Magyar Narancs: Láttunk már hasonlót, ha jól tudom, Pierre Cardin például rendőrruhában erős. De mennyire szárnyalhat a fantázia egy ilyen megbízatás során?
Makány Márta: Természetesen elvárja a megrendelő, hogy a tervező kézjegyét viselje a kollekció, persze bizonyos határok között. Például csak olyan színeket használhattam, ami a BKV arculatát jellemzi, a legfontosabb pedig a kényelem volt. Ha egy estélyi ruhát "álmodok", a praktikumnak alig van jelentősége, az egyenruhánál a viselhetőség mellett az anyag minősége is döntő. Klasszikus öltönyös-kosztümos kollekcióról van szó, amit az tesz különlegessé, hogy a sötétkék ruhadarabokon valamilyen formában megjelenik a zöld, s ezzel a BKV arculati színe. Az eddigi fehéret világoskék, csíkos ing váltja - fiatalosabb, kevésbé koszolódik, könnyebben viselhető. Azt persze nem tudom megígérni, hogy a harmincöt kilós, száznegyven centis hölgyön vagy a százhatvan kilós, kétméteres úriemberen is úgy áll majd a ruha, ahogy egy modellalkatú dolgozón, de törekedtem arra, hogy mindenki jól érezze magát benne. Természetes anyagokat használtam, a ruhák konfekcióméretben készülnek.
MN: Ez az első ilyen munkája?
MM: Nem. Hoszteszcégeknek és multiknak már terveztem öltözéket, a BKV-s megbízás előtt a Művészetek Palotája személyzetének ruháját készíthettem el.
MN: A neve miatt döntöttek maga mellett?
MM: Ismeretlenül nem jut az ember egy ilyen megbízáshoz. De ez nemcsak azt jelenti, hogy "nevem" van, hanem "munkásságom" is. Gondolom, azért esett rám a választás, mert az illetékesek látták az előző munkáimat, és tetszett nekik.
MN: A BKV legendásan szűkös anyagi helyzetben van. Honnan volt erre pénzük?
MM: Ruhaellátás eddig is volt a cégnél, s erre van egy bizonyos keret. Nem arról van szó, hogy öt percen belül kicserélik az összes egyenruhát, van az úgynevezett kihordási idő, és amikor ez letelik, akkor jön csak az új modell. Nem fog többe kerülni, mint a jelenlegi.
MN: Tesztelték a dolgozókon?
MM: Nemhogy teszteltük, ők döntöttek. A munkavédelem és a szakszervezet megfogalmazott bizonyos igényeket, s ennek alapján készült el három mintakollekció. Ezt mutattuk be százötven dolgozónak, akik voltaképpen az egész céget reprezentálták. Mondhatom, a legkonzervatívabb modellre esett a választás - méghozzá nagy többséggel.
MN: Úgy tudom, elég sok politikus megfordul a szalonjában. Öltözködésben ők is hasonlóan gondolkodnak, mint a BKV-dolgozók?
MM: Más dolog egy emberre ruhát tervezni, és más hétezerre. Vannak politikusok, akikkel könnyű zöld ágra vergődni, és vannak, akikkel nem.
MN: Kidobja őket?
MM: Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkit is kidobjak. Inkább megpróbálom megérteni, mi az ellenállás oka, és ha ez megvan, akkor már könnyebb közös nevezőre jutni. Ha pedig ez elmarad, az illető úgyis odébb áll.
MN: Mondana neveket?
MM: A nőgyógyász sem árulja el, kik a páciensei.
MN: De a legtöbb szakember örömmel mond véleményt. Mit gondol a politikusaink öltözködéséről?
MM: Elég néhány közismert politikus 1997-es és jelenlegi képét egymás mellé tenni, hogy megállapítsuk: az elmúlt tíz év inkább használt nekik, pedig nem lettek fiatalabbak. Tehát sokat javult a helyzet, de azt hiszem, még mindig nagyon sok munka vár a divattanácsadókra. Baj csak akkor van, ha egy-egy illetőről lesír, hogy az egyéniségét figyelmen kívül hagyták, és valami külső dolgot másoltak le szolgai módon. Sajnos láthatunk rossz példákat, de neveket ne várjon tőlem.
MN: A legendásan rossz magyar közízlés is változott?
MM: Nos, szerintem tényleg csak legenda, hogy rossz lenne a magyarok ízlése, de ezzel együtt ugyanaz a helyzet, mint a politikusoknál. Jobban odafigyelünk az öltözködésre, mint tíz évvel ezelőtt. A legnagyobb gond, hogy még mindig tartja magát az a téves elgondolás, hogy a divatos megjelenés kizárólag fiatalok számára fontos. Gyakori, hogy házasság után a férfiak már egyáltalán nem foglalkoznak a ruhatárukkal. A feleségük öltözteti őket - ők pedig mindent felvesznek, amit az asszony rájuk ad. Tapasztalataim szerint a legtöbb ember gátlásos, és csak álszerénységből hajtogatja, hogy a divat valami elérhetetlen, távoli dolog. Leginkább azért nem törődnek magukkal, mert rettegnek attól, mit szólnak a "többiek", de azt hiszem, néhány éven belül ez is változni fog. A tizen-huszonévesek, de a harmincasok is már abszolút képben vannak, levetkőzték szüleik gátlásait.
