert poént memoárjában (És ezért még fizetnek is...), amelynek voltaképpeni főszereplője a nagy hírű együttes.