"Ami közöttünk elhangzik, arról nem beszélhetek senkinek"

Lélek

Interjúalanyunkat kiskamasz korában zaklatta az edzője, aki a korábbi években bizalmi viszonyt épített ki vele. (A fiatal férfit nem valódi nevén, hanem Ádámnak nevezzük.) Amikor értesült arról, hogy a férfival szemben rendőrségi vizsgálat indult, felkereste lapunkat, hogy elmondhassa, mi történt vele. Ezzel is segíteni akar másokon, s a kibeszélés számára az önterápia része. Felkavaró beszélgetés következik.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. szeptember 2-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Nemrég pedofil-bűncselekmények gyanúja miatt nyomozás indult az ellen az ember ellen, aki közel tíz éve, kiskamasz korodban téged is abuzált. Mi volt az első reakciód, amikor erről tudomást szereztél? Mit éreztél?

Ádám: Azt, hogy ez életem egyik legjobb napja. Nagyon vártam már ezt a pillanatot. Aztán arra gondoltam, hogy sajnálom, hogy az ügyben 2019 januárjában tett feljelentésem nem jutott el idáig, azaz nyomozati szakaszba, mert az azóta hatályos jogszabályok alapján is elévültnek számított. Ez akkor értelemszerűen csalódás volt, mert lelkileg már felkészültem mindenre. Most viszont a lebukása és letartóztatása, az, hogy utolérte őt az ügy, katartikus érzés volt. Akkor a rendőrök arról biztosítottak, hogy most már szemmel tartják. Így tudtam, ha hibázik, vagy előkerül egy újabb ügy, akkor lépni tudnak.

MN: Kérlek, röviden beszélj arról, honnan jöttél.

Ádám: Fontosnak tartom elmondani, hogy csak azért kértem névtelenséget, mert nem szeretném, hogy ezek után, ha bárkivel találkozom, azonnal ezzel a történettel azonosítson. Miközben ez hozzám tartozik, és tetszik, nem tetszik, szerves része az életemnek – de csak egy része.

Kisvárosban nőttem fel, ott éltem 19 éves koromig, az egyetemig. A családi háttér azért fontos, mert N. N.-re az adott időszakban apapótlékként tekintettem. (Nem a valódi monogramja – a szerk.) Ennek az a magyarázata, hogy egész kiskoromtól nagyon konfliktusos volt a viszonyom édesapámmal. Amióta az eszemet tudom, feszült volt a kapcsolatunk, amiben az is szerepet játszott, hogy ő egy autoriter családból származik, én pedig gyakran ellenálltam, de ennél jóval összetettebbek az okok – az egész beszélgetést elvinné, ha ebbe most részletesen belemennék. Persze, arról is vannak emlékeim kiskoromból, hogy mennyire szeretett minket, és milyen büszke volt a fiaira. De jellemzően a rivalizáció dominált, erre aztán utóbb sok minden ráépült.

MN: Hogyan és mikor jutottál el elsőként az N. N. által vezetett edzésekre?

Ádám: Nyolcévesen, 1997-ben. Öcsémmel sok verekedős filmet néztünk, mondhatni a VHS-korszak nagy áldozatai voltunk. Hat, hat és fél évig voltam a tanítványa. Az első négy évben többször abbahagytam volna, de a szüleim nem engedték, mondván, ha valamit elkezdtem, vigyem végig. Négy év után viszont rendesen beleálltam, egyre komolyabban vettem. Ez heti két-három edzést jelentett, erre jött még egy-kettő, miután külön tanítvány lettem.

MN: Mi alapján lett valaki külön tanítvány?

Ádám: Egy, maximum két gyerek lehetett egyszerre ilyen tanítványa. Amikor elkezdett velem is foglalkozni, akkor volt egy másik, 4–5 évvel idősebb srác is, de az edzéseink soha nem együtt és egyszerre voltak. Akkor azt gondoltam, a kitartás és a potenciál alapján választja ki a tanítványait. Mivel két lánya van, nagyon szerette volna néhány kiválasztottnak átadni azt a tudást, ami neki megvolt. Aztán kiderült, hogy nem feltétlenül az előbb említett okok voltak a legfontosabbak. Emlékszem, amikor egy korábbi külön tanítványa elment tőle, az láthatóan nagyon megviselte. Azt mondta, hogy „egy kurva miatt hagyta ott őt”. Ezt a kijelentést már akkor is elég visszásnak éreztem.

