Az ilyen problémára hosszú ideig a neurózisok (azon belül a szorongások) nagy családjának tagjaként tekintett a pszichiátria, ám a hatvanas évek végén - sok más zavarhoz hasonlóan - nevet is kapott: szociális fóbia.
*
Az elnevezésből gyakorló mizantrópokra, remetékre és különcökre gondolnánk, ám a szociális fóbiában szenvedők egyáltalán nem akarnak befelé fordulni, kiközösítve lenni. De mivel a legkülönfélébb szorongásokat élik meg társaságban - a nyilvános szerepléstől a nyilvános vécé használatáig -, kizárják a külvilágot. A hangsúly ugyanis a többiek vélt vagy valós figyelmén van: a szociális fóbiában szenvedő úgy érzi, hogy "szereplése" nyomán észreveszik hibáit, gyengeségeit, és lenézik, kigúnyolják. Az ebből fakadó izgalmi állapot gyakran fizikai tüneteket is produkál, ami csak olaj a tűzre. A kézremegés, a pirulás, a szájszárazság és hasonló vegetatív "látványelemek" rontják tovább a helyzetet. A szociális fóbia ördögi köre avval zárul, amikor a beteg már attól remeg (szó szerint), hogy mi lesz, ha észreveszik rajta, hogy remeg.
Egyáltalán betegség?
A szociális fóbiával kapcsolatban a leggyakrabban a nyilvánosság előtti szereplést említik, ám ez nemcsak valamiféle fellépésre vonatkozhat: vannak, akik képtelenek arra, hogy mások előtt egyenek, van, akinek a közös vécé használata okoz problémát. Például az a 35 éves nő, aki ha nem az otthoni mellékhelyiséget használhatja - például nyaralás idején -, különféle stratégiákat dolgoz ki. "Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de képtelen vagyok elviselni, ha mások is meghallhatják, hogy éppen a vécén ülök. Olyan szégyenérzetem van, hogy olykor már én is úgy érzem, hogy ez beteges, de egyszerűen nem tudok ellene tenni semmit. Ha elutazom, és nem találok olyan mellékhelyiséget, ahol egyedül lehetek, akár napokig képtelen vagyok vécére menni. Mindez fizikailag is megvisel, teljesen tönkrevágja mindazt, amiért elutaztam, de tehetetlen vagyok, pedig amúgy egyáltalán nem vagyok egy szorongó típus" - állítja a nő, akinek problémája mögött valószínűleg ugyanúgy gyerekkori trauma áll, mint a szociális fóbiások többségénél.
A szakirodalom kétféle szociális fóbiát említ, az iménti eset az izolált szociális fóbia tipikus példája, amikor a szorongás csak egyes, konkrét helyzetekre terjed ki. Amikor a beteg szinte minden szociális helyzetben szorongást él meg, azt generalizált szociális fóbiának nevezik.
A kutatások 3-13 százalékos előfordulást említenek, kialakulásának oka nem tisztázott, leggyakrabban már gyermekkorban jelentkezik. Hogy valóban szükség van-e orvosra, sok minden árnyalja. "Lehet, hogy minden tizedik ember szociális fóbiás tüneteket él meg, de valószínű, hogy az érintetteknek csak egy töredéke szorul kezelésre - mondta Simon Lajos pszichiáter, a Magyar Viselkedéstanulmányi és Kognitív Terápiás Egyesület (VIKOTE) elnöke. - Általánosságban elmondható, hogy a szociális fóbiában szenvedő többnyire jól érzi magát, ha biztonságban van, egyedül vagy szűk körben, és csak amikor a közösségben kell megjelennie, akkor kezdenek élni a tünetek. Ez az egész leginkább a figyelemről szól: a szociális fóbiás betegek figyelme befelé fordul, a saját megnyilvánulásukra, a saját viselkedésükre. Kizárólag arra gondolnak, vajon mi a többi ember véleménye az ő magatartásukról, viselkedésükről, mondandójukról, hogy esetlennek, bénának, ügyetlennek, szerencsétlennek minősítik őket, mert remegni kezdenek, elpirulnak, izzadnak. Mivel kívülről figyelik magukat, valóban nem tudnak a lényegre koncentrálni, de ahogy a pszichiátriai problémák többségénél, itt is csak akkor beszélhetünk betegségről, ha olyan életminőség-romlás következik be, amitől a beteg a mindennapi életében hátrányt szenved. Az ilyen félelmi és szorongásos helyzeteknél meghatározó a környezet: egy tanyán élő bácsi, akinél megjelennek a szociális fóbia tünetei idegen környezetben, sok ember között, az egész életét leélheti úgy, hogy eszébe sem jut ez a problémája, mert ritkán kerül ilyen helyzetbe, míg az ugyanolyan tüneteket produkáló menedzser, aki abból él, hogy prezentációkat kell tartania, szó szerint munkaképtelenné válik" - hangsúlyozta a szakember.
