Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. április 18-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: „A változás életünk természetes dinamikája” – szól a mottód. Hogyan viszonyulnak az emberek a változáshoz?
Kánya Kinga: Van egy idealizált elképzelésünk arról, hogy a változásnak az a funkciója, hogy elérjünk egy boldog pillanatot, amelyet utána állandósítani lehet – ez azonban magának a változásnak a megszűnése.
MN: A jó is változhat.
KK: A csalódással és a „kezdhetem elölről” érzésével. Ezért elengedhetetlen, hogy meg tudjuk változtatni az attitűdünket a változással kapcsolatban, mert akkor kevésbé hullámvasútszerűen éljük meg azt. Megismerhetjük a ritmusát, megláthatjuk, hogy milyen lehetőségeket rejt, és így kialakulhat a viszonyunk a saját változásainkhoz is, amelyre egyébként több ráhatásunk van, mint gondolnánk. Teljesen más szempontokat hoz be az életünkbe ez a típusú hozzáállás, nem sodródunk, nem érezzük magunkat kiszolgáltatottnak, mert eligazodhatunk a folyamatban. Valami ilyesmit próbálok közvetíteni azoknak, akik az életük változásai kapcsán kérnek segítséget.
MN: Ezek szerint minden változás természetes? Vagy a megélésünktől függ?
KK: Vannak olyan változások is, amelyekre nincs hatásunk. A gyász is ilyen, pont ezért nem tudunk vele mit kezdeni.
MN: Téged a változásnak miért a veszteségekkel kapcsolatos része kezdett el jobban, kutatásszinten is érdekelni?
KK: Sok olyan társadalmi ügyben és érintett csoportokkal dolgoztam – hátrányos helyzetű emberekkel, különböző élethelyzetben lévő nőkkel, megváltozott munkaképességű emberekkel vagy fogyatékossággal élőkkel –, s ennek során sokféle veszteséggel találkoztam. Rájöttem, hogy ha ezekkel nem tudunk érdemben foglalkozni, akkor lehetünk nagyon elhivatott aktivisták, lehetnek nagyon jó céljaink, képesek lehetünk ugyan sok mindent adni, de valami hiányozni fog. Az egyik családtagomnak segítettem egy haláleset után gyászcsoportot keresni, és azt éreztem, most már elkerülhetetlen, hogy én is megtanuljam a gyászcsoportvezetést, hogy képes legyek egy kicsit jobban feltárni a különféle veszteségek sajátosságait.
MN: Minden veszteség, amit annak élünk meg?
KK: Minden, amit az egyén vagy a közösség annak él meg. Lehet, hogy később már nem veszteségként értékeli, de ott és akkor az volt. Ennek belátásával az élettörténet integrált részévé válik a veszteség és az ahhoz kapcsolódó feldolgozó folyamat. Viszont, ha a veszteségeket nem dolgozzuk föl, akkor azok egy idő után aktiválódnak egy következő veszteség átélésénél, ugyanolyan érzelmi intenzitással, mint a korábbiak. Ezért nagyon fontos, hogy ne a menekülést és az eltemetést válasszuk. Az idő nem gyógyítja be a veszteséget, csak akkor, ha a számunkra szükséges időt, ami nagyon egyéni, gyászfeldolgozással töltjük. Úgy szoktam szemléltetni, hogy a veszteség egy pillanat alatt történik, de ahhoz, hogy a veszteség előtti realitásból átérjünk a veszteség utáni realitásba, szükség van a feldolgozási folyamatra.
MN: A Polcz Alaine alapította, gyászolókat segítő Napfogyatkozás Egyesület elnöke vagy, és ősztől a gyerekeket is megszólítjátok a Hullámhegyek-hullámvölgyek című vándorkiállítással. Hogyan jött ez létre?