MN: Hány év után lettél külön tanítvány?

Ádám: Öt és fél.

MN: Milyen embernek ismerted meg N. N.-t? Beszéltem másokkal is, akik egykor edzésre jártak hozzá. Csupa jót mondtak róla, aki a magatartás-zavaros gyerekekből is embert faragott, aki követelt, de meg is védett, aki kíváncsi volt a bizonyítványokra is. És mások is mondták, hogy „apánk helyett apánk volt”.

Ádám: Törődött az emberekkel, integráns személyiség volt, akire lehetett számítani. Szigorú volt, de igazságos. Mesternek szólítottuk. A bennem élő kép egy hosszú folyamat eredménye:

egy időben én is úgy éreztem, hogy apám helyett apám volt, a már említett okok miatt. Felnéztem rá, biztonságot nyújtott és elismert.

Ez idővel bizalmi kapcsolathoz vezetett közöttünk, ami akkor őszintének tűnt, de ma már tudom, hogy mennyire álságos volt.

MN: Az első időszakban nem volt semmi testi, szexuális kontaktus közöttetek?

Ádám: A külön tanítvánnyá válás első hónapjaiban ilyen értelemben nem történt semmi. De hogy értsd a kapcsolat mélységét, külön figyelmet fordított arra, hogy minél jobban megismerjen, ezért naplót kellett írnom neki. Ma már tudom, ez azt jelentette, hogy teljesen belém lásson, ne legyenek titkaim előtte. Ennek a körítése akkor a segítségnyújtás és a tehetséggondozás volt. Mindezt rettentő empatikusan kezelte. A félelmetes az, hogy itt nem egy útszéli erőszaktevőről, hanem egy intelligens, manipulatív szociopatáról van szó.

MN: Így lettél a számára nyitott könyv?

Ádám: Ez ennél bonyolultabb. Ehhez tudni kell, hogyan lett minden felvezetve. Itt egy rendkívül izgalmas érzelmi faktorról volt szó. Viszonylag hamar elmondta, hogy korábban bérgyilkos volt, de már régen abbahagyta. Majd itt jött képbe az a „tudás” és „képesség”, amit nem adhat át a lányainak, hanem csak az edzésen kiválasztott legjobbaknak. Elmesélte, amikor elvette a feleségét, azt mondta neki:

„szeretlek, mindenben támogatlak, de a múltamról ne kérdezz semmit, mert nem akarok hazudni”.

MN: Ha valaki azt mondja magáról, hogy korábban bérgyilkos volt, az egyszerre bizarr és tűnhet blöffnek. Ez a „titok” továbberősítette a bizalmi kapcsolatot köztetek?

Ádám: Még annyit mondott, hogy őt a mestere avatta be a „szakmába”, aki úgy halt meg, hogy nem tudott időben kiszállni. Az volt a célja, hogy minél jobban behúzzon az izgalmakkal teli közös történetünkbe. Ma sem tudnám megmondani, hogy mindez igaz volt vagy sem. De tény, hogy a „nagy titok” mellett tényleg ölni tanított. Olyan technikákat mutatott, hogyan kell egy borotvapengét tenni a tenyeredre, majd az ujjadra helyezni, és méterekről célba dobni vele. Sokat lőttem a távcsöves légpuskájával, megtanultam, hogy a kést hova kell szúrni a hátba, hogy a tüdőbe hatolva hang nélkül essen össze az áldozat. Az autója ajtaja alá mindig betett egy gyufa- vagy fűszálat, mert ha visszajövet nincs ott, akkor valaki babrált a kocsival. Rengeteg hasonló dologról tudnék még mesélni.

MN: Ez mennyire volt teher számodra?