MN: Itthon a legdivatosabbak közé tartozik. Van esélye külföldön is?
MM: Úgy gondolom, hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ebben előrelépés történjen, ha egyáltalán történhet valami, mivel a nagy befutás leginkább a szerencsén és a pénzen múlik. Mivel esküvői ruhákban vagyok "a legerősebb", óriási sikerként éltem meg, hogy én vagyok az első kelet-európai divattervező, akit meghívtak Milánóba, a világ legnagyobb esküvőiruha-bemutatójára. De ez is olyan, mint a cannes-i filmfesztivál. Benevezik a filmet, megpörgetik a rendező nevét, de ha nem ér el sikert, pár év múlva úgy elfelejtik, mintha ott sem lett volna.
MN: Tudatos döntés, hogy nem nyitott üzletet?
MM: Igen. Nekem szalonom van, ahová be kell jelentkezni. Így lehetőségem van arra, hogy személyesen foglalkozzam az ügyféllel.
MN: Mindenkivel külön-külön?
MM: Igen. Aki eljön hozzám, velem szeretne találkozni. Megpróbálok mindenkihez figyelmes és odaadó lenni. Természetesen vannak alkalmazottaim, de a tervezést egyedül végzem. A vendégek öszszetétele igen vegyes: a szerény jövedelműtől a milliárdosig szinte teljes a paletta. De a természetüket illetően is, és ez független az anyagi helyzettől. Az egyik véglet, amelyik tényleg szerelmes a ruháimba, mások meg elmennek az összes tervezőhöz, felderítik az árakat, aztán Excel-táblázat segítségével, kizárólag racionális megfontolások alapján döntenek. Aztán van, aki tényleg csak a nevem miatt keres fel.
MN: Említette, hogy a külföldi siker elsősorban szerencse és pénz kérdése. Szerintem Magyarországon sincs másképp, legfeljebb kisebb tétek vannak az asztalon. Mi kellett az itthoni hírnévhez?
MM: Úgy tűnik, én vagyok a kivétel, ugyanis nem tudnám megmondani, mitől lettem "sztár". Akár hiszi, akár nem, én azzal futottam be, hogy 1993 óta mindennap fölkeltem és elmentem dolgozni, és mindennap megpróbáltam magamból a lehető legjobbat kihozni.
MN: Ilyen egyszerű lenne?
MM: Kimondva biztos, de a valóságban ez igen gyötrelmes tud lenni. Tizennégy éve csinálom így a dolgaimat, és nem hinném, hogy a tervezők körében ez lenne a jellemző.
MN: Nem is volt olyan szerencsés fordulat a pályafutása során, ami később sorsdöntőnek bizonyult?
MM: Klasszikus értelemben egyáltalán nem vagyok szerencsés ember. Nem került elő a bohém milliomos, aki a szárnyai alá vett, és nem botlott belém egy hollywoodi sztár, hogy valamelyik ruhámat a Vogue címlapjára repítse. Viszont döntőnek bizonyult, hogy akiket kezdetben öltöztettem, akkor még nem voltak igazán közismertek, sikeresek. Ahogy bárki másnál, náluk is nagyon odatettem magam, hogy a legjobbat kapják, ez pedig a későbbi együttműködést is megalapozta. Említhetném például a Barátok közt szereplőit. Amikor a sorozat indult, teljesen ismeretlenek voltak. Pár éven belül ők lettek a legnagyobb sztárok.
MN: Mindannyiunk nagy örömére.
MM: Nagyon helyes emberek, akik hálásak nekem, és úton-útfélen reklámoznak.
MN: Említette, hogy személyesen találkozik az összes vendégével. Hogyan jut erre ideje?
MM: Néha a fejemre dől a ház, de mivel imádom a munkámat, nem érzek sem fásultságot, sem rutint. A megrendelőre mindig van időm, egy ilyen kapcsolat nem lehet teher. Szerencsére az igények növekedésével az utóbbi években egyre több tehetséges hazai divattervező bukkant fel.
MN: Szerencsére? Én ezt konkurenciának nevezném. Úgy beszél, mintha a szakma tényleg olyan lenne, amilyennek a divatlapok mutatják.
MM: Nem vagyok naiv, nem mondhatom, hogy nem láttam csúnya dolgokat. Mégis azt hiszem, addig nem lehet baj, míg egy divattervező komolyan veszi, hogy a munkája elsősorban szolgáltatás, amelynek az a célja, hogy boldoggá tegye az embereket.
