Vak emberként járványidőben

A vakokat elzárta a világtól a koronavírus-járvány, Kurucsai Szabolcs is nehezen boldogul. Az iskolák, cégek sem hívják, hogy előadást tarthasson arról, milyen a vakok élete, és hogyan lehet praktikusan segíteni nekik.

 

„Az elején állandóan fertőtlenítettem a kezem. Azt gondoltam, hogy ha erre nem figyelek, el fogom kapni, mert észre sem veszem, ahogy az arcomhoz, számhoz nyúlok. Ez néhány hónapig tartott tavaly tavasszal. Ahogy mások is, ritkábban mozdultam ki. Aztán ezt az óvatosságot muszáj volt elengedni” – mondja Kurucsai Szabolcs. Magyarországon mintegy húszezer ember élt át hasonlót a járvány idején.

Ha nincs reakció?

A kisteleki férfi vállalkozó volt, mozgékony, aktív ember, de 2009-ben, 35 éves korában elveszítette a szeme világát. Azt mondja, álmában ne jöjjön elő még egyszer az, amit átélt, ahogy jó ideig csak fogta a kerítést édesanyjánál, Kisteleken. Megtanult újra egyedül főzni, mosni, közlekedni. Amikor már tudta, hogy egy ember lábához ért a bottal vagy a járda pereméhez, esetleg vasoszlophoz, kapott egy segítő kutyát, és vele megint újból kellett kezdeni a tanulást. Fekete labradorja, Elvis nem dönt helyette, de a kért irányba elvezeti, megkeresi a zebrát vagy egy helyiségben az ajtót. Ha olyan kapu mellett mennek el az utcán, ahol már jártak, megáll. Szabolcs határoz, hogy bemennek-e megint vagy most nem. Ha viszont eltévednek, a kutya sem tudja, merre kell menni. Ilyenkor segítséget kér a közelben lévő emberektől.

„Ettől a helyzettől tartottam most igazán, megint úgy, mint az elején, amikor még kérni tanultam. Megállok, megszólítom azt, aki a közelemben van: »Helló, ne haragudj, segítenél?« Mit csinálok, ha nem lesz semmilyen reakció? Szerencsére ugyanúgy találkozom segítőkész emberekkel, ahogy eddig. Lehet, hogy öt emberből csak egy mozdul, de én ezt nem látom. Ha eltévedtem és a helyes útra kell rávezetni, a hagyományos módszer az, hogy a látó ember behajlítja a karját és én megfogom a könyökét, mert így érzem azt is, amikor lépcső vagy padka jön, lefelé vagy fölfelé kell lépni. Benne van a pakliban, hogy azt mondják, ne nyúljak hozzájuk, vagy tartsuk a két méter távolságot, de ilyet se tapasztaltam. Nem szólnak rám akkor sem, amikor telefonáláshoz lekapom a maszkot, mert az én telefonomnak arcfelismerő nyitja van, és maszkban nem nagyon akar megismerni.”

Szabolcs a tömegközlekedéstől ódzkodott a leginkább. Télen mindig vékony kesztyűt hord, de ahogy jobb idő lett, tartott attól, hogy a kapaszkodórudakra tapadó vírustól is megfertőződhet. Régebben sokszor ragadt a kapaszkodó, nem szívesen fogta meg, a járvány kitörése óta viszont nagyon jól takarítják a járműveket, nincs ilyen élménye.

„Az nem esett jól, amikor bevezették, hogy előre kell megvenni a jegyet a helyközi járatokra. Világos, hogy a sofőröket védik, ne kelljen minden utassal beszélni, érintkezni, de számunkra ez azzal járt, hogy meg kell keresni a jegypénztárt. A mobilos jegyváltó alkalmazás nem volt akadálymentes, én sem boldogultam vele. Aztán kiderült, hogy én megvehetem a jegyet a buszvezetőnél. Amivel egyáltalán nem lehet mit kezdeni, az az első ajtós felszállás tilalma. Az első ajtó jó támpont, ha a tájékoztató táblánál állunk, a busz első ajtaja ott valahol nyílik ki. Jó néhány sofőr, ahogy kinyitotta az első ajtót, ki is szólt, hogy:

»Szia, 80-as vagyok, jössz velem?« A tilalom idején viszont nem nyithatták ki azt az ajtót, úgyhogy vagy megtudtam, milyen busz állt be, vagy nem.

Vagy a hátul kinyíló ajtótól szólt oda valaki, hogy menjek, vagy épp nem szólt senki. Maradtam a megállóban. Ezek az elektromos buszok annyira csöndesek, nagyon kell figyelni, hogy észrevegyem, odaért.”

 

Kurucsai Szabolcs és Elvis

Fotó: Bóna Barna

Szabolcs eddig megúszta a vírust, legalábbis nem vette észre magán, hogy beteg lett volna. Ugyanabban bízik, amiben mások, erős, jár edzeni, vitaminokat szed. „Ha erről van szó, a sors is terítékre kerül, nyilván: ha az a sorsom, hogy el kell kapnom, akkor bármit csinálok, úgyis el fogom kapni. Közben hallom, hogy negyvenes emberek halnak meg a környezetemben. Például egy kisteleki srác, alattam járt az iskolában, és nem volt semmi egészségi problémája, meghalt Covidban, ez odavágott.”