KK: Az egyesület a gyász több speciális területével foglalkozik, ebből a gyerekek gyásza és gyászfeldolgozása kiemelten fontos. A felnőtt korosztálynak is vannak emlékei a saját gyerekkorából a gyászról, amelyeket hajlamosak vagyunk elfelejteni. A Covid után különösen hangsúlyos volt a gyerekek megélte veszteségek köre, hiszen nagyon eltértek mindattól, amit korábban tapasztaltak. Azt gondoltuk, sokkal jobb a gyerekektől közvetlenül megtudni alkotói pályázat útján, hogy ők hogyan is élik meg a saját veszteségüket, mintha csak a felnőttek interpretációiból dolgoznánk. Izgultunk is, mert nem tudtuk, hogy hogyan fogadják majd a kiállítással kapcsolatos felhívásunkat, amelynek az alcíme az volt, hogy „Alkosd ki magadból, ami összetört!”. Végül százötven alkotás érkezett az egész országból. Sok helyen a pedagógusok juttatták el az osztályokhoz a pályázat hírét. Mindezzel tudatosítani akartuk, hogy a gyerekek is sok hétköznapi veszteséget élnek át a kisállat halálától kezdve a különféle barátságok elvesztéséig. A nagyszülők halála is egy sokszor gyerekkori, kamaszkori tapasztalat. Az ilyen tapasztalatok később a felnőttkorukban úgy válnak erőforrásokká, ha azokat már gyerekkorban normalizáljuk. A rajzolás, az alkotás ebben is segít.
MN: Fontos volt számotokra, hogy a gyerekek nélkül ne beszéljetek a gyerekekről?
KK: Igen, alapvető fontosságú. A gyerekek el fogják mondani, hogy mire van szükségük, ha kapnak teret meg időt, vagy találnak kifejezési módot! Enélkül viszont, mivel erősen függenek a felnőttektől, sokkal kevésbé tudják szabadon kifejezni, mondjuk, a dühüket vagy a csalódottságukat. De az alkotás például pont az a tér, ahol ez a hierarchikus viszony nem érvényesül annyira. A felnőttek abban tudják őket igazán támogatni, ha biztonságot nyújtanak ahhoz, hogy tényleg kifejezhessék magukat. Fontos, hogy azt se a gyerekek szenvedjék el, ha egy a felnőtt nem reflektál a saját veszteségeire. Attól még a gyereknek engedjük meg, hogy megélje a sajátját a maga módján!
MN: Hogyan kerültél bele a Kár című, a munkájukat elvesztő felnőttekkel készült közösségi színházi projektbe?
KK: Szabó Réka, az egykori Tünet, most Szünet Együttes vezetője és az előadás rendezője keresett meg. Maga a folyamat a veszteségek feldolgozására fókuszál, olyan emberek részvételével, akik maguk is elvesztették a hivatásukat, ezért a veszteségfeldolgozás folyamatát követtem. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogyan egészítette ki egymást az alkotó- és a veszteségfeldolgozó folyamat, hogyan tudja egy, a veszteséget feldolgozó folyamatban a csoport alkotássá formálni a belső megéléseit. A tapasztalatunk szerint úgy, hogy a csoportfolyamatban egy nagyon mély megtartó erő jött létre egymás támogatására.
MN: A felnőtteknek mi ment jobban: beszélni vagy művészi formában kiadni a gyászukat?
KK: Úgy láttam, hogy a szó és a művészeti kifejezés is nagyon fontos volt számukra. A folyamat elejétől kezdve Réka és Simányi Zsuzska dramaturg vezetésével a mozgás volt az egyik fő önkifejezési forma, mert máshogy férnek hozzá a gyászukhoz akkor, ha kimozogják magukból. Egy csomó fájdalom és érzés testi érzetként is jelen van, ezért nehezen lehet kifejezni csak szavakban.
MN: A hivatás elvesztéséből fakadó veszteséget a köztudatban nem is gyászként kezelik.
KK: Emiatt az érintettek nagyon sokszor magányosnak érzik magukat. Számtalanszor kapnak „jó tanácsokat”, arra, hogyan keressenek egy másik állást. Hiszen tanárra, mérnökre mindenhol szükség van! Az állás elvesztése azonban nem egyenértékű azzal, ha valaki a belső hajtóerejét, azt az energetizáló többletet veszíti el, amihez az értékteremtő vízióját köti. Nem mellesleg a hivatás elvesztése nagyon sokszor az önbecsülés elvesztésével, a korábbi tevékenységek megkérdőjelezésével is jár, hiszen a hivatás az identitásunk része. A problémák persze sokszor könnyen megoldhatók, lehet keresni másik állást, lehet mást dolgozni, hogyne. De mindig elmondjuk, hogy a veszteség feldolgozása soha nem egyenlő a problémamegoldással. A veszteség egy sokkal mélyebben gyűrűző belső, egyéni vagy kollektív tapasztalat, ami viszont igényelné az elidőzést. De ezt sokszor pont azért nem engedjük meg magunknak, mert elképesztően intenzív változási ritmusban létezünk a hétköznapjaink során, és a következő probléma felülírja az előzőt. Ezért szükséges a veszteség- és a gyászkísérés során, hogy létrehozzuk azt az időt és a teret, ahol egyáltalán az emberek hozzá tudnak férni a saját veszteségükhöz. Ebben az elidőzésben már természetes módon fog megtörténni velük és bennük a veszteségeikhez való hozzáférés. Elkezdik feldolgozni a veszteséget, a gyászkísérők pedig kísérik őket ezen az úton.