Ádám: Semennyire. Érdekes volt. Nem volt cél, hogy azzá váljak én is, de izgalmas opció volt.

MN: Gondolom, a lelkedre kötötte, hogy erről nem beszélhetsz senkinek…

Ádám: Az együttműködésünk úgy kezdődött, hogy azonnal lefektette az alapszabályt: ami közöttünk elhangzik, arról nem beszélhetek senkinek. Ha ezt megszegem, mindennek vége. A másik szabály az volt, hogy nem mondhatom el a másik tanítványnak, konkrétan mit tanít, ahogy a másik sem nekem.

MN: Mikor, hol és hogyan létesített veled szexuális kapcsolatot?

Ádám: Tizenhárom éves voltam, amikor ilyen előzmények után azt kérdezte tőlem, szoktam-e maszturbálni? Elmondhatatlanul abszurdnak és kínosnak éreztem a kérdést, de bizalmi kapcsolatban voltunk, ezért nagy zavarodottsággal, de mondtam, hogy igen, szoktam. Majd azt kérdezte, mindez meddig tart? Erre mondhattam valamit, mire ő, majd segít, hogy ennél is tovább tartson és ez majd a nőknél jó lesz. Annyira bizarr volt az egész, hogy erre nem is tudtam válaszolni. Ekkor még csak hetedikes voltam, az osztálytársaimmal csak nyolcadikban kezdtünk el ilyesmikről beszélni. Abban reménykedtem, hogy ez csak egy futó kérdése volt, ami annyiban is marad. Gyorsan kiderült, hogy nem. A sztorija következő eleme arról szólt, hogy a bérgyilkos korszakában volt egy rövid idő, amikor bujkálnia kellett – mégpedig egy meleg férfinél. A kapcsolatot nem részletezte, de a feltétel az volt, hogy el kellett játszania, hogy ő is meleg, szexuális kapcsolat volt köztük. Azt mondta, ez rendkívül kellemetlen volt neki, mert a nőket szereti, de vannak olyan dolgok, amit egy magasabb cél érdekében – itt az életéért – el kell tudni viselni. Ezért engem, bárhova vet is majd a sors, arra akar felkészíteni, hogy tudjak kettős életet élni, ha szükséges, a bérgyilkosét és az átlagemberét is. Ennek egyik eleme volt a megjátszott homoszexualitás. A tanítását az erre való felkészülés szimulációjának nevezte, amivel majd a nagybetűs életben találkozhatok. Az is a „játék” része volt, hogy felnőttként kezelt. Úgy is beszélt velem, rendszeresen sörrel kínált, jelezve, hogy mi ilyen szempontból is közel vagyunk egymáshoz. A hierarchia és bizonyos távolság persze megvolt.

MN: Amit ő a kényszerű homoszexuális kapcsolatáról mesélt, az már az előszobája volt az általa kezdeményezett szexuális kapcsolatnak?

Ádám: Mindezt adagolta, folyamatosan építette fel. Egy héttel később azt mondta, nemsokára ezzel is foglalkozni fogunk. Teljesen disszonáns érzés volt ez. Az áldozat szempontjából ez érzelmileg úgy néz ki, hogy kialakul számára egy elképesztően kellemetlen helyzet, de ezt egy olyan ember csinálja vele, akire az életét rá merné bízni. Aki szeret, aki törődik veled, akinek te fontos vagy. És ő is fontos neked. Arra gondolsz: miért akarna egy ilyen ember nekem ártani?

MN: Egy ilyen különóra és beszélgetések után milyen érzésekkel mentél haza? Otthon olyan képet kellett vágnod, hogy minden rendben van?

Ádám: Ez egyrészt így van, másrészt nem. Ez egy folyamat része volt, miközben az elején elhittem: mindez szükséges ahhoz, amire felkészít, a kettős életre. Nem tetszik, de csinálom, ezt tanulom. Lépésről lépésre építkezett. Mindig tágította a határokat. Először csak megfogta a farkamat, simogatta, a következő lépcső, hogy kiverte, majd megnyalta. De leszopni nem szopott le. Rendszeresen elvitt horgászni, gyakran kint is aludtunk. Ott kért meg először, hogy én is fogjam meg az ő farkát.