"Na, jó, megpróbálom ecsetelni. Úgy érzem naponta sokszor, ha emberekkel kerülök kapcsolatba, mint aki elfelejtett felöltözni, és hirtelen, a színpadon ráirányul a reflektor. Iszonyú szégyen, zavar, pánik. Csak attól, ha a szomszéddal pár szót kéne váltani. Tehát elkerülöm ezeket a helyzeteket, ha tudom, mert nem szeretek szenvedni. Így viszont elszigetelődök, és előbb-utóbb jön a depresszió, az ingerszegénység miatt. De mivel úgy elvörösödök, mint a rák, ha valaki szól hozzám, nem tudom rejtegetni, hogy szégyellem magam. Szégyellem már a szocfób miatt is magam, aztán szégyellem magam amiatt, hogy szégyellem a szocfóbot stb. Egyre súlyosabb, ahogy múlnak az évek. Egyre több szövődménye van. Én fájdalomcsillapítót szedek rá, agyi fájdalomcsillapítót, nagy adagban, hogy valahogy elviselhető legyen az életem" - írja Elekes Bianka Hit és depresszió című "blogjában", ami jól mutatja, micsoda pokoljárás lehet, ha elkap valakit a szociális fóbia örvénye. A szerző betegségtudata azonban kivételnek számít (az "agyi fájdalomcsillapítók" szedése viszont nem!), mivel a többségnek egyáltalán nem evidens, hogy nem az a "normális", amit átél. Pontosabban afféle szabályt erősítő kivételként gondolnak magukra, ami az énkép torzulásához és súlyos önértékelési zavarokhoz vezethet - ezek az emberek úgy élik le az életüket, hogy értéktelenebbnek, "silányabbnak" érzik magukat a többieknél, de közben úgy gondolják, hogy a dolog megváltoztathatatlan, végzetszerű.
Andrea zűrös családi hátterét okolta, és sokáig azt hitte, hogy nincs kiút, bele kell nyugodnia sorsába. "Állítólag a bölcsődében kezdődtek velem a bajok, igaz, akkor még csak a felnőttek előtt szorongtam. De az iskolában már a többi gyerek előtt is. Pedig jó tanuló voltam, igaz, a tanárok állandóan szemrehányást tettek, hogy miért nem jelentkeztem. Én viszont arra is képtelen voltam, hogy elmondjam nekik, hiába tudok például egy megoldást, nyilvánosság előtt nem jön ki hang a torkomon, vagy legalábbis azt képzelem" - meséli. A 27 éves lány ennek ellenére valahogy legyőzte az akadályokat, megtanult angolul, sőt éveket töltött odakint, ám ma is úgy érzi, szociális fóbiája továbbra is "vele van", és akadályozza hétköznapi tevékenységében. "Nem tudják, hogy mit élünk át! Sok ember tapasztal hasonlót élete folyamán, talán kínosan is éli meg, de nem kórosan és nem állandóan! Beszélgettem egy sráccal, aki mondta, hogy mennyire utálja, mikor nagy közönség előtt kell megszólalnia. Ver a szíve, úgy érzi, meg sem tud szólalni, s mikor rá kerül a sor, mégis kinyög valamit, s megpróbál valami vicceset mondani, mire a közönség nevet, s akkor már nyert ügye van, akkor már megy a beszéd. Nem, nálam ez totál nem így megy! Én meg sem tudok szólalni, és ha mondok valamit, annyira koncentrálok, hogy ne látsszon meg rajtam a pánik, hogy nem is tudom, mit motyogok, csak gyorsan legyen vége. És miután jól beégtem, képes vagyok úgy érezni, hogy vége a világnak, hatalmas szégyenbe kerültem megint, és ezt sose fogja elfelejteni senki, le vagyok írva" - írta blogjában (irulpirul.hu), de miután szembesült avval, hogy nincsen egyedül, valamelyest megkönnyebbült. "Végre, végre egy pszichológiai körökben is elismert szakkifejezés, amire már annyira és oly sokan vártunk!" - jegyzi meg, de továbbra is úgy érzi (bár az egyik "celeb" lélekgyógyász rendelésén járt), hogy szakember segítsége és gyógyszerek nélkül is képes lesz boldogulni. "Természetesen nem utasítanám el egy szakember segítségét - mondja -, de kizárólag, ha olyasvalaki ajánlja, akiben teljesen megbízom. Annak semmi értelmét nem látom, hogy különféle telefonszámokat hívjak fel, és kísérletezzem." Andrea december óta egy internetes fórumon szervez találkozókat hasonló problémákkal küszködőkkel.