MN: Másfajta élményeket vagy tapasztalatot szereztél a Kár alkalmain, mint egyébként a praxisod során?
KK: Mindig teljesen más dimenziókat nyit meg a művészet. A színházi közeg ilyen értelemben is nagyon érdekes dolog, mert amíg bent vagyunk a csoportban, addig a feldolgozás ebben a zárt közegben zajlik – még akkor is, ha mindenki tudja, hogy előadás lesz belőle. Amint átalakul az egész egy előadássá, onnantól kezdve át is értékelődnek azok a veszteséggel kapcsolatos tapasztalatok, amelyek egyébként a csoporton belül olyan természetesen és organikusan léteztek. Amit az egyén kifejez magával kapcsolatban, már egy közös halmaz része lesz. Nagyon fontos megtalálni a nézés értelmét és funkcióját ebben a folyamatban. Ha ez megvan, akkor azt látom, hogy nagyon sokat tud nyitni a színházi forma. De ha ezt nem találjuk meg, akkor viszont nem biztos, hogy a forma segíti a folyamatot. Itt például a hivatás esetén nagyon fontos volt a megmutatás szerepe, éppen azért, mert ez a típusú veszteség egy a társadalom által el nem ismert, illegitim gyász. A veszteség elismerésének és validálásának meghatározó szerepe volt az előadásban. Lehet, hogy a közönség soraiból sokan nem hitték, hogy a hivatás elvesztése valóban komoly veszteség tud lenni, és itt szembesültek vele először. Ott voltak a szereplőkkel a megrendülésben, a csöndben is.
MN: Te, aki a gyászt kutatod, hogyan küzdesz a kiégés ellen?
KK: Mára sokkal tudatosabban kezelem, hogy melyik tevékenységembe milyen és mennyi energiát teszek. Az aktivizmusba inkább a felháborodási energiáimat csatornázom be, amelyeket a segítői munkámban már kevésbé használok, a kutatás pedig egy elmélyültebb folyamat. Én is kiégtem egyszer jó pár éve, ahonnan több hónapig tartott a felépülés. És tudjuk, hogy a kiégés dupla költség: a felépülés és a kiesett munka vesztesége. Az egyik konklúziója ennek az időszaknak az a felismerés volt, hogy mindent addig csinálok, ameddig érzem magamban a kíváncsiságot. Ez a jelzőrendszerem. Ha csökken a kíváncsiságom, csökken az empátiám, a figyelmem, és számos más munkaeszközömként működő készségem. Ilyenkor szünetet kell tartani. A másik felismerésem, hogy a saját ritmusom megtalálása és megtartása mennyire fontos, mert rengeteg minden felülírja a saját ritmusunkat.
MN: Hogyan lehet ennyi veszteséget és gyászt elviselni?
KK: Biztos vagyok benne, hogy ez egy lelki alkati kérdés is, eltérő a teherbírásunk, az enyém szerencsére akkora, hogy ez megy. Komolyan hiszek abban, hogy ha megváltoztatjuk a hozzáállásunkat például a halálhoz, és elfogadjuk, hogy az élet része, akkor már nem olyan megterhelő foglalkozni vele. Ez sem egy állandó állapot, inkább egy folyamatos reflektált viszony. A másik ember vesztesége lehet megterhelő, de ha tudom abban támogatni, hogy a gyászból visszatérjen a cselekvő erejéhez, az óriási felhajtóerő minden egyes nap.
A kiállítás a www.gyaszportal.hu-n érhető el.
