Interjú

„Csak fogni tudtam a fejem”

Mihalik Enikő szupermodell

Lélek

Békéscsabán született, 15 éves korában, szinte véletlenül fedezték fel, s a legnagyobb márkák arca lett a kezdetektől. Férjével, Korányi Dáviddal, a Fővárosi Önkormányzat városdiplomáciai csoportjának vezetőjével az első gyereküket várják – New Yorkban. A pályájáról, a szakmai kiszolgáltatottságról és az emberi nyitottságról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Milyen most New York?

Mihalik Enikő: Most kezd visszatérni önmagához. Az első hullám nagyon félelmetes volt, főleg annak, aki ismeri a város dinamikáját, energiáit. Turisták persze alig vannak, azok is amerikaiak, de a helyiek már előjöttek. Amiből leginkább érzékelhető, hogy azért még semmi nem a régi, az az, hogy a metrón mindig van ülőhely.

MN: Te utazol metrón?

ME: Igen, csak tömegközlekedéssel utazom, Budapesten is.

MN: Nem ismernek fel?

ME: De igen, de sosem tolakodó ez, maximum csak halkan megjegyzik, hogy élőben is szép vagyok szerintük, vagy gratulálnak a sikereimhez.

MN: Többször elmondtad, hogy nem tudott bedarálni a modellvilág rossz oldala. Mások, a világban ismert nevek is, mesélik, hogy induláskor sokszor átlépték a határaikat.

ME: Óriási probléma, hogy ebben a világban a védelmi rendszer gyakorlatilag nem létezik. Nagyon sok lány érzi úgy nagyon sokszor, hogy olyan dolgokat tesznek meg velük, vagy olyan kéréseket kell teljesíteniük, amik kívül esnek a komfortzónájukon. Nem feltétlenül szexuális zaklatásra gondolok, hiába asszociál erre rögtön, a szüleinktől kezdve mindenki, hanem inkább olyasmikre, amik elsőre nem hangzanak olyan borzalmasan, de mégis megtépázhatják az önbecsülésünket. Velem is sokszor megtörtént, hogy olyan munkát vállaltam el, vagy olyan időpontban, ami nem volt jó nekem. Sokszor találtam magam kényelmetlen, kikényszerített helyzetekben. De mind­ettől függetlenül védem a szakmát: másképp nem tudtam volna ilyen magasra érni, nem kaptam volna ennyi lehetőséget. Egy nagyon szerencsés ember cipőjébe léptem bele. Megismerhettem a világot.

MN: Volt B terved?

ME: Természetesen a gimnázium után tovább akartam tanulni, fel is vettek Szarvason a tanítóképző főiskolára. Vagy óvó néni vagy tanító néni szerettem volna lenni. Egy évet halasztottam, és épp’ amikor vissza akartam menni, akkor kaptam meg az amerikai vízumot. Úgyhogy elengedtem a főiskola gondolatát.

MN: Mondod, hogy úgy érzed, a modellkarriered első nagy csúcsán már túl vagy. Ilyen fiatalon milyen érzés kimondani ezt?

ME: Furcsa. Mert tudom, hogy nem vagyok idős. 34 évesen talán annyit jelenthetek ki, hogy már felnőtt vagyok. Mégis: egy nem is olyan rövid karrieren vagyok túl. Átéltem a csúcspontjait. Vége van valaminek. Mások ezt az ötvenes éveik végén kezdik megtapasztalni. Először a korai öregedés érzését váltotta ki belőlem mindez, ám igyekszem szembesíteni magamat tudatosan nap mint nap, hogy nem, nem zárult le minden, ez a határpont új lehetőségeket nyit inkább. Ebben bízom, hiszen remélhetőleg előttem van még az életem nagy része.

1128159036

 
 
Fotó: Getty Images

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk