Kultúra

Most hatvanéves, és mint mindenki, ő is magyar: egy francia angoltanárnő és egy Eperjesről kivándorolt széfgyártó lánya. A merész szerepek specialistája, s egy ideje Michael Haneke múzsája. Nálunk most a Haneke, a rendező c. dokumentumfilmben látható. Berlinben beszéltünk vele.

Öt év szünet után elkészült az együttes új munkája, a Light Leaks. A zenekarvezetővel a hosszú kihagyásról, a folyamatosan változó zeneiparról, a science fictionről és Lugosi Béláról beszélgettünk.

Habár az idei nemzeti ünnep valószínűleg nem annak a szélnek a megidézésétől lesz emlékezetes, melyet az egykori márciusi ifjak keltettek, sokkal inkább attól a konkrét vihartól, amely rendkívül udvariatlanul beterítette hóval a fél országot, és türelmetlenségében annyit se várt, hogy a belügyminisztérium döntéshozói alaposan végiggondolhassák, mit kéne ilyen kínos helyzetben tenni.

Helyesek vagytok, lelkesek vagytok, tehetségesek vagytok - de ez most nem jó. Mondhatnám, hogy azért, mert még nincsen készen, mert kellene még sok próba, némi dramaturgiai beavatkozás; és ez mind igaz lenne, csak kevés.

Ha már a remake idejét éljük, és úgysem lehet megúszni, akkor legyen ilyen mindegyik. Szellemesen és invenciózusan átírt, jól kitalált és kellőképp aktualizált. Ahogy a (főcímben íróként tündöklő) Coen testvérek vették munkába az 1966-os Gambitet, amit akkor még Gyalogáldozatnak hívtak.

Szöveg vagy zene, zene vagy szöveg - vajha melyiket illeti meg az elsőség az operában? E kérdés körül forog Richard Strauss utolsó operája, amelyet még maga az idős komponista emelt a hattyúdal kitüntetett rangjára - méghozzá az egész pályafutására olyannyira jellemző tudatossággal.

Miért néznek rájuk ferde szemmel komolyzenész kollégáik? Mi fán terem a diplomás, városlakó népzenész? Tényleg megfojtja a világzene a táncházat? Kik szereznek manapság népzenét, és egyáltalán: lehet-e élőnek nevezni egy olyan műfajt, amelyért Bartók óta már sokan félreverték a harangot? Erről kérdeztük az MTA Zenetudományi Intézetének igazgatóját. Dr. Richter Pál egyben a Zeneakadémia Népzene Tanszékének alapító tanszékvezetője, a hat éve indult egyetemi képzésről is beszélgettünk.

"Nyoma sincs benne semmiféle romantikus szertelenségnek, külsőséges pátosznak, rossz értelemben vett hatáskeresésnek. Formaérzéke csalhatatlan. Egész zenélése, izzó intenzitása mellett is, fegyelmezett: kristálytiszta logika és impulzív intuíció találkozása." Így jellemezte 1968 márciusában a Film Színház Muzsika kritikusa, a pár évvel később már a német Opernweltet főszerkesztő Fábián Imre a hazánkban akkor debütáló új karmestertitánt, Claudio Abbadót.

A recsegő Szokol rádióban kezdődik A Szabó család kétezredik része - sokaknak ez ugrik be elsőre a rádiójátékokról. Pedig vannak nekünk és rólunk szóló, kortárs és modern darabok, csak alig tudunk róluk. A műfaj ma is él, annak ellenére, hogy a Rádiószínház műhelye 2011-ben megszűnt.

Nem először fordul elő, hogy a grafikusként induló, majd a fotó és a videó felé forduló művész egyetlen installációt helyez el egy adott térben. 2011-ben a Paksi Képtár csarnokában kék és fekete dobozokból épített fel óriási, hajóra emlékeztető építményt (melyen egy adott nézőpontból kiolvasható volt a God Bless felirat), egy évvel korábban pedig a Miskolci Galéria fekete műanyaggal bevont terében szókapcsolatok, szavak töredékeit állította ki (ezek a megnyitó előtt "estek le" a falról).

Todd Philips alig négy éve a Másnaposokkal a piálós-fingós havervígjátékok élmezőnyébe küzdötte fel (le?) magát. Az ilyen mozik - mint a randin nézett romkom és a szex közben stírölt pornó - jobb pillanataikban bensőséges viszonyba kerülnek fogyasztóikkal: miközben röhögünk a nyomorult hősökön, mi magunk is haladunk a leittasodás lejtős útján.

A dán tévé-show-man és akcionista újságíró filmjének fő helyszíne a négymilliós Közép-afrikai Köztársaság: glóbuszunk természeti kincsekkel és szépségekkel dúsan ellátott, nem is olyan kicsiny pontja, melynek a politikán kívül semmi oka nincs arra, hogy a világ ma a "bukott államok" első soraiban tartsa nyilván.