Magyar Narancs: Mi ragadta meg önt leginkább Peter Pan történetében?
Kathleen Kelley-Lainé: James Matthew Barrie skót írónak a felnőni nem akaró gyerekről szóló meséjében Peter Pan a születése napján elrepül a Kensington parkba, ahol a tündérekkel és a madarakkal akar játszani, mert meggyőződése, hogy a kisbabák születésük előtt madarak voltak, ő pedig vissza szeretne térni ebbe az állapotba. A mesét gyerekkoromban vidámnak és boldognak éreztem, ezért amikor felnőttfejjel, egy konferenciára készülve, ahol a gyerekkori depresszióról akartam előadást tartani, újraolvastam, megdöbbentett, valójában milyen szomorú ez a történet. Sőt felfedeztem, hogy tulajdonképpen ahhoz kapcsolódik, amiről Freud Gyász és melankólia című művében ír. Peter Pan elmegy Sohasohaországba, ahol semmi nem változik, az idő nem múlik, és ahol úgy élhet át ezer és ezer kalandot, hogy érzelmileg nem kell azonosulnia, hiszen ő fiatal, ártatlan és szív nélküli gyermek. A történetet metaforaként használtam a gyerekkori depresszió kapcsán: ha egy gyerek egy trauma következtében idő előtt felnő, megpróbál örökre gyerek maradni, hiszen nem tudja végigjárni a gyermeki fejlődés normális útját. Mint kiderült, James Matthew Barrie-nek meghalt bátyját kellett volna helyettesítenie anyja szemében, és hatévesen kénytelen volt szinte pszichiáterré válni, hogy megmentse mély depresszióba esett anyja életét. Ezzel elvesztette a maga kis határait, mert más szereppel kellett azonosulnia, mint ami az életkorából következett volna. Peter Pannal Barrie a saját tudatalattiját hozta felszínre, hogy kiírja magából kisgyerekkori fájdalmát.
MN: Mi az oka annak, hogy olyan fogékony a szomorú gyermek, az elveszett gyerekkor témájára? Volt-e valamilyen személyes motivációja arra, hogy ezzel kezdjen foglalkozni?
KKL: A konferencián, ahol a Peter Pan-metaforák felhasználásával egy depressziós páciensem esetét mutattam be, akit csecsemőként meghalt testvére helyettesítésére szántak a szülei, egy könyvkiadással foglalkozó kollégám megkérdezte, nincs-e kedvem írni a témáról. Beleegyeztem, és a könyv címét is rögtön kitaláltam: Peter Pan, avagy a szomorú gyermek. Először azt gondoltam, hogy írok Van Goghról, Salvador Dalíról és természetesen Barrie-ről, de a kiadóm avval biztatott, hogy lehet nagyon személyes hangú is a könyv. Erre eltűnődtem, miért is érdekel engem annyira ez a kérdés. És eszembe jutott a kép, hogy a mi családunk is kirepült az ablakon, amikor 1949-ben mindent magunk mögött hagyva elmenekültünk Magyarországról. Ez felébresztette bennem az elveszett gyerekkort, amit magamban őriztem, és ami meggátolt abban, hogy felnőttként kiteljesedjen az életem - egészen addig, míg el nem kezdtem az analízist. Sőt, amíg meg nem írtam ezt a könyvet, mert ez másképp segített, mint a pszichoanalízis. Majdhogynem azt mondhatnám, a tulajdon véremmel írtam. Először fordult elő, hogy a személyes sorsomról is beszámoltam - de csupán önmagában erről nem tudtam volna nyilvánosan, egy könyvben vallani, szükségem volt arra, hogy rávetítsem Barrie-re és Peter Panra. Általuk újraélhettem boldog budapesti kisgyerekkoromat apámmal, anyámmal és a bátyámmal, és igen nagy örömet okozott az erről szóló rész megírása, ám amikor a későbbi, kanadai korszakhoz értem, az nyomasztóan hatott rám, és bevallom, néha sírtam is írás közben, amikor például apám halálához értem - ez Kanadába érkezésünk után két évvel következett be. Hogy mindezeket szavakba öntöttem, és nemcsak szóban, hanem írásban is megfogalmaztam, ráadásul kézzel írtam, nem számítógépen, és ezáltal úgyszólván a testemet is beleadtam - az tehát rengeteget segített. A pszichoanalízis során egészen intim dolgok is előkerülnek, de egy biztonságos, zárt közegben. Ha az ember képes a személyes történetét és fájdalmát a nyilvánossággal is megosztani, az olyan, mint a katarzis a görög színházban. Kilenc évvel e munkám megjelenése után, 2001-ben, egy londoni konferencián angolul beszélhettem a könyvről és az emigrációról a világ minden részéből érkezett, többnyire szintén emigráns pszichoanalitikusok előtt. E folyamat betetőzésének tekinthető az április 23-án, a Nyitott Műhelyben rendezett est, ahol magyarul mutathattam be a könyvet, olyan szakmai és baráti közegben, amely nagyon sokat jelentett számomra. Olyan érzésem volt, mintha visszahoztam volna valamit, ami elveszett. Hazatérés volt lelki, szellemi és fizikai értelemben is.
