„Csodálatos rendezetlenség”

Ormay István pszichoterapeuta

A természetjárásnál sokkal kényelmesebb a közeli parkban elnyújtózni, a sporttelepen lazítani vagy felkeresni egy tiszta levegőjű üdülőhelyet. Vagyis kizárólag praktikus okokkal, az egészséges életmód kényszerével nem magyarázható a városi ember vonzódása a természethez. De akkor mi lehet az oka?

Magyar Narancs: Miért vágyódunk a természetbe?

Ormay István: Mert nem felejtettük el, hogy onnan jöttünk. Csak néhány ezer éve élünk épített civilizációban, az emberiség történetéhez képest nagyon rövid ideje. Valami eredendően összeköt bennünket az állatvilággal, a természetes létezéssel, ezért működhet egy ősi ösztön, hogy valójában oda tartozunk annak ellenére, hogy mesterséges világot építünk magunk köré. Mindehhez hozzájárulnak a tudattalan vágyódások is, és hozzájárul az illúzió, hogy a természet az csak szép lehet és jó.

MN: Miért a városi emberekre jellemzőbb ez?

OI: Most nyeltem le egy korty teát, ezért most éppen nem hiányzik, hiszen kielégítettem a vágyamat. Ám minél messzebb kerülök időben a teázástól, ismét előjön ez az érzés, mert az ember arra szokott vágyni, ami éppen hiányzik. Minél építettebb, mesterkéltebb világban élünk, annál inkább feltűnő a természet hiánya. A vidéki embernek nem hiányzik annyira, mert sokszor karnyújtásnyira van tőle.

MN: Nem önbecsapás ez? Végeredményben mesterséges közeg az erdő is, ahová kirándulni megyünk, a kilátó is, ahová felmászunk.

OI: Minden bizonnyal az, de valószínűleg nem is tudnánk másképp viszonyulni ehhez. Itt eleve nem a dzsungelbe vágyódásról van szó, a többség még attól is tart, hogy letérjen a kijelölt turistaútvonalról. Nem akarja elveszíteni a biztonságérzetét még egy olyan kicsi erdőben sem, ahol igazából nem lehet eltévedni. De az is igaz, hogy még az ilyen biztonságos területen is kialakulhat a félelemérzet, ugyanis egy csomó olyan képzet társul a természethez, ami félelmet kelt.

MN: Ez így elég ellentmondásosnak tűnik.

OI: Mert ilyen ellentmondásos az ember alaptermészete: szeretünk biztonságban lenni, de közben kíváncsiak vagyunk az újra, él bennünk a kalandvágy.

MN: Mivel magyarázható, hogy általában nagyon kellemes dolgok jutnak eszünkbe a természetről: madárcsicsergés, zöldellő erdő, fantasztikus illatok…

OI: Elsőre a japánok cseresznyevirág-ünnepe jut az eszembe, ilyenkor milliók tódulnak a városokból az arborétumokba, hogy gyönyörködjenek a virágokban, élvezzék az illatot. Emögött az állhat, hogy a természet, legyen szó a cseresznyevirágról vagy akár egy fenyőerdőről, teljesen más harmóniát közvetít, mint amit mi alkotni képesek vagyunk. Az ember már a zsigereiben rajong ezért a harmóniáért, az idegrendszerünk érzékelőképessége – ami egyébként nem fejlettebb az állatokénál – olyan, hogy azokra a mintázatokra, azokra a vonalvezetésekre és színösszeállításokra van eredetileg kialakítva, amik a természetben előfordulnak. Teljesen más ritmikája van például egy virág látványának, mint egy épített struktúrának, és ezeknek a ritmusoknak minden bizonnyal sokkal nagyobb szerepe van az éle­tünkben, mint azt feltételeznénk. Emlékszem, gyerekkoromban a Dunakanyarnál nagyon furcsa élményem volt, hogy Dömösnél volt egy nem különösebben komfortos kemping, ahová egy csomó nyugati turista járt. Én csak azt láttam, hogy ülnek az autójuk mellett a kis székükben vagy fekszenek a nyugágyukban, és semmit nem csinálnak. Annyira foglalkoztatott, hogy mi ebben a jó, hogy a következő nyáron vettem a bátorságot és megkérdeztem az egyik idős házaspárt: miért szeretnek idejárni? Erre a bácsi lemutatott maga elé a gizgazos fűre, a pitypangokra, és azt mondta: ezért. Majd elmagyarázta, hogy náluk, Hollandiában nem látni ilyen csodálatos rendezetlenséget.

MN: Ez ugyanakkor lehetett, amikor divatba jöttek nálunk a pálmafás, naplementés vagy éppen erdőt ábrázoló poszterek, amik leg­in­kább a panellakásokat díszítették. Az efféle trükközésnek van értelme?

