Steiner Kristóf: "Az előbújásom a saját boldogságom miatt volt fontos"

Elítéli, amit Kövér László mondott a melegekről, de szívesen leülne vele beszélgetni. Úgy látja, a magyarok többségének szexuális kultúrája a Hahota-karikatúrák szintjén áll, de bízik a javulásban. A július 6-i Budapest Pride felvonulás kapcsán a kordonokról és a Pride identitáskereséséről is beszélgettünk, meg arról, hogy beleállna-e egy, az azonos neműek házasodási jogáról szóló kampányba.

Steiner Kristóffal még azelőtt ültünk le beszélgetni - a közelgő Pride apropóján -, hogy a hazai közbeszédben - részben a Coca-Cola kampánya miatt -, vagy legalább is a Fidesz által felügyelt nyilvánosságban eluralkodott volna a homofóbia. Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. július 4-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.

Magyar Narancs: Kövér László, az Országgyűlés fideszes elnöke szerint a meleg párok szándéka arra, hogy gyereket fogadhassanak örökbe, erkölcsi értelemben a pedofíliával azonos, de azt is mondta, hogy „egy normális homoszexuális nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak”. 37 éves vagy, tíz éve élsz Tel-Avivban, de sokat jársz Magyarországra. Hogyan érint ez a nyilatkozat?

Steiner Kristóf: Ha azt mondja valaki, hogy nem vagyok normális, akkor arra gondolok, hogy ezek szerint számára az a normális, ahogyan ő gondolkozik, ahogyan ő él – én pedig akkor kifejezetten örülök neki, hogy nem tartozom bele abba körbe, ahova ő igen. Szerinte sok-sok ezer honfitársa, sok millió európai polgártársa nem egyenrangú, hát jó, nem vagyok az a típus, aki ilyenkor az utcán követelné annak a fejét, aki ilyet mond.

 

Fotó: Németh Dániel

Persze észben kell tartanunk, hogy az ilyen állításoknak komoly ereje van, és ezeket a szavakat azért szerintem mindkét oldalról megdöbbenéssel fogadták. Az LMBTQ vagy más kisebbséghez tartozó embereket nap mint nap támadják hasonló állításokkal. Az iskolában ezt bullyingnak hívják, és általában az a megoldás, hogy értesítjük az osztályfőnököt, aki meg elküldi az agresszort iskolapszichológushoz. Sajnos a felnőttek világában nem lehet elküldeni pszichológushoz minden kegyetlenkedő, zsarnokoskodó embert. Nem az a megdöbbentő, amit mondott, hanem az, hogy ezt következmények nélkül nyugodtan mondhatta. Hozzáteszem, nem azért gondolom ezt, mert LMBTQ-ember vagyok. Ha ugyanezt mondja romákról, bevándorlókról, magyarokról, keresztényekről, az sem lenne elfogadható.

MN: Egy nyilvános Facebook-reakcióban Kövérről azt írtad: „Master Chubby” arra hajthat, hogy „ráinduljanak a BDSM-fan, totál szub melegek”.

SK: Hiszek a humor erejében, és soha nem jelentett problémát magamat kigúnyolni. Ha valaki utánam szól, hogy te buzi, akkor megfordulok, és azt mondom: aha, te meg hetero, és? Még egy ennyire agresszív támadáson, kicsavart értékrenden és abszurd hatalmi erőfitogtatáson is lehet egy jót nevetni. Persze tudom, hogy a politikai közegben ez véresen komoly.

MN: Úgy tűnik, Magyarországon politikailag nincs negatív következménye az LMBTQ-emberek nyilvános megbélyegzésének.

SK: Az ilyenfajta megbélyegzés, gyűlöletbeszéd és bujtogatás előbb-utóbb elfogadhatatlanná válik. Öt évet sem adok neki, és Kövér László efféle nyilatkozataitól maga a Fidesz fog elhatárolódni. A Jobbik politikai története jó példa arra, hogy globális ébredezés zajlik, a radikalizmusnak lazulnia kell, ha a main­­st­reamben akar maradni.

MN: Szívesen beszélgetnél Kövér Lászlóval arról, kinek mit jelent az egyenrangúság, normalitás?

SK: Persze. Soha nem gondoltam azt, hogy a politikai korrektség lenne a belépő ahhoz, hogy kommunikáljunk egymással. Egyébként is tudatosan figyelek arra, hogy ne csak olyanokkal barátkozzak, akik ugyanúgy gondolkoznak, mint én – nem az a legfontosabb, hogy valaki jobbos vagy balos, vegán vagy minden­evő, izraeli- vagy palesztinszimpatizáns. Meggyőződésem, hogy egy félórás beszélgetés elég lenne Kövér úrral ahhoz, hogy úgy álljunk fel egy kézfogás után, hogy örültünk a lehetőségnek.