MN: Franciául írta meg a könyvet, de angolul és magyarul is beszélt róla. Feltételezem, hogy a francia nyelv segítette abban, hogy némileg eltávolítsa magától a saját történetét.
KKL: Így van, bár amúgy sem tudtam volna magyarul megírni, hiszen nem itt jártam iskolába, de ha nincs ez az akadály, valószínűleg akkor sem magyarul írom meg. A francia nyelv integrálta bennem a szívet és a fejet. Kanadában, ahol felnőttem, az angol volt a fejem és a magyar a szívem. Amikor 1971-ben először jöttem haza a mamámmal, meglepő volt azt tapasztalni, hogy itt mindenki az én privát, családi nyelvemet beszéli.
MN: Hatott-e a könyv saját pszichoanalitikusi munkájára?
KKL: A munkámat rendkívül nagy mértékben segítette és befolyásolta ez a könyv. Másképp hallgatom a pácienseimet, jobban ráérzek arra, hol akadtak el a felnőtté válás folyamatában, milyen kisebb vagy nagyobb traumák gátolják őket a továbblépésben. Most jött hozzám egy tizenhat éves lány, akinek három évvel ezelőtt meghalt az édesapja, és aki azóta egyfolytában sír, mert nem tudja elfogadni ezt a tényt. Azt javasoltam neki, dolgozzunk azon, hogy el tudja gyászolni az apját, és a veszteségből egy olyan pozitív apaképet alakítson ki magának, amelyből erőt meríthet, ahelyett, hogy blokkolná őt további életében - akár a tanulásban, munkában, akár a leendő párkapcsolataiban, ugyanis ha ideálként őrzi meg az apját, az akadályozhatja őt abban, hogy képes legyen egy férfival kapcsolatot teremteni. A Peter Pan-történet metaforái egyébként rendkívül jól használhatók az analitikusi munkában. Először is a kisbaba, aki a születése napján kirepül az ablakon. Ferenczi Sándor, a nagy magyar pszichoanalitikus, Freud tanítványa tett egy roppant érdekes észrevételt az újszülöttekkel kapcsolatban. Azt mondta, a szülőknek nagyon nagy szeretettel kell körülvenniük a megszületett gyermeket, hogy az megbocsássa nekik, hogy a megkérdezése nélkül hozták világra. Barrie a mese egy másik változatában leírja, hogy Peter Pan szülei a bölcsője fölött már arról beszélgettek, mi legyen belőle, ha felnő, ő azonban nem kért abból az életből, amit neki szántak, megsértődött és elment. Nem érdekelték a felnőttek tervei. Ha a szülők a gyerekben már a megszületésekor a saját meg nem valósult vágyaik beteljesítőjét látják, azzal olyan terhet raknak rá, amit borzasztó nehéz egy gyereknek cipelni. A másik fontos metafora a Sohasohaország. A franciák ezt Képzeletországnak fordították, magyarul Nekeresdország lett, de egyik sem igazán jó, mert nem adják vissza az idődimenziót és a depressziót, amelytől mozdulatlanná dermed az idő. Ebbe a Sohasohaországba kerülnek az elvesztett tárgyak - és az elveszett gyerekkor is. Itt semmi nem változik, csak ismétlődik. Ahogy azoknál a depressziós embereknél, akik vagy a saját életük momentumait ismétlik, vagy a családi traumákat viszik tovább a végtelenségig, holott szeretnének megszabadulni tőlük, de egyedül nem megy. Ahogy Ferenczi írja, a pszichoanalízis megpróbálja megidézni és ezáltal megismételni, "újrajátszani" a traumát, de biztonságos helyen és közegben, ahol az analitikus segít felszabadítani a páciens tudatalattijából. A pszichoanalízis célja a darabokra esett személyiség újbóli összerakása, helyreállítása.
