Valaki beszél a kutyájához – erre figyelt fel Kurucsai Szabolcs Szegeden, a trolibuszon. Kiderült, az utastárs azt feltételezi, hogy Elvis, a labrador sejti, hol járnak. Csalódott volt, amikor megtudta, nem így van, sőt a kutya még csak nem is számolja a megállókat. Máskor Szabolcs a szegedi Mars tér sarkán lévő gyalogátkelőhelynél szeretett volna átmenni, és megkérte a mellette állókat, szóljanak, mikor vált zöldre a lámpa. Nem szóltak neki, csak elindultak. Ahogy meghallotta, hogy távolodnak, ment utánuk, és megkérdezte, miért nem szóltak. „Azt hittük, a kutya is szól.”
„Jó, hogy azt hiszik, a vakvezető kutya őrző-védő is, úgyhogy nem érdemes velem ujjat húzni, pedig ez sem igaz. Véd, csak nem úgy” – mondja Szabolcs, aki 2009-ben, 35 évesen veszítette el a látását (lásd: A buszok oly csöndesek, Magyar Narancs, 2021. június 17.). „Amikor együtt vizsgáztunk, az úgy zajlott, mint amikor autóvezetésből vizsgáztam. »Fiatalember, húzzon egy útvonalat!« A feladatban volt tömegközlekedés, gyalogos séta. Jöttek utánunk kamerával, rögzítették, hogyan reagálunk. Egy szárazkapu-bejárónál annyit hallottam, hogy az udvarban valaki elindított egy robogót, és nagy gázzal elindult kifelé. Megállt, megálltunk. Utóbb mondták, hogy Elvis beállt a motorkerék és a lábam közé.”
Magyarországon több mint 80 ezer látássérült ember él, nagy a különbség az érintettek között abban, hogyan élik meg a helyzetüket. Először Rithnovszky János foglalkozott az ötvenes évektől vakvezető kutyák kiképzésével, miután egy balesetben elveszítette az egyik karját és a látását. Ez a civil kezdeményezés a hetvenes évektől a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségén belül fejlődött tovább, egyedül e szervezet csepeli iskolája képzett vakvezető kutyákat 2006-ig. Akkor kezdett működni a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány, egy évvel később indult a Hajdúsági Vakvezető- és Segítőkutya Képzésért Alapítvány, majd még néhány további iskola. Egy 2009-ben született rendelet részletesen szabályozta ezt a munkát, magasra téve a mércét. A következménye az lett, hogy az évente kibocsátott vakvezető kutyák száma visszaesett. A csepeli és a Baráthegyi kutyaiskola nagyjából együtt bocsát ki 30 kutyát évente, korábban a csepeli egymaga képes volt ennyire. Sokkal többen vállalkoznának arra, hogy kutyával éljenek, mint amennyien hozzá is jutnak. „Tízszer ennyi vakvezető kutyára lenne szükség” – írta a 24.hu 2018-ban, ám ezen a téren a hetvenes évek óta jórészt változatlan a helyzet, annak ellenére, hogy több lett a szolgáltató.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