A folytonos sértődöttség állapota semelyik társadalmi kisebbségnek sem tesz jót; kell beszélni arról, mennyi sérelem ér egy kisebbséget, csakhogy ez nem kimondottan segíti a párbeszédet. Úgyhogy megkérdezném Kövér úrtól, miért érzi úgy, hogy az az ösztönös és önzetlen tett, hogy valaki gyereket vállal, valami miatt rossz is lehet. Az országunknak jó, a gazdaságunknak jó, az embereknek jó, ha látják azt, hogy ilyen szülők is vannak. Meggyőződésem, hogy a gyereknek is jó, mert nem azon múlik a gyerek boldogsága és lelki egészsége, hogy melegek-e a szülei. Azért ebben valószínűleg nem tudnánk egyezségre jutni.

MN: Szerinted miért ilyen elképesztően fontos Magyarországon, hogy ki kivel szexel, ki kinek vall szerelmet?

SK: A többség szexuális kultúráját a Hahota buborékmellű karikatúrái alapozták meg, és ha a gay kultúra szóba kerül, sokan Hofi állítólagos „nem várom meg, míg kötelező lesz” szlogenjét idézik mint bölcs választ vagy átfogó megoldást. Ennek párja a „csinálják, de a négy fal között!”. Különleges nemzet vagyunk, jobb is, ha nem próbáljuk másokhoz mérni magunkat. Például az amúgy meglehetősen konzervatív Törökországban gazdag hagyománya van a fürdőknek és az azonos neműek közötti intimitásnak.

A liberálisnak mondott Amerikában meg egyáltalán nincs ilyen hagyomány, de az esélyegyenlőség a modern kori társadalmi párbeszéd része volt folyamatosan. Mi keressük a helyünket. Már régen nem elvárásom, hogy a magyar közvélemény ne azonosítson a homoszexualitáshoz kötődő klisékkel. Elfogadom a társadalom mai állapotát, és igyekszem a folyamatos fejlődésben, a nagyobb érzékenység kialakításában részt venni. Bízom benne, hogy még látni fogom, ahogy lépésről lépésre elérjük a célunkat.

MN: Az egyik első híres ember voltál, aki coming outolt 2004-ben. Szerinted miben más ma előbújni?

SK: Tabu volt, nem volt kitaposott ösvény, a ma legharcosabb LMBTQ-aktivisták közül sokan még teljes csendben voltak. A legnagyobb különbség, hogy most már nem járatlan az út. Az előbújásom a saját boldogságom miatt volt fontos, de az elmúlt 15 évben megtanultam, hogy másoknak is rengeteget adott. Mára a párbeszéd része lett az LMBTQ kérdése, és bár hosszú még az út, hatalmas falak omlottak le.

MN: Visszatekintve mi volt a legnehezebb az előbújásodban?

SK: Előfordult, hogy utánam dobtak egy sörösdobozt az utcán, beszólogattak, de igazán rosszul az esett, hogy a nagy cégek és szervezetek némák maradtak. Nem magyaráznám bele a sorsomba, hogy a magyarok homofóbiája miatt költöztem el. Kalandokra vágytam, és hittem benne, hogy a külföldi tapasztalataim hatására Magyarországgal is többet adhatunk majd egymásnak. Ez így is lett. Az ország attitűdje is rengeteget változott, meghatározó cégek álltak ki az elfogadás mellett, az elnyomás ellen intelligensebben és szervezettebben lépünk fel.

MN: Hogyan érintett, hogy többször kordonok között kellett megrendezni a Budapest Pride felvonulást?

SK: A társadalmunk érettségén múlik, hogy ha olyasmit látunk, ami nem fedi teljes mértékben a mi értékrendünket, nem akarunk odarohanni és szétverni azt; vonatkozik ez a Pride-ra, és vonatkozik egy nemzeti ünnepségre is a Parlament előtt.

Számomra a kordonok nélkül vonulás azt jelenti, hogy esélyt adunk – saját magunknak a szabadságra, és az ellenlábasoknak arra, hogy bebizonyítsuk egymásnak: nem kell félnünk a másiktól, csupán meg kell ismernünk egymást. Egyébként Budapesten a Pride még kicsit keresi az identitását: buli, de nem fejvesztett parádé, politikai tüntetés, de nem egy rezsim ellen szól, hanem ébresztgeti az emberek társadalmi érzékenységét. És évről évre sokkal gyorsabban növekszik, mint bármelyik másik Pride-esemény.

MN: Beleállnál egy, az azonos neműek házasodási jogáról szóló kampányba?

SK: Persze, teljes mellszélességgel támogatom az LMBTQ-emberek házassághoz való jogát, gyerekhez való jogukat. Ezek komoly célok, amikért tenni kell.

MN: Évek óta lehet olvasni a bulvársajtóban, hogy gyereket akartok a társaddal.

