Karácsonyi ajándékként szakadt az irodalmi közvélemény (vagy amit annak lehet nevezni) ilyesmire érzékenyebbjeinek nyakába a hír, hogy az év eleji százötvenmillió forint után újabb, pályázati rendszeren (és egyáltalán, pályán) kívüli adományként ezúttal négyszázmillió (400 000 000) forinttal lepi meg a kormány a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) néven futó, Orbán János Dénes vezérelte íróiskola-projektet. Amit erről gondolok, azt múlt heti cikkemben igyekeztem összefoglalni, és mivel azóta erről az egészről semmi új nem derült ki, és a KMTG vezetőségéből sem reagált senki, ehhez egyelőre nincs mit hozzátennem. Az íróiskola mentorai közül azonban Szabó Borbála Facebook-oldalán közzétett egy szöveget, valamiféle hitvallást, ha nem is a négyszázmilliós támogatás megérdemeltségéről (bár tagadni sem tagadta azt), hanem saját szerepéről a KMTG-ben.
Mindez önmagában is megérdemelne néhány kommentárt, úgy meg különösen, hogy a cikkemre is utal benne egy fél sor erejéig, azt állítva, hogy „tényszerű tévedések” vannak benne.
Idézem: „Szarul érzem magam a megértés, elfogadás – sőt: a tények iránti érdeklődés totális hiányától (amiért végül is felidegesített egy kicsit Krusovszky Dénes narancsos cikke, amelyben tényszerű tévedések vannak: már hogy semmit nem tett volna meg a KMTG a megígért dolgokból: nekem megjelent az idén két könyvem a Tilos az Á-nál, volt két színházi bemutatóm a Kolibriben és az Átriumban, tanítok; vagy hogy nem állnánk kapcsolatban fontos kiadókkal: Ugron Zsolnának kijött egy új könyve a Librinél, meg egy régi is, Nagy Koppány Zsolt továbbra is magvetős stb.)”
Hát, én is elég kellemetlenül érzem magam (ha nem is épp szarul) egy ekkora félreolvasástól
és félremagyarázástól. Én ugyanis a következőt írtam: „Orbán János Dénes az év eleji vita során ígért fűt-fát, nagy neveket, jó kiadókat, igényes kiadványokat, látványos programokat, országos turnét, és ami még eszébe jutott, bármit. Most ott tartunk, hogy azt se lehet tudni, az akadémiát eszik-e vagy isszák, se turnéjuk nem volt, se kiadványuk, egyetlen folyóiratblokkjuk jött ki a decemberi Magyar Naplóban.”
Nem gondoltam, hogy ezt így kell elmagyarázni, de rajtam ne múljék: én nagyon örülök annak, hogy idén Önnek több könyve megjelent és színházi bemutatói is voltak, sőt Ugron Zsolna új könyvének híre is örömmel tölti el a lelkem, csakhogy ennek semmi, de semmi köze nincs ahhoz a problémához, amiről én és mi, akik sérelmezzük a KMTG példátlan hátszelét, beszélni igyekszünk. (Nyilván erre utalt Ugron Zsolna kiadója is, amikor egy kommentben határolódott el, mondván, a KMTG-nek semmi köze ahhoz, hogy a Libri kiadta nevezett szerző kötetét.) Mielőtt tehát azzal vádolt volna, hogy totálisan hiányzik belőlem a tények iránti érdeklődés, érdemes lett volna még egyszer átolvasnia, mit is írtam. Abban azonban igaza lehet, hogy az elfogadás hiányzik belőlem a KMTG-vel kapcsolatban; az alábbiakban, ha eddig nem lett volna világos, miért, megpróbálom az okokat röviden kifejteni az Ön hitvallása alapján.
Azt tulajdonképpen még tudom némiképp ironikus fordulatként értelmezni, hogy nem azt mondja, „ezzel együtt”, hanem: „ezen kívül”. Mármint, amikor úgy kezdi a szövegét: „Én mentorként tagja vagyok a KMTG nevű szervezetnek, tanítok, írok, és kapok érte fizetést. Ezen kívül nem teszek olyasmit, ami nem fér össze művészi/emberi lelkiismeretemmel.” Az azonban már egyáltalán nem vicces, amikor azzal folytatja, hogy „Nem írok Orbán Viktort dicsőítő drámákat (sőt – bár ezt soha nem ellenőrzi senki), nem járok pártrendezvényre, bensőséges bulikra, nem szavazok meg semmi olyasmit, amivel nem értek egyet, nem írok a Magyar Időkbe”.
Valóban itt tartanánk már?
Az a függetlenségünk bizonyítéka, hogy nem írunk a (mindenkori, bármikori, mostani) vezérről hozsannázó csasztuskát és nem járunk pártgyűlésekre? Most már tényleg itt van az ingerküszöbünk? Az rossz, ha megmondják, hogy dicsőítő művet kell írni, de ami az alatt van, az belefér? Tényleg azt gondolja, hogy amíg ez meg nem történik, minden rendben? És akkor az egész magyar kultúra tegyen úgy, mint az egyszeri rendőr, aki a családon belüli (pardon: párkapcsolati) erőszak hírére csak a vállát vonogatja, hogy amíg vér nem folyik, nem tehet semmit?
