Magyar Narancs: Különösen megtisztelő a Newsweek rangsora, főleg, hogy milyen férfiközpontú a vallási vezetők világa.
Sharon Kleinbaum: Gyerekkoromban egyáltalán nem voltak női rabbik Amerikában. Változás e téren csak 1973-ban történt, de a folyamat kezdetben lassan zajlott. Bár a családom nem volt ortodox, én ortodox gimnáziumba jártam, a judaizmussal, a zsidó szövegekkel ott kezdtem foglalkozni. Tizenhét évesen mégis kiléptem az ortodox világból, mert nőként nem éreztem benne kényelmesen magam.
A Columbia Egyetemre mentem zsidó történelmet és jiddist tanulni. Ami ironikus, hiszen a nagyszüleim, akik Varsóból jöttek, soha nem tanultak meg angolul, az apám pedig sokakhoz hasonlóan nem beszélt hozzánk jiddisül, azt akarta, hogy amerikaiak legyünk. Egyetemistaként egyszer Massachusettsben stoppoltam, ültem a platón rengeteg doboz között, az egyikben ott volt Mendele Mocher Sforim teljes életműve. Ő a jiddis irodalom egyik szülőatyja. Kiderült, hogy a Yiddish Book Center alapítója vezette a teherautót. Elkezdtem dolgozni neki, jártuk Amerikát a jiddis nyelvű kincsek után kutatva, amelyekre a gyerekek és unokák generációja nem tartott igényt. Én is tovább akarom vinni ezt az európai örökséget. Részese akarok lenni egy olyan zsidó közösségnek, amely mindenkit befogad. Hiszek Istenben, de nem egy olyan Istenben, aki azzal foglalkozik, hogy hiszek-e benne vagy sem. Milyen kicsinyes is lenne egy ilyen Isten!
MN: Ez különösen fontos lehet itt Magyarországon, ahol a zsidóság sok esetben kulturális kötődést jelent, nem pedig vallásos hitet.
SK: Mindenkinek joga van ahhoz, hogy meghatározza a saját zsidóságát. Ugyanakkor a zsidó vallásos elemek nélkül valami mégiscsak elvész. A probléma Magyarországon, akárcsak Izraelben, az lehet, hogy a vallás túlságosan távoli, túlságosan idegen, sokáig nem volt élhető tere. Pedig a vallásnak van értelme, még ha ehhez nem is feltétlenül van szükség Istenre. A zsidó kultúrának, a zsidóságnak szüksége van a judaizmusra. Az én zsinagógámban, a CBST-ben (Congregation Beit Simchat Torah) megtaláltuk ennek az értelmes módját. Például, amikor egy istentiszteleten az embert teljesen magával ragadja a zene, hirtelen valami nagyobb részesévé válik, ilyenkor nemcsak a múlthoz kezdi érezni a kötődését, de a jövőhöz is.
MN: Miért nevezték a CBST-t kezdetben „bevásárlószatyor zsinagógának”?
SK: Mert az alapítók eleinte a gyertyatartókat, a kiddus kelyhet és mindent, ami a szertartásokhoz kellett, egy bevásárlószatyorban cipelték magukkal az imákhoz, nem volt egyetlen fix helyük sem. De ez ma már nem jellemző.
MN: Sőt, tavaly impozáns épületbe költöztek, amelynek hatalmas, áttetsző homlokzata és nemsemleges vécéi vannak.
SK: Olyan zsinagógaként kezdtük, amelynek kezdetben még rendes postacíme sem volt. Az emberek sokszor nem a valódi nevüket használták, annyira féltek láthatóvá válni, nyilvánosan vállalni a melegségüket. A zsidó résszel nem volt probléma, a meleggel igen. Létrehoztuk New York első és egyetlen olyan helyét, ahol az emberek egyszerre lehettek nyíltan melegek és mélyen zsidók. Radikális ötlet volt ez 1973-ban. Senki, egyetlen zsidó szervezet, zsinagóga vagy rabbi sem mondta ki nyilvánosan az akkori amerikai zsidó világban, hogy lehet melegnek lenni. Hatalmas lépés volt.
MN: Miért annyira fontos a nemsemleges vécé?
SK: A közösségünknek sok transz- és interszexuális tagja van, olyanok, akik nehezen kategorizálják magukat férfiként vagy nőként. Egy nyilvános mosdóban az embernek identifikálnia kell magát. Veszélyes, sőt, erőszakos konfrontációk adódhatnak, ezeket az embereket gyakran fizikai támadások is érik. Ha ettől biztonságban, kényelmesen érzik magukat, miért ne tennénk meg? És ezzel azt is üzenjük, hogy nem kényszerítjük az embereket arra, hogy válasszanak.
MN: Mit gondol, mit adhat a judaizmus az LMBTQ közösségeknek?
SK: A judaizmus azt tanítja, hogy nem létezik a test és a lélek szétválasztása. A Bibliában ugyanazt a szót találja testre és lélekre. A judaizmus, az eredendő bűnnel ellentétben, a születéskor a testet és a lelket egyaránt szentnek és tisztának tartja. A mi feladatunk az, hogy ehhez a tisztasághoz és szentséghez visszataláljunk, hogy az életünk során megszenvedett töréseket helyrehozzuk, de közben nem kell megtagadnunk a testünket, a szexualitásunkat. Soha nem hangzott el olyan, hogy egy rabbi, egy szent ember ne élhetné meg a szexualitását, hiszen ez nem lenne egészséges. Isten testet adott nekünk, és a mi dolgunk, hogy jól bánjunk vele, hogy rendesen együnk, hogy szexuális életet éljünk a szentség értelmében. Sábeszkor a legjobb ételt, a legjobb bort kell fogyasztanunk, és szexuális életet kell élnünk. A judaizmus szerint a testet ünnepelni kell, persze kellő körültekintéssel. Szerintem ellentétes lenne a judaizmussal, ha valaki melegnek érezné magát, és megtagadná azt. Szeretnünk kell a testünket.
MN: És fordítva? Mit kaphat a zsidóság az LMBTQ közösségektől?
SK: A judaizmusnak nagyon tradicionális képe van a hímnemű Istenről és a nőnemű Izraelről. Isten domináns, míg Izrael alávetett, és ez visszatükröződik a zsidó heteroszexuális családokban, ahol a férfi olyan, mint az Isten, a nő pedig mint az alávetett Izrael. Ha megkérdőjelezzük, hogy mit értünk Isten alatt, és hogy az nem feltétlenül férfit jelent, az mindenki számára változást hozhat, a heteroszexuális kapcsolatokban is. Az LMBTQ teológiai kérdései mindenki számára a lehető legjobb értelemben változtatnak a judaizmuson. Azt hiszem, ezért is jár olyan sok heteroszexuális a CBST-be. Az a fajta férfiprivilégium, amelyet a klasszikus judaizmus jelenthet, változni kezd, és ez nemcsak a nők, de az arra érzékeny férfiak számára is érezhető.
MN: Isten is nemsemleges?
SK: Inkább úgy mondanám, mindkettő lehet, sőt, nemsemleges is, nem egy változatlan fogalomról van szó. Istenképünk lehet néha férfi, néha nő, hiszen mindenképp felette áll mindannyiunknak. Persze mindenkiben él a 18–19. századi német, protestáns kép a szakállas Istenről az égben, aki megdorgál, ha valami rosszat csináltál. De ki akarna hinni egy ilyen Istenben? Ha Isten ilyen volna, én biztosan ateista lennék.
MN: A homoszexualitás kapcsán ön is ugyanazokra a szövegekre hivatkozik a Tórában, mint az ortodoxok, csakhogy ők gyökeresen ellentétesen értelmezik azokat.
SK: A judaizmus az értelmezésről szól, senkinek nincs előjoga a szövegek értelmezésében. Éppen ez a különbség a keresztény és a zsidó fundamentalizmus között. A keresztény fundamentalisták mindig arra hivatkoznak, hogy nem változtathatod meg azt, ami a Bibliában van. De még a legortodoxabb zsidó, például egy New York-i szatmári haszid is azt mondja, hogy ezeréves rabbinikus szövegeink vannak, értelmeznünk kell azokat.
MN: És elfogadják az ön értelmezését?
SK: Természetesen nem, de hát egymáséit sem fogadják el! Az ortodoxok is vitáznak egymás között, és szerintem ez így egészséges.
MN: Egyesek szerint az LMBTQ közösségek sokkal jelentősebb eredményeket értek el zsidó körökben az elmúlt néhány évtizedben, mint a női emancipáció majdnem száz év alatt. Egyetért ezzel?
SK: Attól függ, hol és milyen közösségekről beszélünk. Az amerikai progresszív zsidó közösségekben a nők szerepe teljesen megváltozott. A nem ortodox világban a rabbik fele nő. Amerikában tehát, a zsidóságra vonatkoztatva nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Azt viszont nagyon is úgy látom, hogy a nők emancipációja lényegében ugyanazokkal az akadályokkal kerül szembe, mint az LMBTQ közösségek. Bármelyik kultúrában, ahol a nőket elnyomják, ott az LMBTQ közösségeket is elnyomják. Ezekre a társadalmakra általában a jobboldali vallási irányítás a jellemző. A progresszív vallás épp ezzel száll szembe. Az USA-ban a melegjogokért eleinte főleg emberi jogi ügyvédek szólaltak fel, jogokra és törvényekre hivatkozva, ellenük pedig a vallási vezetők, az erkölcsösség, a jó és a rossz szembenállása nevében. De hát nemcsak jogokról és törvényekről van szó! És bár szívesen megküzdök akármilyen bíróságon, ha szükséges, azt is ki akarom mondani, hogy melegnek lenni morálisan is helyes dolog, és hogy ti, jobboldali vallási vezetők sem hivatkozhattok egyedüliként Istenre! Visszautasítom, hogy a vallás melegellenes bigottsággal éljen Isten nevében.
MN: Tehát spirituális, vallási vezetőként lehet egyben politikai aktivista is?
SK: Sőt, lennem kell. Úgy gondolom, a judaizmus azt kívánja tőlünk, hogy mindkettők legyünk egyszerre. Isten is ezt kívánja tőlünk, de a történelmünk is.
MN: Vagyis például a holokauszt öröksége az is, hogy a zsidók a társadalmi igazságosságért lépjenek fel?
SK: Igen, ez is a része. Mindenki Elie Wieselt idézi: „Soha többé.” Soha többé – de kinek szól ez? Amikor azt mondjuk, soha ne felejtsünk, csak magunkról, zsidókról beszélünk? Ha bármit is tanulhatunk a holokausztból, már ha egyáltalán lehet belőle tanulni valamit, akkor az az, hogy hogyan viselkedjünk emberként. „Soha többé” – igen, de senki számára! Joachim Prinz, aki a háború előtt a berlini nagy zsinagóga rabbija volt, egyedüli zsidóként szólalt fel Martin Luther King „Van egy álmom” beszéde előtt. A feketék jogai apropóján Prinz azt mondta, zsidóként két okból kell mindig kiállni a társadalmi igazságért. Az egyik teológiai, hiszen Isten ezt kéri tőlünk, mert azt mondja, rabszolgák voltatok Egyiptomban, így mindig meg kell bizonyosodnotok arról, hogy más sem esik rabságba, mindig meg kell védenetek az idegent, az özvegyet, az árvát, a gyengét. Ez 36-szor hangzik el a Bibliában! A másik történelmi ok, éspedig a holokauszt miatt. Prinz szerint, ha az emberek felszólalnának, nem nyerhetne teret a gonosz. Egyfelől tehát Isten, másfelől a történelem is ezt kívánja tőlünk. Én is ebben hiszek.
MN: Olyan embernek tűnik, aki sosem veszít az optimizmusából.
SK: Inkább úgy mondanám, optimista nem vagyok, reményteli viszont igen. Még úgy is, hogy Trump az elnök. Első felszólalásában olyan nyílt muzulmánellenes beszédet tartott, hogy azon kezdtem gondolkodni, mit érezhet egy muzulmán, ha én zsidóként ennyire rettenetesen érzem magam. A megválasztása utáni pénteken, amit nem is tudok rendes választásnak hívni, közösségünk tagjaival kiálltunk az utcára, a helyi mecsetig ért a sorunk. Rózsákat és táblákat tartottunk a kezünkben, a táblákra azt írtuk: „a zsidó New York-iak kiállnak muzulmán szomszédaikért”. Eleinte zavarban voltak, majd odajöttek, megöleltek, megcsókoltak minket. Azóta minden egyes pénteken ott állunk, mindenki szeme láttára, hiszen éppen a láthatóság a legfontosabb. Vajon mi történt volna Európában, ha az 1930-as években ugyanígy kiálltak volna az emberek az utcára Ausztriában, Németországban, Magyarországon a zsidó szomszédaikért?