Megtettem, majd azonnal elrántottam a kezemet azzal, hogy ezt nem akarom.

Elfogadta, nem erőltette. Másnap viszont azt mondta, hogy „milyen kemény voltam álmomban”. Azon nevetett, hogy nagyon mélyen aludtam, mert megfogta a farkamat és az nagyon megmerevedett, de ezt nem vettem észre. Egy beteg emberről van szó. Benne voltam egy rettentő kényelmetlen helyzetben, de közben még mindig ott volt bennem az is, hogy ezt egy olyan ember csinálja, aki elvileg semmiképpen sem akar ártani nekem. Ez a diszkomfort­érzet egyre növekedett bennem. Közben heti egy alkalommal molesztált. Úgy két hónap után szedtem össze a bátorságom és mondtam neki: „Mester, nagyon szeretnék a külön tanítványa lenni, mert nagyon érdekel, amit nekem tanít, de a testiség részét nem akarom tovább csinálni.”

MN: Mit szólt ehhez?

Ádám: Teljesen megértő volt. Csak mosolygott és azt mondta, ha ezt szeretném, akkor így lesz. A követő két hónapban nem is történt semmi.

MN: A szüleid nem furcsállották, hogy nem velük, hanem az edződdel mész rendszeresen úgy horgászni, hogy ott együtt, egy sátorban alszotok?

Ádám: A szüleim büszkék voltak arra, hogy külön tanítvány vagyok. Ennek csak a jó oldalát látták, én pedig nekik szinte nem beszéltem semmiről. Nemcsak az abúzusról nem, hanem arról sem, hogy mit tanít nekem, mert az ugye szabályszegés lett volna. Nem láttak bele semmibe.

Senkinek sem beszéltem róla 11 évig, először egy pszichológusnak mondtam el.

Édesanyám úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy áldozat vagyok, bár akkor a terapeutámnak már elmondtam. Neki képtelen voltam. Apámnak másfél évvel anya halála után az utolsó, de sikertelen kibékülési és kibeszélési kísérlet alkalmával mondtam el, amikor már egy éve nem beszéltünk egymással. Sok mindenről volt szó, de erre annyi volt a válasza: „Nőjél fel!” Nem kizárólag emiatt, de akkor szakítottam meg vele végleg a kapcsolatot.

MN: Mikor és miért szakítottad meg véglegesen a kapcsolatot N. N.-nel?

Ádám: Amikor két hónapja nem nyúlt hozzám, és úgy tűnt, rendeződtek a dolgok. Ekkor lettem 14 éves, és egy folyóparton töltöttünk egy horgász hétvégét két családi barátjával. Két sátorban aludtunk, külön a barátok és külön mi. Jól éreztük magunkat, söröztünk, beszélgettünk. Az utolsó este lefekvés után elkezdett közeledni hozzám, fogdosott. Mondtam, hogy hagyja abba, nem akarom. Erre nagyon erélyesen rám parancsolt, hogy hallgassak, mert ő ezt most megteszi. Leblokkoltam. Teljes tehetetlenségérzés fogott el, mozdulni sem tudtam, csak elfordítottam a fejem balra, a sátor falát néztem, ő lefogott, amíg vége nem lett az aktusnak.

Nem csinált többet, mint máskor, de ez már teljes mértékben az akaratom ellenére történt, ez már klasszikus értelemben is erőszak volt.

Nem mintha a korábbiak nem minősültek volna annak, de ez akkor konkrét fizikai szinten is megvalósult. A szomszéd sátorban ebből semmi sem tűnt fel a házaspárnak.

MN: Közösülés nem volt?

Ádám: Nem volt. De, mint mondtam, folyamatosan tágítani akarta határokat.

MN: Mi történt azután, hogy a sátorban erőszakoskodott veled?

Ádám: Nem tudom. Töröltem. Annyi van meg, hogy másnap hazafelé egy szót sem szóltam hozzá. Ő pedig megfenyegetett, hogy minderről senkinek sem beszélhetek, különben következményei lesznek. Csak arra vágytam, hogy otthon legyek. A szüleimnek annyit mondtam, hogy abbahagyom a sportot, nem leszek tovább a külön tanítványa, de hiába kérdeznek, semmit nem fogok elmondani az okáról, mert ez volt a deal, amikor elkezdtem, és tartom magam hozzá.

MN: Ebből nem sejtették a szüleid, hogy itt valami nagy baj lehet?

Ádám: Egy kicsit finomabban adtam elő, azt viszont érzékelni lehetett, hogy itt valami történt. Viszont akárhányszor kérdezték, azt mondtam: nem történt semmi, csak elég volt, és van egy megállapodás, hogy nem beszélhetek róla. Gyanakodtak, hogy valami nincs rendben, de bizonyosságuk nem volt, nem is lehetett. Amikor sok évvel később a nagyszüleimnek elmondtam, akkor nagymamám azt mondta, hogy tudta és megmondta már akkor. Én viszont ugye nem ismertem be semmit, és talán nem is látszott rajtam semmi. És itt jön be a másik oldal, hogy mi zajlik le ilyenkor egy gyerekben.

Először úgy gondoltam, hogy a fenyegetés miatt nem beszélek arról, hogy mit tett velem, de igazság szerint ez csak a dolog kisebbik része volt. Az áldozatoknál általános jelenség, hogy ilyenkor iszonyatos szégyenérzet munkál az emberben amiatt, mert felelősnek tartja magát, én is annak tartottam magamat. Hosszú ideig hallgattam. Fontos megjegyezni, hogy N. N. nem akart éket verni a családom és közém, tisztelnem kell az apámat, szeretnem kell az anyámat, ezt nagyon sokszor elmondta. Ha volt feszültség a családban, és erről ő mindig tudott, ezek megoldását szorgalmazta. Anyummal is jó kapcsolata volt, egy időben ő is járt edzésre, apám talán még féltékeny is volt, de nagyon nem lett volna rá oka. Tanmeséket mondott nekem. A dühös jellemű fiatalemberről, akinek az apja adott egy kalapácsot és marék szöget, és azt mondta neki, menjen a kerítéshez, verje azokat bele, mert utána jobb lesz. A fiú megtette, és jobban is érezte magát. Majd azt mondta neki az apja, most vegye ki mindegyiket. Kivette. Aztán az apa megmutatta, hogy mindegyiknek a nyoma ott maradt. Képletesen is, de valóságosan is – ezt jelenti áldozatnak lenni. Kihúzhatod egyenként a szögeket, de a nyomok örökre megmaradnak. Ezért nagyon fontos a szembenézés, különben szörnyű következményei lesznek – de igazából soha nem múlik el.

MN: Mi zajlott benned az abúzusok után?

Ádám: A teljes megsemmisülés, hogy ez megtörténhetett, hogy ezt engedtem megtörténni; hogy nekem ebben ugyanolyan felelősségem van, mert leállíthattam volna. Mérhetetlen szégyenérzet volt bennem. Ez párosult aztán mindennel, kisebbrendűségi érzéssel, megvetéssel és önváddal. Saját magamat hibáztattam, és arra gondoltam, mit fognak gondolni rólam mások, ha ezt megtudják? Úgy gondolom, hogy leginkább ő tehet arról, hogy a szégyenérzet egy domináns motívuma lett az érzéseimnek. Természetesen azóta sok minden történt, amiért vélt vagy valós okom van így érezni, de hogy ezeket szinte egyáltalán vagy csak rettentő nehezen tudom elengedni, az abból ered, hogy van egy nagyon erős alapérzésem, ami kihat minden más megélésre.

MN: Erős félelemérzet volt?

Ádám: Rettentően. Mindezt egy olyan életkorban, amikor nyolcadik osztályba mentem. Akkor kezdtünk erről beszélni, akkor kezdtük a szexualitást megélni, de nekem ez az „élményem” ekkor már megvolt. Mindez egy férfival, az akaratom ellenére, miközben igazából egy lányhoz még hozzá sem értem – ez azért nagyon durva. Hogy a fenébe beszéljek erről a kortársaimmal? Miközben az iskolaközösségem meghatározó figurája voltam. Szörnyű volt.