SK: Szeretnék gyereket, ugyanakkor nem erőltetem, nem kell mindenképpen holnapután megtörténnie. Több módot végiggondoltunk: például egy oregoni klinika tel-avivi párokat tesz apává egy strukturált dajkaprogram során 150 ezer dollárért. Vannak nem hivatalos utak is, össze lehet beszélni baráti leszbikus párokkal, egyedülálló nőkkel. De anélkül, hogy ezeket az utakat kritizálnám, én az örökbefogadást preferálom, és nem gondolom, hogy mindenképpen látnom kell a saját vonásaimat a gyerekem arcán. Ennél nekem fontosabb az, hogy egy olyan gyermekről gondoskodhatunk, aki előtt adott esetben nehéz jövő állt volna.

MN: Magyarországon egy meleg pár tagja hivatalosan csak egyedülállóként fogadhat örökbe. Ez a hazugság zavarna?

SK: Meg tudnánk vele barátkozni, és egyébként Izraelben is ugyanez a jogi keretrendszer. Úgy gondolom, hogy akkor is boldogulnunk kell a rendszerben, ha nem értünk egyet vele. Például nem házasodhattunk össze hivatalosan – nem baj, csináltunk egy esküvőt, ami nekünk ugyanazt jelentette.

MN: Egyedülálló férfi a gyakorlat szerint az örökbefogadási várólistákon a lehető leghátrébb kerül.

SK: Így van, ugyanakkor nem lehet teljesen általánosítani. Van olyan magyar meleg barátom, aki itt fogadott örökbe, és a rendszer kifejezetten barátságos volt vele, noha tudták, hogy meleg. Fontos tudatosítani, hogy ezekben az intézményekben is emberek dolgoznak, akiknek akkor is van mozgásterük, ha a rendszer nem teljesen igazságos. Megéri feltételezni, hogy megvan bennük a segítés szándéka, és így lassan, fokozatosan a rendszer is igazságosabb lesz.

MN: Minden szembejövő problémára igyekszel radikálisan pozitív választ adni?

SK: Tulajdonképpen igen, de nincs is más lehetőségem. Voltam keserű, volt, hogy úgy éreztem, nem akarok Magyarországon lenni, és Izraelben is sok olyan társadalmi probléma van, ami iszonyúan zavar. De nincs olyan ország, ahol a helyi király mindenben pont úgy intézi a dolgokat, ahogy nekünk tetszik.

MN: Miután egy magyar vegán aktivista megtámadott, hogy ártasz a vegán mozgalomnak, válaszul ledobtad magadról a vegán címkét.

SK: Úgy éreztem, sokan vagyunk olyanok, akik nem tegnapelőtt lettek vegánok, és nem akarjuk, hogy a vegánság valamiféle rezsimmé alakuljon. Legyen bármilyen fontos és szívünknek kedves egy eszme, nem lehet arra használni, hogy degradáljuk azokat, akik nem hisznek benne. Például én a feminizmus nevében elfogadhatatlannak tartom, ha annak hevében férfiakat degradálnak.

Természetesen vegán vagyok most is, hiszen növényi ételeket készítek és eszem, vegán életmódot élek, vegán jótékonysági projekteket támogatok. De ha valaki azt mondja nekem, hogy „te csak egy megélhetési vegán vagy, mert repkedsz a világban”, akkor azt mondom, „oké, a te értékrended szerint nem vagyok vegán”. Ha más meg azt mondja erre, „de hát vegán kajákat eszel”, akkor neki azt mondom, „ha neked vegán vagyok, az szuper, örülök neki”.

MN: Támogatod a Greta Thunberg által indított #FridaysForFuture mozgalmat, amely azt akarja elérni, hogy a politikusok adjanak megfelelő választ a klímakrízisre.

SK: A főzőeseményeimen, vacsoráimon búzakorpából esszük a vegán kaját, minden újrahasznosított és lebomló. De ez nehéz: „zero waste” életmódot akartam élni, de még csak felére csökkentettem a kirakott szemetet. Egyébként ahhoz, hogy tisztább tengereket és tengerpartokat akarjunk, vegánnak sem kell lenni, és a klímaváltozást sem kell feltétlen tényként elfogadni. Annyit kell végiggondolni, vajon akarunk-e tenni azért, hogy a gyerekeink és az ő gyerekeik minimum egy olyan bolygót örököljenek tőlünk, mint amilyet mi is megkaptunk.

MN: Egyik cikkedben bevallod, hogy főzés közben gyakorta rámosolyogsz a mandarinra, és megdicséred a gomba szexi kalapját. A pozitív kommunikációt kiterjeszted a növényekre is. Ez már szinte utópia.

SK: Azért nem beszélgetek ám minden kezem ügyébe kerülő mandarinnal! Szerintem a játékosság, szórakozottság, pozitív alapállás fenntartása fontos. De nem vagyok ezoterikus-spirituális mester, nem meditálok naphosszat. Inkább azt mondanám, ezek számomra a túlélés eszközei. Miért mindig azzal legyünk elfoglalva, ami zavar minket? Mi most éppen Tel-Avivból költözünk Görögországba, és nyugodtan mondhatom, problémák mindenhol vannak. De ha azt akarod, hogy a közösségedben minden a te értékrended szerint működjön, akkor valósítsad meg piciben.