Az igazi sötétkék ruhás fiú - Jó estét nyár, jó reggelt hisztéria

Lélek

Fejes Endre egyik leghíresebb regényhőse, a sötétkék ruhás fiú valóságos személy volt, akit halálra ítéltek és ki is végeztek. Nem kerestek enyhítő körülményeket.

A Jó estét nyár, jó estét szerelem 1969-ben, hét évvel a brutális gyilkosság után jelent meg, hamarosan nagy sikerű tévéjáték is készült belőle Szőnyi G. Sándor rendezésében, Harsányi Gáborral a főszerepben. Az üggyel a maga idején is sokat foglalkozott a sajtó, de nem úgy, mint Fejes Endre. A korabeli cikkekben Szöllősi Györgyöt – így hívták a valódi sötét ruhás fiút – javíthatatlan gonoszként, perverz pszichopataként mutatták be, így állítva személyét egy sajátos szocialista propaganda szolgálatába.

Az élet elleni bűncselekmények című könyvből (1965)

Az élet elleni bűncselekmények című könyvből (1965)

 

 

 

Konszolidáció, szenzáció

„A fiatalember több lánynak házasságot ígért, valamint gazdag életet, külföldi utazásokat. Minden lányismerősének azt mondta, hogy apja Washingtonban, nagybátyja pedig Zürichben nagykövet, s reá is fényes pálya vár.
S egyes lányok, sajnos, hosszú ideig felültek a primitív fiatalembernek” – írta a Népszabadság 1962. október 2-i számában Szabó László egy nappal azután, hogy a bíróság – „nagy érdeklődés közepette” – halálra ítélte Szöllősit, aki július 12-én, a Normafa közelében borotvával átvágta egy 25 éves nő torkát, majd, hogy a holttestet eltüntesse, fel akarta darabolni, de csak a fejét tudta levágni. A borzalmas bűncselekmény valószínűleg azért is váltott ki szélsőséges indulatokat, mert a korabeli olvasó, 1949 óta talán először, igazán részletes tájékoztatást kapott egy hátborzongató bűnesetről. Korábban ugyanis nem volt divat – különösen a pártlapban – ilyen, már-már bulváros bűnügyi leírásokat közölni, vagy ha mégis, akkor a tudósítást 1956 előtt arra hegyezték ki, hogy az elkövető a „letűnt úri világ képviselője” vagy „kulák” volt, utána pedig többnyire „ellenforradalmár”. De ez sem fordult elő túl gyakran. Az volt az általános, hogy a legszörnyűbb gyilkossá­gokat eltitkolták, és legfeljebb rövid hírben számoltak be róluk – többnyire az ítélet végrehajtása után. Így történt a Szöllősiénél sokkal súlyosabb szegedi ötös gyilkosság esetében is, melynek során egy férfi a szeretőjével, annak férjével, testvérével, anyósával és gyermekével is végzett, pedig az csupán néhány hónappal előzte meg a csillebérci bűnügyet. Ugyan­akkor a borotvás gyilkosság részletezése nem a puhuló diktatúra jele volt. Míg a szegedi eset hátterében egy részeg ember bosszúja állt, Szöllősi olyan bűncselekményt követett el, amelynek kulisszáit a konszolidálódó Kádár-rendszer teremtette meg. Magyarországon a hatvanas évek elején kezdte szárnyát bontogatni az idegenforgalom, s ekkor nyíltak olyan – korábban elképzelhetetlen – szállodák, vendéglátóhelyek, amelyek kifejezetten a nyu­gati turisták igényeit próbálták kielégíteni. Mivel a gyilkos és áldozata is ebbe a meseországba képzelte bele magát, a brutális eset talán még kapóra is jött, mivel igen szélsőséges formában figyelmeztetett, hogy a magyar állampolgár számára nem ajánlatos elmerülni ebben az álomvilágban.

 

Hülye, hülyébb

Szöllősi György egyszerű vidéki srácként érkezett Budapestre 1958 elején, miután 18 évesen megszakította kapcsolatát családjával (öt testvére volt). Először a kőbányai téglagyárban, aztán a sörgyárban, majd novembertől a csepeli Acél­öntő- és Csőgyárban dolgozott segédmunkásként, egy tanfolyam elvégzése után pedig szerszámlakatosként. Távoli rokona révén albérletet is könnyen talált, és mivel rendesen dolgozott, nem részegeskedett, és ami a legfontosabb, nem maradt el a lakbérrel, azt is megbocsátották neki, hogy olykor különösen viselkedik. „Igen, haragudtam a vádlottra, mert egy alkalommal engedély nélkül viselte a nagykabátomat” – emlékezett vissza a bíróság előtt a lakótárs rokon, a főbérlő pedig ezt mondta: „A 90 éves édesanyámat és annak barátnőjét többször zaklatta. Egyszer vizet is öntött az ágyába. Ettől függetlenül különösebb baj nem volt vele.”