MN: Meddig tartott a hallgatás?

Ádám: 2013-ig. Ekkor mentem el pszichológushoz, és neki beszéltem elsőként a történtekről. Majd a legközvetlenebb barátaimnak, később a családi körnek, végül már akár idegennek is.

Ez egy szörnyű állapot, ami felemészti az embert.

Egy teljesen elcseszett helyzet, mert a psziché természetes viselkedése, hogy megpróbálja elnyomni, eltemetni magában a történteket – ez a legkevésbé költséges megoldás, de egyben hazugság és a saját elménk önbecsapása. A trauma nyomán kialakul benned a becsapva, kihasználtnak, elárultnak, magára hagyva, bántva és az egyedül lenni érzése. Emellett harag és mérhetetlen gyűlölet az elkövető iránt, de magad iránt is, mert nem tudsz megbocsátani magadnak. Az elején nagyon nehéz, de azért fontos beszélni a történtekről, mert különben benne ragad az ember ezekben az érzésekben. Hiába tudod, hogy ezek gyakran irracionális érzések és gondolatok, mégsem tudsz tőlük szabadulni.

MN: Milyen volt, amikor erről először a pszichológussal beszéltél?

Ádám: Sosem ez volt a központi eleme a terápiának, de természetesen fontos része volt, hiszen jelentős traumát okozott. Fontos azt látni, hogy ez gyakran egy csomag, ami nem steril közegben valósul meg. De inkább azzal kezdeném, hogy mit adott az első terápia. Világéletemben mindennek az okait akartam megismerni és a kapcsolatokat átlátni, ez egy ösztönös dolog volt a részemről. Az így felhalmozott tudás és ez a gondolkodásmód jelentette számomra a kontrollt. Ha valamit értek, akkor azt uralom is. Az első terápiás sorozat legnagyobb tanulsága az volt, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ez is csak az ego egy önvédelmi reflexe. Nem elég érteni, érezni is kell. Ez a feldolgozás legfontosabb eleme. Ennek ellenére az, hogy az érzések szintjén is megéljem a történteket, még mindig nem megy. Ma már könnyen beszélek róla, de még mindig nem tudom elgyászolni mindazt, ami történt.

MN: Ez hova vezet?

Ádám: Az öngyűlölet kegyetlen következményekkel jár: depresszió, folyamatos szorongás, személyiségzavarok. De rengetegen lesznek szerhasználók, alkoholisták, öngyilkosok, vagy tesznek rá kísérletet. Ez mind menekülés. A traumára közben ráépül az élet, mindaz, ami utána történik.

Az áldozatok nem tudják úgy megélni az életet, mint akivel nem történt ilyen.

Amíg nem beszéltem a történtekről, addig a szexuális kapcsolataimat is meghatározta a szorongás, a bevillanó képek és rossz emlékek, az álmaimban sokszor megjelent, mint egy fenyegető alak, és gyakran levegőért kapkodva riadtam fel. Közben a kimaradt éveket nem lehet bepótolni. A károkat teljesen megszüntetni nem tudjuk, de csökkenteni kell őket, hogy a jövőt már ne ez határozza meg. Az a legfontosabb, hogy eljussunk oda, hogy őszintén kimondjuk és elfogadjuk: nem a mi hibánk volt! Ez nem egyenlő felek küzdelme volt, védtelen gyerek voltam. Neki kell szégyellnie magát, nem pedig nekem!

MN: A feldolgozásban segít neked, hogy immár rendőrségi eljárás zajlik a történtek miatt?