"Négyszemközt nagyon jól el tudunk beszélgetni, az első közös találkozó azonban elég kínos volt, miután mindenki elmesélte az életét, csak nagyokat hallgattunk. De nem adtuk fel. Nyolcan-kilencen összejárunk, Activityt játszunk, próbálunk feloldódni, bár azt megfigyeltem, minél többen vagyunk, annál jellemzőbb a befelé fordulás."
Természetesen az Andreáéhoz hasonló "civil kezdeményezés" ritkaságnak számít, a szociális fóbiások nagy része az öngyógyításnak sokkal egyszerűbb módját, az ivást, a drogot, a kontroll nélkül szedett feszültségoldó gyógyszereket választja, ami persze hosszú távon olaj a tűzre. Bár igaz, hogy súlyosabb esetekben az orvosok is gyógyszert írnak fel, leginkább antidepresszívumokat, szorongásoldókat, igazi megoldást a pszichoterápiás foglalkozások jelenthetnek.
14 ülés
"A kognitív viselkedésterápia olyan módszer, amivel hatékonyan gyógyítható a szociális fóbia - mondja Simon Lajos, aki gyógyszer szedését csak akkor javasolja, ha a szociális fóbia mellett más pszichés zavar is tapasztalható. - A kognitív viselkedésterápia legfontosabb eleme, hogy tudatosítsuk a betegben: a szociális térben nem az általa feltételezett eseménysorozat következik be. Az alacsony önértékelés, önbizonytalanság, az önmagáról kialakított negatív kép miatt figyelmét teljes mértékben önmagára irányítja, hogy jól tudjon teljesíteni, és a szorongás fokozódásával valóban megjelennek azok a tünetek, amelyektől a páciens tart. Van például egy olyan feladat a kezelés során, hogy a betegnek semmi más dolga nincs, csak öt percig figyelni a körülötte lévőket. Nagy meglepetést okoz, amikor rájönnek, hogy senkit nem zavar a jelenlétük." A kognitív viselkedésterápia tehát a torzult gondolkodási folyamatokat próbálja megváltoztatni, ami természetesen csak úgy lehetséges, ha a beteg együttműködik. "A terapeuták abban segítik pácienseiket, hogy felismerjék és megváltoztassák hibás, torzított gondolkodási folyamataikat, amelyekkel a beérkező információkat értékelik. Ennek első lépése, hogy felismerjék azokat a gyakran visszatérő negatív automatikus gondolatokat, melyek a legkülönbözőbb szituációkban megjelennek, és minduntalan negatív érzelmeket eredményeznek." A Semmelweis Egyetem honlapján található tájékoztató szerint szociális fóbiásoknál 14 ülés alatt - főleg csoportterápiában - jelentős javulás érhető el. "A terápiának az a lényege, hogy a betegeket fokozatosan kitegyük olyan helyzeteknek, amiket addig elkerültek, s a viselkedéstréning segítségével és a hibás kognitív folyamatok megváltoztatásával olyan eszközök birtokába kerüljenek, amivel úrrá tudnak lenni a kínosnak vélt helyzeteken. Ha az ebből fakadó sikerélményt meg tudjuk erősíteni, akkor az ő tudatukban is feloldódik a torz önkép.
Kérdés persze, hogy a jelenlegi hazai pszichiátriai ellátás tükrében, amikor a "körzeti" pszichiáterek többségének a tevékenysége receptek felírásában merül ki, a magánrendelés pedig átlagosan tízezer forint óránként, valóban reális lehetőség-e a kognitív viselkedésterápia. Simon Lajos szerint a lehetőségek adottak. "Sokan ma is azt gondolják, hogy minden pszichiáter egyúttal pszichoterapeuta is, ám ez nem így van. Ők is, de más szakorvosok is szerezhetnek pszichoterapeuta-szakvizsgát. A VIKOTE 1990 óta indít ilyen jellegű továbbképzéseket. Úgy vélem, ma Magyarországon a nehézségek ellenére is kellő számú pszichoterapeuta praktizál. Természetesen egyszerűbb a magánrendelésekre jelentkezni, de az állami ellátásban is van kognitív viselkedésterápia: Budapesten és néhány vidéki városban szakambulanciák működnek, de ismerek olyan vidéki háziorvost is, aki rendelési idejéből egy órát ilyen terápiáknak szentel."
A szakember szerint is egyértelmű, hogy az ingyenes ellátás utánajárást igényel, és sok esetben hosszabb várakozással jár, de ez szinte minden orvosi szakambulanciára jellemző, így hát azt nem lehet kijelenteni, hogy az ilyen kezelésre szoruló beteg nem juthat államilag finanszírozott terápiához, de jelenleg jóval gyorsabb magánpraxisban kognitív viselkedésterápiát találni. Más lapra tartozik, hogy a várakozóknál valószínűleg sokkal többen lehetnek azok, akik nem is tudják, hogy efféle ellátásra lenne szükségük.