Nem az a baj a KMTG-vel, hogy ráveszi az oktatóit, hogy Orbán-dicshimnuszokat zengjenek, mert ezt senki nem is mondta, így annak sincs különösebb jelentősége, hogy Ön ezt a ki nem mondott állítást most cáfolni igyekszik. (De ha azt mondja, hogy mentorként nem kell a Magyar Időkbe írnia, javaslom, vessen azért egy pillantást az oktatók névsorára, és zárja ki közülük azt, aki nem visszatérő szerző ott.) Ha követte az év eleji vitát, vagy legalább mentorrá válva visszaolvasta, látnia kellett, hogy nem erről szólt az akkori csörte. Arról szólt, hogy van itt egy kivéreztetett szelete (sok hasonló szelet mellett) a magyar kulturális életnek, nevezetesen a pályakezdő írókkal foglalkozó szervezetek működése, s a kormány az erre fordítható, évről évre radikálisan megnyirbált büdzsé pangó vizébe egyszer csak bevágta a KMTG-t mint egy féltéglát (vagy tán egészet), s akkora pénzzel indította útnak a homályos projektet, amitől a színtér összes többi (nem csak egy-egy hideglelős) szereplője dobott egy hátast. Most meg mindezt megfejelve a kormány, egy gyakorlatilag eredményekben igen szegény (ismétlem: a KMTG egésze és nem egyes oktatóinak és mentorainak külön-külön műhelye szempontjából) esztendő végén (illetve azt meg sem várva) az eredetileg is botrányos döntést überelve újabb, ezúttal végképp horrorisztikus összeget vágott hozzá az iskolához.
Akkora pénzt, ami jóval több, mint az összes – az összes, és már nem csak a fiatalokkal foglalkozó! – szervezet költségvetése együtt.
És ezek a szervezetek nem csak írást oktatnak, de könyveket adnak ki, vitaesteket szerveznek, felolvasásokat tartanak határon innen és túl, nemzetközi projektekben vesznek (immár inkább: vennének) részt. Ehhez képest az Önök íróakadémiájának támogatása valóban letaglózó. És tudja, hogy miért kaptak ennyit? Nyilván maga is hallotta már főnöke azóta szállóigévé nemesedett megjegyzését: mert jó ajtón kopogtatott.
Ha tehát feltette a kérdést: „Biztos, hogy büdösebb ez a pénz, mint a többi?”, kénytelen leszek azt felelni: igen. Ezután értenie kell, hogy miért nem lehetek elégedett, a következő megjegyzésével sem (amit bevallom, a szövege csúcspontjának tartok): „Bárki pályázhatott volna rá, de ti nem tettétek, mert – nem.” Nagyon nagy, mondhatnám, rettenetes különbség van egyik nem és a másik között. Ön itt azt sugallja, hogy aki nemet mondott ezért vagy azért (hívták és nem ment; nem hívták és nem is ment; ment volna, de aztán meggondolta magát, etc.), csak megrándította a vállát: „mert – nem”. De hát az év eleji nem (és most az újabb, még határozottabb nem) mögött ennél jóval nagyobb tétek és megfontolások húzódtak és húzódnak meg. Nem olvasta az akkori vitacikkeket, nem volt ott az ELTE-n, és ha nem, nem is hallott róla, nem vette észre az egész akkori felháborodáshullámot? Ha nem, az nagy baj, ha igen, és azt mondja: „mert – nem”, az még nagyobb.
Azt is írja, „Nem fogadom el, hogy létezik valamiféle »írói szakma«, amiért felelősséget kellene vállalnom olyan módon, hogy nem pályázom meg egy nyíltan meghirdetett (!) ösztöndíj-rendszerű állást.” Jó, hát ne fogadja el. De azt csak elfogadja, hogy van egy valami, amit irodalmi közvéleménynek hívnak, ami a sok különálló véleményecske vegyüléséből keletkező viták és eszmecserék, véleménycikkek és arra adott válaszok, Facebook-posztok és kerekasztal-beszélgetések láncreakciója során? Ebben a viszonyrendszerben pedig kénytelenek vagyunk felelősséget vállalni a döntéseinkért – nincs olyan, hogy „Hagyjatok engem elkárhozni, srácok!”. Ezt Szabó Borbála facebookozó ember mondhatja, ha akarja, de mint Szabó Borbála KMTG-mentor, nem, legalábbis felelősséggel nem, hiszen a döntése, hogy a KMTG mentorává vált, már nem csak az Öné, hanem mindannyiunké – éppen ezért olyan elkeserítő, hogy megnyilatkozása hitvallás lett inkább, és nem érvelés. „Fogadjátok el, hogy az én lelkiismeretemmel ez a helyzet összefér” – írja, és én ezt kénytelen vagyok elfogadni, nyilván, mint ahogy Ön is azt, hogy az efeletti méltatlankodásomat vagy elkeseredésemet szóvá teszem.
Nem lehet sajnos elviccelni és kedélyeskedésbe oldani a mostani helyzetet. És nem lehet azt a véleményt, miszerint ez az egész kezd nagyon kínosan emlékeztetni az egypártrendszer kliensirodalmára, elintézni annyival, hogy Ön a rendszerváltás után vált azzá, akivé. Vagyunk így ezzel egy páran, az Ön mentoráltjai például egytől egyig; nem hiszem, hogy van olyan nézőpont, amiből a jó ajtón kopogtatás, a felelősség nem vállalása, az elkárhozni hagyás az az írói mentalitás, amit érdemes lenne átadni nekik. Facebook-bejegyzését a Kádár-kor egyik legnépszerűbb előadójának unásig ismert slágerrefrénjét parafrazeálva zárja, pedig ez már így egy rég lejárt lemez. Ha lehet, ne tegyük fel újra.