Ádám: Igen. De erről szólt az is, amikor a feljelentést tettem, meg ugyanúgy ez az interjú is. Több célom volt ezzel a beszélgetéssel. Szeretnék segíteni más áldozatoknak azáltal, hogy nyíltan beszélek magamról és az érzéseimről, ezek elkerülhetetlenségéről és arról, hogy miért nem szabad és lehetséges eltemetni magunkban a történteket. Nyilván nem könnyű, de úgy érzem, hogy miután már itt tartok, tartozom ennyi felelősséggel mások iránt. De ugyanúgy szeretnék hozzájárulni a most indult büntetőeljáráshoz, hogy minél súlyosabb büntetést kapjon, emiatt pedig bátorítani akarom a többi áldozatot, hogy álljanak elő. Közben a felkészülés során kellett rájönnöm arra, hogy ez is az önterápiám következő fejezete.

MN: A 2019. januári feljelentésedet egy virtuális kapcsolatfelvétel előzte meg közted és az elkövető között: N. N. bejelölt téged ismerősként a legnagyobb közösségi portálon. Mi történt ezután?

Ádám: Ez egy nagyon rövid interakció volt, és dühömben sajnos rosszul kezeltem a helyzetet. Letiltottam őt, és ezzel kitörlődött az az üzenetváltás. 2017-ben volt, annyi történt, hogy bejelölt ismerősként. Ez éppen a Marton László- és Harvey Weinstein-ügy időszaka volt. Olyasmit írtam neki, hogy „Mi a f@szt képzelsz? Ez valami pedofil follow-up a botrányok hatására?” Hozzátettem, remélem, ez csak egy vicc. Mire ő kitért a vita elől, és visszaírta, igen, „csak vicc volt”. Nyilván nem viccből jelölt be, de ennél fontosabb, hogy semmit nem tagadott. Ez akár közvetett bizonyíték lehetett volna a később tett feljelentésemhez. Akkor azonban nem tudtam logikusan gondolkodni, ami hiba volt.

MN: Hogyan jutottál el 2019 elején odáig, hogy csaknem 16 évvel a történtek után feljelentést tettél a rendőrségen?

Ádám: 2015-től kezdve, ami addig fluktuáló, de jelentős megakadások sorozata volt az éle­temben, a mániás és depressziós periódusok váltakozásában egyre inkább az utóbbi kezdett dominálni, míg végül már csak a depresszió és a szorongás határozta meg a mindennapjaimat. Szinte 24 órában be voltam szűkülve, szorongás és pánikrohamok sorozataiból álltak a napok. Mindez odavezetett, hogy 2018 őszén hajlandó lettem volna lemondani az életemről, mert az nem volt több puszta létezésnél, annak viszont kegyetlen volt. Nem láttam más kiutat ebből az állapotból. Szerencsére a barátaim sokkal jobban ragaszkodtak az életemhez, mint én. Így történt, hogy elmentem Tündérhegyre, ami egy pszichoterápiás intézmény, és ott töltöttem négy hónapot. Az első három hónapban szinte semmilyen eredményt nem sikerült elérni, ami rettentően kétségbe ejtett. Ebben a helyzetben döntöttem úgy, hogy visszaveszem az irányítást, és feljelentést teszek. Életem egyik legnehezebb estéje volt, mert addig senkinek sem beszéltem olyan részletesen a történetről, ráadásul rettegtem visszavinni azt a szülővárosomba, vállalva, hogy akár a széles nyilvánosság elé is kiállok vele. Másfelől viszont régóta bűntudatom volt, mert nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy többet ne történhessen ilyen másokkal. Amint ezt megtettem, minden megváltozott. Az érzéseim könnyebbek lettek, a gondolataim kitisztultak. Most is vannak rossz pillanataim, de ezeket nem lehet összehasonlítani a feljelentés előttiekkel. Ez is azt mutatja, hogy ha nem is mindennek ő az oka az életemben, de jelentős súlyt képvisel.

MN: Mit gondolsz arról, ahogy a pedofília megjelenik a közbeszédben?