Aki nem vakként született, emlékszik az ismerősök arcára, és az újonnan megismert emberekről is kialakít egy képet, mely olyan eleven, hogy még álmodik is velük. Érzékek, képzelet és emlékezet együttes ereje nem csak az emberek megismerésében segít. Régebben, amikor Szabolcs Szegeden lakott, gyakran járt egy boltba. Amikor legközelebb, évekkel később arra mentek, feleségének, Melindának részletesen elmagyarázta, hogy mit hol talál meg odabenn, még azt is, hogy milyen fajta teákkal kezdődik a kínálat. A memória így támogatja a biztonságérzetet. „Ha viszont ott, ahol a teákat tudtam eddig, most sós mogyorós zacskókat tapintok, máris meg vagyok lőve. A bolt átpakolása most, amikor lehetőleg minél kevesebb dolgot kellene megtapintani, szintén rosszabbul érint minket, mint máskor.”

Bezárult ajtók

Ami nem változott: a kutyához az utcán ugyanúgy odalépnek az emberek megsimogatni, Szabolcs szerint talán azért, mert a bezártságból egy időre kiszabadulva minden ilyen inger nagyobb örömöt okoz. Tudják, attól nem kell tartani, hogy a kutya fertőz. Azt meg nem tudják, hogy amikor hám van egy segítő kutyán, tehát dolgozik, akkor nem szabad simogatni. „Elvis persze nagyon örül, csóválja a farkát, rezonál az egész kutya. Minden módon mutatja, hogy persze, vigyél haza, adjál kaját, szeretgessél. Amikor hozzám került, még nem ilyen volt. Felhívtam Mezősi Tamást, a Baráthegyi Vakvezető Kutyaiskola tulajdonosát, hogy tanácsot kérjek tőle. Azt mondta, semmi baj, Szabikám, csak kicsit elkutyult a kutyád.”

A járvány kezdete óta is sikerült találkozni olyan biztonsági őrrel, aki nem tudja, hogy a vakvezető kutyával be lehet menni az áruházba. Szabolcsra a szegedi Árkád bejáratánál szólt rá az egyik biztonsági őr – aki azért állt ott, hogy a maszkviselésre figyelmeztesse az embereket –, hogy kutyával nem mehet be, vagy ha tényleg be akar jutni, vegye ölbe a negyvenkilós Elvist. „Lehet, hogy délutánra már tele volt a hócipője az egész nappal – tűnődik –, ezért volt velem kemény. Nem akartam neki rosszat, csak egy ismerősömnek mondtam el, mi történt. Ő viszont dühében fölírta a Facebookra. Ez felháborodást szült, a biztonsági őrt elbocsátották. Ezt főleg nem akartam, mert azt tapasztalom az utóbbi időben, hogy ahol csak találkozom őrrel, például bankban, inkább segíteni szoktak. A srácot foglalkoztató cég vezetője találkozót kért, megkérdezte, hogyan tudnánk rendezni ezt az ügyet.

Azt kértem, hadd tartsak az őreiknek foglalkozást arról, milyen a mi életünk, és hogyan lehet nekünk segíteni.

Ezt meg is szervezte, megtartottam, még az újabb zárlat előtt. Aztán már sehová sem tudtam menni érzékenyíteni, ez az ajtó bezárult egy időre.”

A bezártság és a közlekedés nehézségein túl Szabolcs életére döntő hatással volt, hogy ezt a munkát, amely a környezetében ismertté tette, most nem végezheti. Az Árbóc Egyesület elnökeként rendezvényekre szokott járni, interaktív foglalkozásokon megismerteti a látókkal a vakok életét. Ugyanebből a célból óvodákba, iskolákba is jár, egy ideje mozgássérült barátjával, Farkas Lászlóval közösen. Több mint százezer gyereknek tartott így foglalkozást országszerte. Egy televízióriport révén a járvány utáni időszakra meghívást kapott szlovákiai és szerbiai magyar iskolákba is. Most azonban nem mehet sehová. Mivel ezt az érzékenyítő munkát, bármilyen rendszeresen is végezte, nem támogatta sem minisztérium, sem alapítvány, az iskoláktól pedig nem lehet automatikusan elvárni, hogy ilyenért fizessenek, így aztán hol kapott, hol nem honoráriumot. Az, hogy ezt most nem folytathatja, anyagilag nem olyan nagy érvágás, mint az, hogy az utóbbi időben beindult vállalkozását, a céges csapatépítőket, motivációs tréningeket sem tudja szervezni, mert ez a piac is befagyott.

„Próbálkoztam online foglalkozással, de ez, amit én csinálok, nem működik a neten, fontos a személyes jelenlét, az eszközök kipróbálása és Elvis is. Van egy gyógypedagógus barátom, aki bárhová bemehet. Kísérleteztünk volna, hogy elviszi az eszközöket, én meg segítek, de erre sem voltak nyitottak.”

Hogy a boldogulni akaró vak embereknek bebizonyítsa, milyen rugalmasak a határok, Szabolcs megtanulta a szakácsszakmát, részt vett televíziós főzőműsorban is. Barista lett és kávéházi beszélgetéseket szervezett, ahol ő főzte meg a kávét a jelenlévőknek – mindez a kapcsolati tőke most viszonylagossá vált. „Goda Gábor séf, akinél a gyakorlati időmet töltöttem szakácsként, próbált rábeszélni, hogy tanuljam meg a cukrászszakmát is. Ebben nem léptem, mert bár szeretek sütni, most elkezdeni egy kétéves iskolát úgy, hogy nem tudom, ki vállalná el a gyakorlati képzésemet, nincs értelme.”

Ott, ahol masszírozott, már nem tartanak igényt ilyen szolgáltatásra. Tíz éve, amióta nem lát, rengeteg emberrel került kapcsolatba civil segítő munkája révén, most nagy csend lett körülötte. Rokkantsági ellátást, vaksági segélyt kap. Egy ideig járt dolgozni a megyei mozgáskorlátozottak egyesületébe önkéntesként. Nemrég megválasztották elnöknek. Most ez a munkája.