MN: Ezek az analitikus módszerek ma is ugyanolyan alkalmasak a traumák feldolgozására, mint korábban?
KKL: Hogyne, persze! Mostanában sokat foglalkozom Ferenczivel, és látom, milyen hihetetlenül aktuális, mennyire megelőzte a korát. Pszichoanalitikushoz általában nagyobb traumákkal fordulnak a páciensek, amilyen mondjuk a holokauszt hatása a második és harmadik generációra, vagy egy gyilkosság, egy gyerekkori szexuális zaklatás, de az élet tele van kisebb traumákkal: annak tekinthető minden változás, melynek során el kell engednünk valamit, hogy helyet adjunk valami másnak. Az embernek folyamatosan alkalmazkodnia kell a változásokhoz, és integrálnia mind a veszteségeket, mind az újdonságokat. De az emberek általában nem szeretik a változást. Ahogy egy gyerek növekszik, a szülőknek is változniuk kell, el kell hagyniuk korábbi szokásokat, nem kezelhetik őt ugyanúgy, mint azelőtt. Márpedig ez nagyon nehéz. Tipikus példa az anya, aki a nagyfiát kisgyereknek tekintve mindent megcsinál helyette, és ezzel infantilizálja - amit adott esetben a már férfivá érett fiú felesége visz tovább, ugyanígy.
MN: Húsz év múltán nem merült fel önben, hogy át kellene írnia vagy ki kellene bővítenie a könyvet?
KKL: Az angolt szeretném átírni, mert nagyon rosszul fordították le. Egyébként nem tervezem, hogy az eredetin változtassak valamit, mert nem szeretnék visszafelé menni, most egy másik könyvre készülök. De erről még nem akarok beszélni. Amikor a Peter Pant írtam, azt hittem, senkit nem fog érdekelni, de annyira benne voltam, hogy nem tudtam abbahagyni. Öt évig tartott, és közben többen megkérdezték, biztosan be fogom-e fejezni, mire én azt feleltem, hogy muszáj befejeznem, nem tehetek mást. Valami belső kényszer hajtott, ráadásul nagyon élveztem is az írást. J. M. Barrie mondja, hogy ha valaki egyszer ráérez az írás ízére, többé nem tud szabadulni tőle. Ez nagyon igaz megállapítás. Mikor írtam, úgy éreztem, úgy vagyok becsületes az olvasóval, ha magamból is felfedek valamennyit, és a saját történetemet is vizsgálat tárgyává teszem, miközben persze némileg elrejtőztem Barrie és Peter Pan mögé. Az olvasók közül sokan elgondolkodtak a maguk felnőtté válásán, sokan ennek hatására döntöttek úgy, hogy belekezdenek egy analízisbe.
NévjegyKathleen Kelley-Lainé Budapesten született, családjával hatévesen, 1949-ben hagyta el Magyarországot. Kanadában nevelkedett, ott szerzett szociológusi diplomát, majd visszatért Európába: Franciaországban, aztán Svájcban élt, itt ismerkedett meg a pszichoanalízissel egy magyar szakember terápiája nyomán. Jelenleg Párizsban él, és pszichoanalitikusként dolgozik. Magyarul két könyve jelent meg: Peter Pan, avagy a szomorú gyermek (Filum, 1997; Oriold, 2011), A globalizáció kegyetlen meséi (Dominique Rousset-val, Konkrét Könyvek, 2003). |
