Magyar Narancs: A gyerekek zenét hallgatnak és/vagy csetelgetnek az okostelefonjaikon, miközben a tanár a táblán a szögfüggvényeket magyarázza - a pedagógusok jó része így éli meg a "digitális bennszülöttek" nemzedékével való találkozást.
Földes Petra: Először is szerintem teljesen mindegy, hogy a gyerek a pad alatt a telefonjával csinál valamit, vagy egy autósújságot nézeget: egyformán nincs jelen az órán. A példa épp azt mutatja, hogy van egy általános, differenciálatlan félelem, aminek a középpontjában a démonizált eszköz áll. Ilyenkor nem árt rákérdezni, hogy konkrétan mitől is félünk.
Csobánka Zsuzsa
Fotó: Németh Dániel
Csobánka Zsuzsa: Szerintem a tanárok nem elsősorban az eszközöktől vagy a digitális világtól félnek, inkább attól, hogy a diákokkal egészen más viszonyt kell kialakítaniuk, ha ezeket az eszközöket beengedik, esetleg maguk beviszik a tanításba. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy megfordulnak a szerepek, és a tanár lesz az, akinek tanulnia kell a gyerekektől, akik beleszülettek ebbe. Ez komoly kihívás a mostani középgenerációknak - és a tantestületekben ők vannak többségben, mert a korombeliek nem nagyon mennek el tanítani. A többség ezért inkább megtartja a három lépés távolságot, és semmit nem enged be ebből az új világból, és ő sem lép be oda. Valószínűleg azért sem, mert nem tudja, hogy ezen a terepen hogyan kell viselkedni, hogy mit engedhet meg magának meg a diáknak. Az ismeretek hiánya pedig félelmet szül: sokan azért nincsenek jelen például a Facebookon, mert attól félnek, hogy a diákok beszólnak nekik. Holott úgy tűnik - és ezt a konferencián mások is megerősítették -, a gyerekek jobban érzik a határokat vagy, ha úgy tetszik, az illemtanát ezeknek az új médiumoknak.
FP: Érdekes, hogy ha ez a kérdéskör felmerül, szinte rögtön a Facebooknál vagyunk. Talán azért, mert ez a felnőttek többsége elől elzárt, láthatatlan világ.
MN: Indokolt-e az a felvetés, hogy szükséges lenne megszabni valamiféle viselkedési szabályokat a tanárok számára a különböző internetes fórumok és közösségi médiumok használatához?
CSZS: Én biztos nem írnék elő ilyen szabályokat, de a mostani rendszer valószínűleg törekedni fog arra, hogy szabályozza az életnek ezt a területét is. Előbb-utóbb lesz valami jogszabály, ami azt fogja kérni, sőt talán mondani, hogy nem szabad diákot ismerősnek fölvenni a Facebookon.
MN: Erről egyelőre nincs szó.
CSZS: Tudom, de az a kapcsolat, ami ott kialakul tanár és diák között, általában nem az a távolságtartó, tiszteletközpontú kapcsolat, amit a mostani oktatásirányítás ideálisnak feltételez és elvár.
MN: Az biztos, hogy a Facebookon a három lépés távolság pillanatok alatt összezsugorodik.
CSZS: Igen, de ez nem feltétlenül baj. Nekem úgy tűnik, hogy a klasszikus tanárszerep helyett inkább valamiféle mentornak lehet itt lenni. És persze mások a jelenlét korlátai is, de azt mégis csak én tudom szabályozni, hogy mikor és kiknek legyek elérhető, kivel mit osszak meg, és még az sem szabály, hogy ha egy gyerek rám ír, arra mindenképp azonnal válaszolnom kell.
FP: A közösségi médiában való tanári jelenlét szabályozásáról nekem az jutott eszembe, van-e arra a kérdésre generális válasz, hogy ha egy kisvárosi tanár bemegy a helyi kávézóba, és ott látja a diákjait, odamenjen-e az asztalukhoz, vagy sem. Miért ne föltételeznénk, hogy van annyira érett személyiség, hogy az adott szituációban adekvát döntést hoz? Márpedig ha a nyilvános tereken ez a tanárra van bízva, akkor a közösségi médiában miért ne lehetne?
MN: Talán maguk a tanárok sem bánnák, ha meg lenne mondva, hogy lehet-e, és ha igen, akkor hogyan.
FP: A közösségi média használata is olyan kérdéseket vet föl, mint az összes többi, tanárok és diákok által közösen használt téré. Egyáltalán nem biztos, hogy pont a közösségi média használatával kapcsolatban vannak egyszerű igen-nem válaszok. Kétségkívül ez egy újabb területe az életnek, új dimenzió, új szabályokkal. De ezekre a szabályokra ugyanúgy rá lehet és kell érezni, mint arra, hogy a buszmegállóban milyen hangosan beszélhetek az életemről.
CSZS: Ha én az órán szeretek közel kerülni a gyerekekhez, és egy műelemzés során egészen személyes beszélgetésekig is eljutunk, akkor nyilván így lesz ez a Facebookon is - de ez az én habitusomból következik. Kötelezővé tehát semmiképp nem tenném a közösségi média használatát. Azt viszont nagyon utálnám, hogy ha egy diák elakad az érvelési gyakorlatban este 11-kor, akkor - ha egyébként elérhető vagyok számára - nem írhatna rám, és nem tudnék segíteni neki. Számomra ugyanis nem nyomasztó probléma a közösségi média használata, amit valami korlátozó módon meg kell oldani, hanem izgalmas, a kreativitásomat is igénybe vevő feladat.
MN: A konferencia egyik alapállítása volt, hogy a tanári szerep radikálisan átértékelődik, és ennek csak egyik megnyilvánulási terepe a közösségi média.
FP: Induljunk ki abból, amit Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke a konferencián mondott: vegyük számításba azokat az ingereket, amik az iskolába menet érik a gyereket, és aztán gondoljuk el azt az élményt, ami az iskolában várja, ahol audiovizuális ingerként az egy szem tanár beszél a tábla előtt! Ebben a helyzetben nem éppen az lenne a segítség a "Kapcsold ki a telefonod, mert elveszem!" helyett, ha be tudnánk vonni ezeket az eszközöket a tanításba?
CSZS: Van, akinek tényleg megy a tanítás egy szál krétával, de amikor egyre több gyerek használ okostelefont, nem engedhetjük ki a tanításból ezeket az eszközöket. Persze ehhez ki kell lépni a merev irányító szerepből, és egészen másképp kell közelíteni az egész tanítási/tanulási folyamathoz. Ma már nem lehet abból kiindulni, hogy én hogyan tudok tanítani, és miképp kényszerítsem a diákot ennek az elfogadására, hanem azon kell elgondolkodni, hogy neki mi lenne a legjobb, hogy a gyerek mit szeretne - hiszen azt nyilván nem akarja senki, hogy a diák az óráján halálra unja magát.
FP: Minket arra szocializáltak, azt tanultuk meg, hogyan kell "jól" magyarázni, hogyan kell szemléltetni, miért fontos a táblahasználat és így tovább. Ma már ugyanígy megvan a módszertana annak, hogy miképp lehet egy aktív, dinamikus, sok forrásra építő tanulási folyamatot megszervezni és levezényelni negyvenöt percben. Ez tehát - módszertanilag legalábbis - biztosan nem problematikus, mert ugyanúgy megtanulható, mint a korábban szükségesnek gondolt tanári készségek. Az viszont igaz, hogy ennek az elsajátítása komoly feladat - főleg annak, aki húsz, harminc éve ugyanazokkal az egyre kevésbé hatékony "hagyományos" módszerekkel próbálkozik.
MN: Az az ingertömeg, ami a diákokat éri, elég egyoldalúan fejleszti bizonyos képességeiket, elsősorban a téri-vizuális memóriához kötődő képességeket, de például a fogalmi gondolkodást, az absztrakciós készségeket sokkal kevésbé.
Földes Petra
Fotó: Németh Dániel
FP: Egész más az, amire most tanítanunk kell a gyerekeket, mint amire húsz éve kellett. A pedagógusok többsége például továbbképzések egész során tanulta, hogy miképp kell a kreativitást fejleszteni - holott napjainkra a diákok kreativitását nem kell fejleszteni, mert éppen ez az, ami enélkül is működik. Viszont a lineáris gondolkodást, az elmélyülést, az "elidőzést", amit húsz évvel ezelőtt nem kellett, most valóban kell. De ez nem valamiféle értékvesztési folyamat, csak egyszerűen máshová kerültek a fókuszok. Nem akarjuk elveszíteni egyik készségterületet sem, csak a diákok adottságaiból kiindulva szeretnénk meghatározni a tanítási folyamatot, hogy azt fejlessze, ami fejlesztésre szorul, és arra építsen, amire építeni lehet. Az okosság aktuális definíciója alapvetően a verbális és logikai képességek értékelésére épül, míg a többi adottság - döntően jobb féltekés képességek - inkább csak az ügyesség, az érzékenység vagy a kreativitás kategóriájába tartozik. Szerintem nem is az eszközök vagy a módszertan, hanem az a fő kérdés, és azt kellene átgondolni, hogy az iskolának valóban ennyire "okosságcentrikusnak" kell-e lennie.
MN: Nem lehet, hogy az általános krízishangulatban összekeveredik két különböző dolog? A pedagógusok egy része és a hivatalos oktatáspolitika egyazon probléma két aspektusaként tekint a gyerekek megváltozott szocializációjára és a digitális világ eszközeinek, színtereinek mindennapi jelenlétére.
FP: Szerintem is ebből van a pánik - holott minden szülői generációnak megvan a maga problémája a gyerekek generációjával. Ezzel nincs semmi baj, hiszen a változás természetes része az életünknek - viszont a mostani gyerekek egy olyan dimenzióban mások, mint az eddigiek, ami a szülők és pedagógusok többsége számára nemcsak, hogy láthatatlan, de megközelíthetetlen is, mivel már maguk a belépésre szolgáló eszközök is bevehetetlenek. Ezzel együtt sem hiszem, hogy nagyobb lenne a generációs probléma, mint mondjuk a hatvannyolcas nemzedéknél, amikor kifejezetten a szülők nemzedéke elleni lázadás állt a fiatalok gondolkodásának és viselkedésének középpontjában.
MN: Az is érintkezés volt, ha konfliktus formájában is. A mai fiatalok meg inkább csak elfordulnak a szülők generációjától, és épp a közösségi média révén egy saját világot hoznak létre.
FP: Szerintem nem a kizárás igényéről van szó, és nem is ez a lényeg; hanem az, hogy miként lehet megtalálni azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a két generáció érintkezni tud egymással. Például, hogy a szülők és a tanárok megnyugodjanak, hogy a gyerekek nem érzéketlenek, nem felszínesek, nem hülyék. A pedagógusok körében, akikkel én dolgozom, elég általános a meggyőződés, hogy a gyerekek, akik nyitottabbak a vizuális információkra, sokszor nem vagy nem eléggé értik, amit láttak - például egy filmet. Erre abból következtetnek, hogy ha arra kérik a diákjaikat, meséljék el a látottakat, akkor ez a többségnek nem nagyon megy. Ez vitathatatlanul így van - viszont mégis megy a dolog, ha az a feladat, hogy játsszák el vagy rajzolják le, amit láttak. Vagyis az, hogy egy diák nem tudja az adott film történetét elmesélni, nem jelenti okvetlenül azt, hogy nem is érti. Persze, meg kell tanulni strukturáltan elmondani egy történetet, ez elengedhetetlen, de lényegi szinten, a megélés, a gondolkodás szintjén nem olyan nagy a baj - csak talán mi sem tudunk úgy kérdezni, hogy arra a fiatalok érdemben válaszolni tudjanak.
MN: De hát verbális kultúrában élünk.
CSZS: A Semmi-projektben a diákok a szereplőknek hoztak létre egy-egy avatart a Facebookon, és ezt a profilt kellett feltölteni tartalmakkal. Ebben a folyamatban értelemszerűen egyre nagyobb szerep jutott a posztoknak, kommenteknek, és a folyamat végén a gyerekeknek kellett szóban bemutatniuk a szereplőket. Vagyis e "kitérővel", a digitális eszközök és a sokat szidott Facebook révén épp a verbalitáshoz jutottunk vissza.
