Január elsején csak a Gergely-naptár bevezetése, tehát a katolikus országokban 1582, de Angliában például csak 1752 óta kezdődik az év. Ez csillagászati megfontolások értelmében ésszerű, ám a természet éves körforgásához kapcsolódó tapasztalatok a tavaszi évkezdet mellett szólnak, hiszen micsoda baromság hóban-fagyban, metsző szélben új esztendőt indítani (vö. kemencesut). Nyilván már csak ezért sem ment egyszerűen az átszokás, és a tájékozott okostojások emiatt hülyíthették a tavaszi napéjegyenlőséget követően földhözragadtabb társaikat azzal, hogy csak most jött el az új év. Azok meg bolond módra elhitték, vidulni kezdtek. Talán innen ered az április elsejei bolondok napja a hülye viccekkel a kioldódott cipőfűzőtől az aratás előtt álló spagettimezőkig. Legalábbis ez az egyik a szokás gyökereit eddig eredménytelenül kereső ellenőriz(het)etlen feltevések közül, amelyek többsége valami pogány tavaszünnepet sejt a dolog mögött a nevében is a vidámságra, jókedvre utaló római Hilaria-ünnepkör mintájára (amely azonban sajnálatos módon csak március 28-ig tartott).
Az idei április elsején Budapesten derült volt az idő (kisebb felhőátvonulásokkal) - eszményi feltétel a Soteria Alapítvány által meghirdetett "bolondvonulás" kellemes zavartalanságához. A gyülekezés időpontjában már tele van önfeledt üldögélőkkel a Gödör Klub fölötti gyep, óriási léggömbcsokrok jelölik ki az esemény kezdőpontját. Az ingyenes lufiosztás kisebb csődületet okoz, hogy aztán kiderüljön: az érdeklődők többsége nem a felvonulásban, csak a további, immár léggömbökkel színesített napozásban érdekelt. A nejlonzacskókból előbukkanó csörgősipkák iránt mértéktartóbb a kereslet.
Végül úgy száz ember rendeződik laza menetformációba a nem túl megerőltető feladathoz. Irány a Vörösmarty tér, ahol a húsvéti vásár turistaközönsége afféle játékos magyar népszokásnak véli a kétségkívül kissé furcsa, tétován meg-megtorpanó, szétszéledő, majd összetorlódó csoportozat megjelenését a klubok nevét viselő lepedőtranszparensekkel. A "mentális betegek közösségi ellátásával" foglalkozó klubhálózat (lásd: Nappali ház, Magyar Narancs, 2002. március 14.) vezetője rövid beszédet mond a Vörösmarty-szobor tövében. Az a veleje, hogy az érintetteket indokolatlanul sújtják az előítéletek, amelyeket az utóbbi idők bizonyos, pszichiátriai kezelés alatt álló - vagy éppen nem álló - emberek által elkövetett erőszakos bűntények erősítettek föl. Ez pedig különösen fájdalmas olyan emberek esetében, akik már eleve többszörös kirekesztettségben élnek - egészül majd ki a helyzetleírás a délutáni kerekasztal-beszélgetésen. Meggyőzően vetíti ezt előre az egyik résztvevő pátosz nélkül, álmatag derűvel előadott alkalmi négysorosának hangsúlyos mondata: "Bolondok vagyunk, nincsen világunk." Aztán a lufik mintegy az előítéletek jelképévé válnak, és ekként szabadon engedve szállnak föl szépen, színesen az égbe.
A visszatérés a Deák térre már végképp szétesésnek indul, de a szociális munkások jól végezhették a dolgukat, mert amikor a Trafó pincéjében megkezdődött a pódiumbeszélgetés, a székeket mind elfoglalták az iménti séta résztvevői, akik derűsen várakozó közönségként élvezték tovább a "kinti" programot. (Nem mintha a megszokott falak közöttiek egyhangúak volnának: ezek egy részét kamerával rögzítik, így nézhettem végig egy jelmezversennyel egybekötött idei farsangi mulatság hangosan játékos pillanatait.)
A beszélgetést vezető Becker András (legutóbbi írása lapunkban e tárgyban: Megbillent viszonyok, 2010. február 25.) a sajtóbeli nyelvhasználat felől indítja az eszmecserét, és hamar kirajzolódik a szembenállás a pszichiátriai, tehát betegségmegközelítésű és a pszichiátriaellenes álláspont között, mely utóbbi végső soron úgy foglalja össze a problémát, hogy "a világ a beteg". Ennek a képviselői jórészt a média léhaságát okolják az előítéletek térnyerése miatt, a másik oldal inkább azt tartja fontosnak, hogy az úgynevezett pszichoedukáció keretében az újságírók és egyáltalán a betegségektől nem érintett többség
világos képet
alkothasson a mentális problémák mibenlétéről, különféle típusairól. A pszichiátriakritikus oldal egyik képviselője, aki gyakran és látható kedvvel minősíti magát okleveles bolondnak, amúgy pedig a mentális fogyatékkal élők nemzetközi jogvédő szervezetének (MDAC) a képviselője, éppen ebben az összefüggésben beszél a "tapasztalati szakértők" (experts by experience) szerepéről, akik belülről képesek értelmezni és tolmácsolni mindazokat a problémákat, amelyeket a pszichiáterek úgymond csak külsődlegesen, elméleti szűrőjükön keresztül tudnak megérteni. ' is hangsúlyozza, hogy a pszichiátriai betegeknek igen szűkösek és fokozatosan beszűkülnek a kapcsolataik az "ép társadalommal".
Az ellenoldal igyekszik a magyar pszichiátriai ellátás konkrétumai, nevezetesen fokozódó hiányosságai felé terelni a szót, és alapos okkal vetődik fel a költői kérdés: vajon miért nem tartják fontosnak a magyar politikusok az emberek lelki egészségét? Itt persze fölmerül a betegségtudat fontosságának a kérdése is, mint ami az első lépés a mentális problémák kezelésének az útján - és ezen a ponton végképp szembekerülnek egymással az álláspontok, amint ez a hivatalos program utáni kötetlen beszélgetés során kiderült. Az egyik oldal ugyanis végső soron tagadja, hogy az olyan bűncselekményeknek, mint például egy fegyveres ámokfutás, közük volna az elkövető mentális állapotához, és így elvileg megelőzhetők volnának, a másik szerint viszont egyértelmű az összefüggés, és ez megint csak az ellátás problémái és ezek megoldása felé kell, hogy terelje a gondolkodást.