Hegedűs D. Géza és Kútvölgyi Erzsébet a Vígszínház 1977-es előadásában

Hegedűs D. Géza és Kútvölgyi Erzsébet a Vígszínház 1977-es előadásában

Fotó: vigszinhaz.hu

A főnökei meg voltak elégedve vele, jó munkaerőnek tartották. Ha nem a bíróság előtt kellett volna beszélniük, talán még sajnálatukat is kifejezik, hogy „nem tudott beilleszkedni a kollektívába”. Így viszont csak annyit mondtak, hogy úgy viselkedett, „mintha nem lenne ki mind a négy kereke”. „Olyan történeteket talált ki, amelyekről rövidesen kiderült, hogy hazugságok. Minden második mondata a valószerűtlenség határát súrolta. Kitalált, vele megtörtént különleges élményekkel traktálta a munkatársait. Senki nem hitt neki” – mondta az egyik kollégája. „Nagyon hamukás ember volt, többször hazudott, mint ahányszor igazat mondott” – állította egy másik. Szöllősit futóbolondnak tartották a munkahelyén, és egy pillanatra sem vették komolyan. Azután meg pláne nem, hogy „diplomatakarrierjével” is munkatársai előtt kérkedett. De később már mindenütt, az utcán, a buszon, a boltban ezt a szerepet játszotta. „H. I. Belügyminisztériumi dolgozó két ízben is találkozott a vádlottal, és felfigyelt arra, hogy külföldi követség tisztviselőjének adja ki magát. Igazoltatta és figyelmeztette, tartózkodjon hasonló magatartástól. L. L.-nénak követségi emberként mutatkozott be, de az asszony rájött, hogy hazudik. Ezért hívta az URH-t, és a vádlottat elvitték” – olvasható a vádiratban, amelyben még egy sor hasonló esetet írnak le. Ennek ellenére senkinek nem jutott az eszébe, hogy Szöllősinek például pszichiátriai kezelésre lenne szüksége.

A fiút, amikor a hétköznapokon játszotta a menő külföldit, a többség hülyének nézte, de nem mindenki. Főleg ha eljött a fizetésnap ideje. Ilyenkor a legdrágább helyeken szórta el egy-két este alatt az összes pénzét. Noha utána szó szerint hetekig éhezett, beérte azzal, hogy néhány nővel sikerült elhitetnie a diplomatamesét. Lengyel, izraeli és a regényben is szereplő görög követségi embernek adta ki magát, s miután a lányokat a legmenőbb éttermekbe vitte, azok őt vitték haza. Mármint a szülőknek bemutatni a nagymenő udvarlót, akik persze elaléltak a boldogságtól, hogy milyen jó parti van kialakulóban. Noha később a sajtóban Szöllősit aberrált szatírként igyekeztek lefesteni, egyik korábbi áldozata sem beszélt a bíróság előtt erőszakoskodásról, szexuális közeledésről, épp ellenkezőleg! Mintha a fiú inkább azt élvezte volna, hogy kedvére bolondíthat naiv vagy a „nagy fogás” igézetében teljesen elvakult embereket. Például azt mondta, 14 nyelven beszél, vagy hogy 100 személyes különgépen érkezett, és csak ő volt az egyetlen utas – és elhitték neki! Volt, ahol a szülők még a bútorokat is lecserélték a külföldi vendég érkezésének hírére… De miután kiderült, hogy Szöllősi hazudik, feljelentették a munkahelyén.

