Kultúra

"A Manfréd-szimfónia bemutatója semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, mégis az volt a benyomásom, hogy a közönség értetlenül, hűvösen és közömbösen állt vele szemben. Ettől az érzésemtől a hangverseny befejezését követő ovációk sem tudtak megszabadítani." Ezt jegyezte fel 1886. március 13-án a naplójába az aggodalmas Csajkovszkij, két nappal a Lord Byron műve által ihletett programszimfónia moszkvai ősbemutatója után.

Meglehetősen ritka, hogy egy kortárs képzőművész vallásos témákkal foglalkozik. Egyáltalán lehet-e egy zárt, évszázadok alatt kialakult ikonográfiai rendszerhez bármit hozzátenni, vagy másként, valami újjal és általánossal gazdagítani a kanonizált ábrázolási formákat?

Amikor Sztupa és Troché magas vendégükkel besétáltak a Fővárosi Állatkertbe, Szorkin első kérdése az volt, hogy hol vannak a gorillák. Sztupa kissé megütődött: ez azt feltételezi, hogy nem ügyelnek kellőképp a biztonságra? Igaz, ami igaz, Sztupa nem csinált nagy faksznit a dologból; jó messzire elkerülve a hivatalos fórumokat, egyenest a szakemberekhez fordult.

Csecsen kislány érvényes papírok nélkül; francia kisfiú és az ő segítőkész anyukája; külvárosi iskola Párizsban és az azt övező, folytonos razziáktól, illegális bevándorlók elleni erőszakos rendőri fellépésektől nyugtalan közeg - ebből indít Romain Goupil filmje.

A feltörekvő, fiatal zenekészítők közül kevesen részesülnek mostanában annyi éltető hype-ban, biztató támogatásban és lelkes rajongásban, mint a mostanság leginkább Londonban, Maria Minerva néven alkotó, eredetileg tallinni Maria Juur.

Zukerman és Mutter vendégszereplései között félúton - Leonidasz Kavakoszt hozta magával Budapestre, s a pár éven belüli immár harmadik találkozás újra csak ámulatosnak mutatta a rokonszenvesen tartózkodó, virtuóz görög művészetét. Ezúttal a hegedű valóságos pokolra szállását hozta elénk Sosztakovics I. hegedűversenyét játszva: intenzitásában is mindvégig elegáns, megejtően szép hangon, a hátborsóztatóan eleven drámaiság érzékeltetésével.

Aki ismeri a Solarist, nyilván nem tudott elvonatkoztatni a kultikus Lem-regénytől, de Andrej Tarkovszkij filmjétől sem. Aki pedig ismeri Ben Frostot, nem lepődhetett meg azon a morajló, experimentális komolyzenén, amit múlt csütörtökön a Müpában mutatott be Daníel Bjarnason és a Sinfonietta Cracovia előadásában.

rés a présen: A Tesz-vesz várostól Hunter S. Thompsonig elég széles az általad fordított könyvek listája. Totth Benedek: A pályakezdő műfordító nem válogathat, megszoktam, hogy mindenre rábólintok, amivel megkínálnak. Így került hozzám Ubi malac és a Rumnapló, a vámpírregények, Chuck Palahniuk és a Szép új világ.

Alig is lehet ellenállni annak, hogy Shakespeare Vihar című drámáját filozofikus opusként tegyék színpadra. A varázslás, kivált a "varázsló eltöri pálcáját", ráadásul az élet alkonya olyan hívószavak, amelyek egyből a lételmélet magaslataira katapultálják a mesét.

Ujj Zsuzsit legkevésbé a fényképeiről ismeri a nagyközönség, amiért nem is nagyon kárhoztatható: a MissionArt Galériában megrendezett kiállítása 1987 óta csak a harmadik. A fényképezés meglehetősen váratlanul kezdődött nála, és meglehetősen rövid ideig, hat évig tartott, szemben a vers- és dalszövegírással.

Dalai apacslány-romantikát idéznek, versei Villon balladáit. Képein megsebzett Lolitaként fixírozza vágyainak titokzatos tárgyát. Dolgozó nő, aki egyszer bal lábbal kelt fel. Költő, performer, fotós, aki a Csókolom zenekarban vált underground ikonná. Most könyve jelent meg, kiállítása volt Budapesten, novemberben pedig a londoni Tate Modernben láthatók a képei.

Bebotorkálunk a kertből a krumplibogarak és lótetűk és egyéb kártevők közül, azzal az idétlen kérdéssel, hogy ezekkel mi a fene legyen?! Előttünk álomszerűen jelennek meg az elegánsnak nem nevezhető gyerekkori képek, amikor a kicsik gilisztát és százlábút és tücsköt meg pókot nyeltek, általában fogadásból, valamicske profit esélyével, így aztán szinte egyetlen pillanat alatt abbahagytuk az amúgy is csak megjátszott borzongást, és bámultuk a reményhez vezető közönyt és hülyeséggel egyenlő bátorságot.

A kötethez a címnél valamivel közelebb visz a borítóról lemaradt alcím (A forradalom előtti Oroszország túlságosan is emberi tragikomédiája), amely már nem utal filmekre. A könyv törzsét kitevő alapos, a filmeket jelenetről jelenetre követő elemzések ugyanis valójában nem filmtörténeti vagy filmelméleti kontextusba ágyazódnak, és nem a poétikai mélyrétegek felfejtése felé haladnak.

Öt év útkeresés után a KoMa saját játszóhellyel rendelkezik, és az előadások mellett az iskolásokkal való folyamatos együttműködésben vélné megtalálni a helyét a világban. Hiába: az állam és a befogadó önkormányzat mára teljesen ellehetetlenítette a társulat működését, így ha nem történik csoda, a hó végén kénytelenek lesznek feloszlatni magukat.