Magyar Narancs: Régi, kézi hajtású Singer varrógépeket újítotok fel és küldtök Afrikába. Első hallásra erre szokták mondani, hogy ja, ez csak valami úri huncutság lehet, különben is nagy divat az upcycling, meg mi szükség
Afrikában varrógépekre…
Benke Boglárka: Első hallásra minket inkább valami szektának szoktak gondolni, a kívülállók számára olyan csodabogarak vagyunk, akik fizetés nélkül valami furcsa dolgot művelnek. Ez a furcsa dolog a mi esetünkben, hogy ül egy belfasti műhelyben maroknyi önkéntes, és varrógépeket meg szerszámokat javítgatnak, amiket aztán Afrikába küldenek el, hogy az ott élők munkaeszközhöz jussanak.
MN: Miből tartjátok fenn magatokat?
BB: Egy ír testvérpár, John és Stephen Wood vezeti a szervezetet, igazi megszállottak, 1984 óta csinálják. Sem ők, sem más nem kap fizetést, minden önkéntes alapon megy. Én 2013 őszén kezdtem náluk a munkát, nekem egy önkénteseknek szóló nemzetközi pályázat, az EVS (European Voluntary Service) biztosította a megélhetésemet. A szervezet nagyrészt állami támogatásokból tartja fenn magát, folyamatosan pályáznak mind a brit, mind az ír államhoz. Nem kalapoznak, de magánemberektől is érkeznek támogatások. És persze tőlük, a magánemberektől jönnek a varrógépek. Folyamatosan kapjuk a helyiektől őket, sok szép régi Singer van közöttük. Belfast nagy Singer-lelőhely, rejtély számomra, hogy miért – ez aligha szerepel az útikönyvekben. A régi, kézi hajtású Singerek nagyon is kapóra jönnek, mert csak olyan gépeket tudunk Afrikába kiküldeni, amelyek kibírják az ottani klímát, és nem árammal működnek. Sok településen ugyanis mind a mai napig gondot jelent az elektromos áramhoz jutás.
MN: Tavaly hány varrógépet juttattatok el Afrikába?
BB: Olyan 390 varrógépet és 500 apróbb kézi szerszámot a varrógépek karbantartásához. Évente általában két-három nagyobb szállítmányt indítunk főleg Tanzániába és Ugandába. Tavaly azonban csak Tanzániába ment szállítmány, mert, mint az egy ellenőrzés során kiderült, az ugandai szerszámkészleteink jó részének lába kélt. A nyomozás most is folyik, bár a hatóságok nem túl együttműködőek. Addig is marad Tanzánia. Fennállása óta a szervezet körülbelül 20 ezer varrógépet juttatott el a két említett ország mellett Ghána, Zimbabwe és Sierra Leone varróüzemeibe. Az afrikai partnerszervezeteink koordinálják, kik kapják meg a gépeket és a szerszámokat. Ez egy kiépített rendszer, melynek keretében képzést is biztosítunk, minden varróüzemben dolgozik két szakember, akik megtanítják a varrónőknek, hogyan kell a varrógépeket megjavítani. Úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy mi nem halat küldünk, hanem hálót.
MN: Ma Magyarországon a hatalom folyamatosan vegzálja a neki nem tetsző civileket. Sosem merült fel a helyi politika részéről, hogy civil szervezetként veszélyt jelenthettek, hogy Singer varrógépekkel akarjátok megdönteni az államot?
BB: Egyrészt nem csak Singer varrógépeket küldünk, akadnak köztük más márkák is, másrészt eddig még sosem kerültünk bajba. Afrikában kifejezetten örülnek a szervezet munkájának. A segítő szándékot látják bennünk, hiszen olyan embereket támogatunk – például családanyákat és fogyatékkal élőket –, akik az ottani, nagy szegénységben is hátrányos helyzetűnek számítanak. De itt, Észak-Írországban sincs semmilyen mellékzöngéje annak, hogy civil szervezet vagyunk, épp ellenkezőleg: ez itt eléggé támogatott szektor. És nemcsak támogatott, de elismert is. Ma itt civilnek lenni érdem. John és Stephen abszolút megbecsült tagjai a helyi közösségnek. Egy stand upos barátjuk adománygyűjtő show-kat szervez nekik, mindig van, aki időről időre felfedezi a szervezetet és segít. Van egy híres zenész támogatónk is, rendszeres adományozó, minden évben küld pénzt, de az ő nevét nem adhatom ki. Maradjunk annyiban, hogy tényleg mindenki ismeri!
MN: Mennyire gyorsan lehet beletanulni egy varrógép kipofozásába?
BB: Meglepően gyorsan. A testvérek közül John az, aki betanítja az önkénteseket. Óriási türelemmel ül melletted, és addig nem hagy, míg meg nem tanulod, hogyan kell varrógépet szerelni. Nekem azért is volt nehéz önkéntes munkát találnom, mert nem látok jól. Az sem volt előny, hogy a varrógépalkatrészek igen kicsik, úgyhogy nekem tulajdonképpen csukott szemmel kellett kitanulnom a gépek szét- meg összeszerelését. Így olyan 2-3 hónap alatt rázódtam bele a munkába. Az első varrógépet nem felejted el; elsőként mindig egy kifejezetten nehéz esetet bíznak rád. Az első gépemet két hétig javítottam két ember aktív közreműködésével, innen tornáztam fel magam profi szintre. Az első hónapokban főleg a klasszikus, fekete Singer varrógépek kerültek hozzám. Az önkénteseknek a szerelésen túl a közös ebédfőzésben kell részt venniük: ebbe is hamar bele lehet tanulni. A Tools for Solidarity műhelyében vegetáriánus az étrend. Ebből nem engednek.
MN: Meddig maradsz Belfastban?
BB: Már az első évem során, miközben az egyik varrógépet szereltem a másik után, egyre csak erősödött bennem az érzés, hogy nem akarok hazamenni. Szívem szerint Észak-Írországban telepednék le véglegesen, itt valahogy nagyon megtaláltam a helyemet. Most idősek gondozásával foglalkozom, de mind a mai napig visszajárok heti egy-két alkalommal a műhelybe. Jelenleg én töltöm be a Tools for Solidarity elnöki tisztét. Ma már nem annyira a varrógépvonal a területem, inkább a kommunikáció, ebben segítek nekik. Vagy csak pakolok a műhelyben, és igyekszem némi rendszert vinni a szerszámkészletbe.