OI: Illúziót kelt. De csak vizuális illúziót, miközben a természet éppen a komplex élmény, az illatok, a tapintások, a hangok miatt annyira vonzó. Viszont a színeknek valóban nagy szerepük van, ezért próbálnak különösen odafigyelni arra, hogyan fessenek ki egy kórházat vagy egy iskolát. A sárga és a zöld színekre a legérzékenyebb az emberi szem, ezt tartjuk természetesnek – a növényzetnek és az állatvilág színeinek is leginkább ez a spektrum felel meg. Noha nem ismerek erre vonatkozó kutatást, nem lennék meglepve, ha kiderülne, a mostani általános, rossz közérzet azzal is összefüggésben van, hogy tulajdonképpen olyan világban élünk, ahol a monitorok fényétől kezdve a világítótestekig mindenütt a kék színárnyalat dominál, és ez az idegrendszerünk számára kifejezetten megterhelő.

MN: Kihasználják a pszichoterápiában a természet áldásos hatásait?

OI: A klasszikus pszichoterápiában nem annyira, de burkoltan valami hasonló jön elő a mozgásterápiák során. Születésünk után a mozdulataink még természetesek, de aztán a testi megnyilvánulások is egyre inkább szokások, előírások, csoportnormák szerint alakulnak, illetve a lelkiállapotunk szerint változnak. Az utóbbi időben jobban elterjedtek azok a test­orientált módszerek, amelyek erre próbálják ráirányítani a figyelmet. Míg a klasszikus pszichoterápiában azt keressük, hogy mi az, amire a páciens nem emlékszik, mi az, ami nyomasztja, és ezeket dolgozzuk fel, addig az ilyen test­orientált terápiának – amilyen egyébként lehet tai-chi vagy jóga is – az a lényege, hogy megpróbáljuk felidézni azokat a természetes mozgásokat, amiket kisgyerekként elfelejtettünk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy itt is a bennünk lévő természetességhez nyúlunk vissza, és ez akár gyógyító erejű is lehet. Ami a konkrét terápiát illeti, világszerte vizsgálják az ezzel kapcsolatos lehetőségeket, és vannak eredmények is e téren, a szorongás, depresszió kezelésében. A csapatépítő tréningek és más segítő módszerek is maximálisan élnek a természet adta lehetőségekkel. Komoly közösségalkotó ereje lehet annak, ha az embe­reket természetes környezetben természetes feladatok elé állítják, ráadásul ezekből rengeteg önismereti és egyéb dolgot is le lehet szűrni.

MN: Nem billenhet át ez valamiféle teljesítménykényszeres magamutogatásba?

OI: Az ember természeténél fogva hierarchiában él, mindig bennünk volt, és most is bennünk van, hogy valami nagy tettet kell véghezvinni. Például a férfivá avatási szertartásnak az volt a lényege, hogy a fiúk a közösség előtt bizonyítsák rátermettségüket, de legalább ennyire fontos volt az is, hogy e leendő férfinak ez adjon belső hitelességet, tekintélyt. Csakhogy a civilizáció nyomán a természetes képességeink háttérbe kerültek, sorvadni kezdtek, így ezeket mesterséges dolgokkal próbáljuk megtámogatni. Ma már az erdőben eltévedve nem a tájékozódási képesség számít, hanem az, hogy milyen GPS-em van. Valószínűleg ezt próbáljuk meg túlkompenzálni a teljesítménycentrikussággal, azzal, hogy egy nap alatt hány csúcsot tudok megmászni, és hány szelfit teszek ki erről a Facebookra. Nem volna semmi baj ezzel, de ilyenkor ahelyett, hogy élvezném a pillanatot, a kalandot, az új helyzetet, inkább szedem elő a gépet, matatok a telefonnal, vagyis egyből eltávolodom a természetes élménytől. Ennél is rosszabb, hogy fogalmunk sincs arról, hogy az ilyesminek milyen következményei lehetnek. Akinek még baltával kellett kivágnia a fát, az sokkal jobban tudta, hogy mivel jár ez. Ma már képtelenek vagyunk ezt felmérni, és miközben egyre merészebbé válunk, gyűjtjük a kilométereket, hódítjuk a csúcsokat, fel sem merül bennünk, hogy ezzel a természetben, de magunkban is kárt okozhatunk. Nem akarok a korszerű eszközök, a kényelmes túrafelszerelések, egyáltalán a technikai fejlődés ellenségének tűnni, hiszen itt többnyire valóban klassz dolgokról van szó, de abban egészen biztos vagyok, hogy csak akkor érezhetjük magunkat jól a természetben, ha alázattal közelítünk felé, és nem akarjuk ráerőltetni a saját mesterséges környezetünket, szokásainkat.