Ádám: Társadalmilag fontos lenne tudatosítani, már csak a teljes kép érdekében, hogy nem maga a pedofília a bűn. Ez egy kínzó, visszás állapot, aminek nagyon összetettek az okai, viszont a pedofilok többsége úgy éli le az életét, hogy nem nyúl gyerekekhez, megtartóztatja az ösztöneit, és persze emiatt szenved is a maga nyomorában, hiszen folyamatosan az ösztöneivel és a vágyaival szemben kell élnie. Ez a magatartás, az önmegtartóztatás, hogy ne ártson, szerintem elismerésre méltó, és erről kevés szó esik. A bűn az, amikor mindez cselekvésbe fordul, és ezzel egy életre visszafordíthatatlan kár keletkezik egy ártatlan lélekben. Erre a törvény legnagyobb szigorával kell lecsapni, és igen, úgy gondolom, hogy az ilyen embert a társadalom végérvényesen köpje ki magából. Illetve van itt egy másik félreértés is, miszerint ez elsősorban a szexualitásról és a gyerekekről szól.

Ez nem igaz, a pedofil bűncselekmények a hatalomról szólnak.

Mindezt össztársadalmi szinten kell feldolgozni, és nem csak az egyénén. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy kiépüljön egy olyan áldozatsegítő rendszer, ami nemcsak büntetőjogi kategóriákban gondolkodik, hanem az áldozatokkal, azok jövőjével és a trauma feldolgozásával is törődik. Az elkövetők egy jelentős része maga is áldozat volt – ez az azonosulás az agresszorral. Megelőzés szempontjából szükséges lenne, hogy ne csak a stigmatizáláson keresztül közelítsünk a témához. A pedofília önmagában nem bűn, hanem egy állapot. Ezek az emberek nem nagyon tudnak segítségért fordulni senkihez, mert tabusítva van a téma. Persze, mehet pszichológushoz, de ha a teljes társadalmi normarendszer arra épül, hogy erről még csak beszélni sem szabad, és már maga az állapot megvetendő és szégyenteljes dolog, akkor nem lesz segítségkérés. Ez a sok elfojtás viszont katalizálja annak a valószínűségét, hogy mindez egyszer cselekvésbe forduljon át.

MN: Mit gondolsz a pedofil bűncselekményeket érintő jogszabályváltozásokról?

Ádám: Egyfelől csak örülni tudok nekik, mert ahogy eddig kezelte a Btk. ezt, az botrányos volt. Persze, jobban örülnék, ha még szigorúbb lenne, de már ez is jelentős előrelépés. Kár, hogy tényleg egy Kaleta Gábor-ügynek kellett ehhez történnie, mintha előtte nem lett volna számtalan eset. Ez az eddigi mindenkori politikai elit mulasztása volt. Közben, könyörgök, ne higgyük már, hogy nincsenek ott minden párt körül az ilyen emberek, már csak statisztikailag is lehetetlen az ellenkezője. Teljes nonszensz a cikkek alatti kommentháború, hogy most akkor a Fidesz vagy a Jobbik a nagyobb pedofilsimogató. Az viszont sokat inflál az egészből, hogy politikai számításból beleke­ver­ték ezt a hazug baromságot a homoszexualitással. Amit a kormány művel a kérdésben, az nem más, mint az áldozatok és a társadalom abuzálása, színtiszta politikai pedofília az egész. Elkeserítő, mert egy eleve tragikus témát ütnek fel politikai érdekekkel, ami aztán teljesen elviszi a figyelmet az áldozatokról, és hogy mit lehetne még tenni. Abba bele sem megyek, hogy a felvilágosítás kiűzésével a közoktatásból mit okoznak azoknak a gyerekeknek, akiket megfosztanak az időben történő önismeret és elfogadás lehetőségétől. Ez egyeseknek új lehet, de az van, hogy a tudomány nem liberális.

MN: Tudsz-e más áldozatról is ebből a körből?

Ádám: Nem, konkrétan nem. Ez nem egy klub, ahol ezt kibeszéljük. De pletyka szintjén utólag hallottam, hogy mással is megtette.

MN: Mit remélsz az N. N. ügyében indult büntetőeljárástól, és mit kívánsz neki?

Ádám: Őszintén remélem, hogy még nagyon sokáig fog élni és nagyon hosszú, fájdalmas, megvetéssel teli halála lesz a börtönben. Ott imádják a pedofilokat.

Neked ajánljuk