 

A csillebérci rém

„Tudtuk róla, hogy mindig hadovál. De sokáig gyerekes dolognak vettük, játéknak. Nem hittük, nem is gondoltuk, hogy ebből a legcsekélyebb baj is származhatna. Hiába, az ember már csak úgy van az ilyesmivel, hogy akkor döbben rá, mennyi bajnak lett az okozója, amikor a baj már bekövetkezett. Ki gondolná, hogy gyilkossághoz vezethet, ha valaki töri a nyelvet és külföldinek adja ki magát anélkül, hogy ezért anyagi ­ellenszolgáltatást követelne?” – mondta Szöllősi főnöke a bíróság előtt, ami megint csak azt mutatja, hogy ha sikerült volna elme­orvosi vizsgálatra küldeni, elkerülhető lett volna a tragédia. A tárgyaláson világosan kiderült, hogy a vádlott kizárólag akkor vált agresszívvá, kezelhetetlenné, ha leleplezték. Első „szerelmét” még csak a munkahelyén jelentette fel, a következőnek viszont már mérgezett italt küldött. „A bosszú oka az volt, hogy megtudták, ki vagyok. Miért érdeklődött a lakáso­mon arról, hogy ki vagyok?” – mondta később Szöllősi, de a későbbi, brutális gyilkosság indítéka is inkább a megszégyenítéstől való félelem volt, mint a kielégítetlen vágyak – vagyis nem azért ölte meg a 25 éves S. Ildikót, mert nem tudta megerőszakolni.

Halász Judit és Harsányi Gábor a tévéfilmben

Halász Judit és Harsányi Gábor a tévéfilmben

 

 

Ennek ellenére ő lett a csillebérci rém, a perverz kéjgyilkos, aki „ráadásul” azzal szórakozott, hogy megtagadta magyar munkás származását. A vizsgálat során sem próbálták meg indítékait figyelembe venni, személyiségzavarát „megfejteni”. Beérték azzal, hogy „javíthatatlan”, és végeredményben erre a szálra fűztek fel mindent, enyhítő körülményt nem kerestek, nem számított sem a büntetlen előélet, sem az, hogy jó munkaerőnek számított.

Mivel Szöllősit már letartóztatása után „megtalálta” a sajtó, nem csoda, hogy a tárgyaláson lincshangulat uralkodott. „Amikor olyan részhez értünk valamelyik szakértő vallomásában, hogy hogyan gombolta ki a sliccét, vagy nem gombolta ki, vagy mit csinált a péniszével, akkor elrendelte a tanácselnök a szünetet, és akkor a közönség magánkívül volt, mert nem jutott hozzá egy olyan információhoz, amire egyébként a legkíváncsibb lett volna. Valamitől elzárták, és akkor lehetett érezni, hogy az emberi érdeklődésnek van egy olyan rétege, amely nagyon vérgőzös” – emlékezett vissza 2007-ben Nádas Péter az RTL Klub XXI. század című műsorában. Nádas egyébként újságíró-gyakornokként vett részt a tárgyaláson. „Egy mellékútra csalta a lányt, aztán rendkívül kegyetlenül meggyilkolta, és lefejezte a holttestet (…) Szöllősi nem szenved elmebetegségben vagy gyengeelméjűségben, de feltűnő szereplési vágya, notórius hazudása, valamint a nemi ösztön szadisztikus elferdülése pszichopatás tünetekre utal” – írta másnap a Népszabadság. Lehet, hogy mindez a tárgyalás közönségének kíváncsiságát nem elégítette ki, viszont az akkori átlagolvasó rémüldözésigényét jócskán túlszárnyalta.

Kétségtelen, hogy az akkori törvények alapján nem volt kirívó jogtiprás a legsúlyosabb büntetés kiszabása, ám az a hisztéria, ami az esetet kísérte Szöllősi elfogásától kezdve a bírósági tárgyaláson át egészen a kivégzésig, amit 1962 szilveszterén hajtottak végre, teljes mértékben akadályozta azt, hogy bárki is tárgyilagosan alkosson véleményt a bűnügyről. Még három évvel később, a BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnöksége 20 év a nép szolgálatában sorozatának Élet elleni bűncselekmények című kötetében is azt írták, hogy „Szöllősi György személyében a Budapesti Rendőr-főkapitányság egy minden tekintetben visszataszító, kiemelkedő társadalmi veszélyességű bűnözőt tett ártalmatlanná”, ami egy hecclapban nyilván elmegy, egy „szakmai” kiadványban aligha.

Ám ilyen előzmények után szinte törvényszerű, hogy egy irodalmi mű, Fejes Endre a valósághoz nem is mindenben ragaszkodó kisregénye messze hitelesebb képet festett a tragikus esetről, mint megannyi rendőrségi és tárgyalótermi tudósítás.

Neked ajánljuk